Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML

61663 km, Aurangabad

2010.03.17. 11:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel már az ajtóban állt a szállodai alkalmazott és úgy köszönt, hogy „hol a fizetségem?” Neked is pálinkás jó reggelt, Barátom! Sejtésünk szerint az történt, hogy fusiban adták ki nekünk a szobát, azzal a dumával, hogy csak egy napra szabad, aztán másik szobába kell költöznünk, ami drágább, és hát a foglalás miatt fél kilenckor el kell hagyni a szobát. Gondolom, kilencfelé jön a főnök, ha addig eltüntetik a vendéget, akkor keresnek némi zsebpénzt. Kiköltöztünk, de ha már menni kellett, akkor nem a szomszéd n mentünk, hanem egy kényelmesebb elhelyezkedésű szállodába. Itt amúgy is rengeteg volt a szúnyog, mert a felső ablakot nem lehetett becsukni, szúnyogháló meg nem volt. Meg ágy fölötti moszkitóháló sem, ami mégiscsak valami egzotikus dolog számunkra.

Hihetetlen, de a buszpályaudvar körüli kismillió szálloda mindegyike tele volt, kivéve egyet, az nagyjából üresen állt. Valószínűleg a csábító hall miatt, ami kicsit mocskos volt, aztán volt egy lépcsőház, ahol az összes sarok bételcsulával volt lefestve. A szoba viszont egész elfogadható volt, az ágynemű egész tiszta, ami lehet, hogy csak a kevés vendégnek köszönhető.
Letelepedés után felpattantunk az éppen induló ajantai buszra. Alapvetően otthon nem csinál olyat az ember, hogy elruccan valahova, ami busszal kétórányira van. Külföldön viszont ez teljesen elfogadható. Még akkor is, ha a kétórás buszút két és fél óráig tart.
Ráadásul nem is a tetthelyen rak ki, hanem egy elágazásnál, ahonnan még négy kilométerre vannak a barlangok, amik miatt jöttünk. Persze nem is mehet oda bármilyen jármű. A bekötőút elején rögtön fizetni kell egy mondva csinált díjat, majd újabb buszozás következik a környezetbarát buszokon a barlangok bejáratáig. A buszok környezetbarátsága annyiban merül ki, hogy nem pirosra, hanem zöldre vannak festve. Lenyomulva a tömegekkel aztán meg lehet venni a jegyet is, amit borsos áron mérnek, mivel Világörökségi helyszínről van szó. Ketten annyit fizetünk, mint egy ötvenfős indiai csoport, ráadásul még meg is kellett küzdeni a jegyért, mert a sorban állás itt sem divat. Két biztonsági őr is keményen küzd, hogy sorba állítsák a jutalomutazáson résztvevő agrármunkásokat. Más országban igen ritka látvány a cekkerrel a fején érkező turista. Természetesen a szatyorban egy komplett ebéd van, vagy az is.
Végre elértük a barlangokat, amikről sokhelyütt olyanokat írnak, hogy egy részük az V. században készült, a többi korai buddhista. Ilyenkor azért kihagy a lélegzetem. Konkrétan a legrégebbi valamikor a II. században készült, de időszámításunk előtt! Szóval nem természetes barlangokról van szó, hanem egy folyókanyar sziklafalába vájt buddhista szentélyekről. Szépen sorakozik harminc darab egymás mellett. A legtöbbe csak mezítláb lehet belépni, úgyhogy mi lazán az első előtt hagytuk a cipőinket, és mezítláb indultunk el végigjárni mindet. Nos, ha valaki ugyanerre készülne, akkor korán reggel tegye! Mi természetesen délben értünk oda, olyankor meg jó meleg van. Ez még simán elviselhető, de az út baromi forró volt. Szóval barlangtól barlangig szökdécseltünk. Nem tudom, mit lehetne elmondani ezekről a szentélyekről. Sok Buddha, sok faragott oszlop, sőt freskók is.
Meglepetés akkor ért, mikor a táv felénél egy vaslemezből készült híd állta utunkat. Na, az tényleg forró volt! Mindegy, megérte még a lábunk megsütése is, mert nagyon szépek a barlangok. Mumbai mellett, az Elephanta szigeten is hasonlókat láttunk, azok is a Világörökség részei, csak ezek itt szépek, azok meg nem annyira érdekesek.
Visszafelé a bazársoron elcsábultunk, és rendeltünk valami ebédszerűséget. Nem kellett volna. Először is csípett, mint a veszedelem, annak ellenére, hogy kérdezték, hogy mennyire legyen csípős, és én azt mondtam, hogy csak nagyon kicsit. Másrészt ez volt az egyetlen íz, amit sikerült belefőzniük. Egy marék sóval sikerült sós-csípős fűrészport létrehozni, de ennyi. Nem tudom, hogy vonták ki az összetevők ízanyagait, de nagyon hatékonyak voltak.
A visszabuszozás nem volt olyan egyszerű, mint az odaút, mivel nincs buszállomás, ahova ki lehetne menni. Álltunk az út szélén, és vártuk, hogy jöjjön valami, miközben autoriksások hada állította, hogy itt aztán nincs busz. Tudva, hogy mániákus hazudozók, nem foglalkoztunk velük. Meg aztán belegondolva, hogy óránként jönnek buszok, nyilvánvaló volt, hogy visszafelé is mennek, nem szerelik szét őket a végállomáson. Jött is egy, de nem állt meg, aztán a második sem, de nem adtuk fel, mert egy indiai pár is várakozott, és hát ők biztos nemcsak kiokoskodták a busz létezését. Igazunk is lett, végre megállt az egyik és elvitt. Hely az nem sok volt, de legalább mentünk. Mutathattunk volna szamárfület a riksásoknak, de úgyse értették volna.

 

Címkék: india aurangabad

61444 km, Aurangabad

2010.03.17. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Útközben megismerkedtünk egy emberrel a buszon, aki történetesen nandedi. Kérdésünkre, hogy Nanded szép város-e, csak annyit mondott, hogy hát, a szülővárosa... Később aztán javasolta, hogy nézzük meg a templomot, mert az csodálatos, és Amritsar után a második templom az országban. Megígértük, hogy megnézzük, ha lesz időnk, bár erős kétségeink voltak, ugyanis az útikönyvünkben nemhogy a templom, de még Nanded sem szerepelt. Aztán persze nem láttuk a csodatemplomot, mert a kalauz megkérdezte, hogy tulajdonképpen hova is tartunk, mert abban biztos volt, hogy nem Nandedbe. Azt mondta, hogy van vonat reggel ötkor Aurangabadba, szálljunk le a vasútállomásnál. Így is tettünk, hajnali háromkor. Az állomás előtt a járdán bebugyolált emberek aludtak szerte szét, valamint szamarak kóboroltak legelészve a parkolóban növő füvet, vagy éppen egy szamárhoz méltóan állva aludtak. A váróteremben hasonló kép fogadott, a szamarakkal együtt. A pénztárban viszont ébren voltak. Kiderült, hogy ötkor megy egy expressz, de húsz percen belül indul egy személyvonat is. Az utóbbira megvettem a jegyeket, ezzel nincs gond, mert nem helyjegyes, hanem rambózós. Mikor beáll a vonat mindenki tör előre, mint Rambo, aztán aki kapja, marja alapon lesz elosztva az ülőhely.

Meg is jött a vonat, bár hely volt bőven, azért harcolt mindenki keményen. Az üléseken és a csomagtartókon is feküdtek emberek, mi szépen letelepedtünk egy ülésre, hogy bámuljunk kifelé az éjszakába. Mivel a vasúti nyomtáv szélesebb, mint Európában, a vagon is szélesebb. Egyik oldalon négyszemélyes ülések vannak, a másikon meg még egy sor egyszemélyes.
Később, mikor lett üresedés mi is elfeküdtünk, de túl sokat nem alhattunk, ahogy jött a reggel, jöttek az utasok is, és kérdés nélkül letelepedtek mellénk, arrébb túrva mindkettőnket.
Aurangabadba valamikor nyolc után érkeztünk, nem sötétben, ami jó volt, mert még így nappal sem volt egy szép látvány a város, különösen nem a vasútállomás felőli vége.
Elindultunk a youth hostel felé, mert azt olvastuk, hogy olcsó és kellemes hely, legalábbis hangulatát tekintve. Valószínűleg más is olvasta ugyanezt, mert hely az nem volt, hiába gyalogoltunk az összes cuccunkkal, mehettünk vissza. Mondjuk ez nem volt a legjobb döntés, de tudtuk, hogy arrafelé van szállás. Kivettünk egy szobát, reggeliztünk, aztán mentünk aludni. Az éjszakai utazással nagyon sok időt nem lehet megspórolni.
Alvás után megint evés jött. Tisztára olyanok vagyunk, mint a csecsemők! Aztán jóllakva erőt vettünk magunkon, és autoriksával kivitettük magunkat a Bibi-Qa-Maqbarához, ami a szegény ember Taj Mahaljaként ismert. Ezzel mindent el is mondtam róla. Egyébként nem néz ki rosszul, sőt nagyon is szép, de ez a gúnynév nem tesz jót neki. Az eredeti tervek szerint fehér márvánnyal lett volna borítva, de aztán az uralkodó mondta a kicsi fiának, hogy kezdje el szokni a gondolatot, hogy az elkészült alsó másfél méter az márvány marad, a többi meg gipszből lesz, mert az állami kassza nem arra való, hogy ilyen marhaságokat finanszírozzanak belőle. Biztos volt utána duzzogás, de tény, hogy gipsszel lett befejezve. Külföldiek nem nagyon tolongtak, de azért akadt egy-kettő, indiai turista viszont volt rengeteg. Itt is nagy divat a külföldiekkel fényképezkedni, aminek nem tudom mi értelme. Biztos van egy külön album „Én és vadidegenek” címmel. Ez alkalommal legalább tíz ilyen albumba kerültünk be.
Ezzel gyakorlatilag a nap be is lett fejezve, de hát, ha valaki délután háromkor kel, ne csodálkozzon!
Azért még egy gyors bevásárlást megejtettünk. A lista mindig ugyanazokat a dolgokat tartalmazza, vécépapír, tusfürdő meg hasonlók. Néha azért jó lenne egy kiló kenyeret is venni, meg egy pár gyulai kolbászt. Persze nemhogy gyulai, de még hús se nagyon van, sőt kenyér is csak néha, de akkor is milyen.

 

 

 

Címkék: india aurangabad

61044 km, Úton

2010.03.16. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Nem alakult ki izzó szerelem köztünk és Hyderabad között, úgyhogy egy nappal korábbra helyeztük át a távozás dátumát. Nem volt bonyolult a tervváltoztatás, mivel ugye jegyet semmire nem tudtunk venni. Hogy életünket megkönnyítsük, reggel egyenesen a buszállomásra mentünk, ahol a csomagmegőrzőben hagytuk a cuccainkat, majd a szomszédos városi buszpályaudvarra mentünk. Itt aztán felültettek minket egy buszra, egészen pontosan a 65-ösre, hogy az majd jó lesz nekünk és elvisz a Qutb Shahi sírokhoz. Az útikönyv ugyan a 80S-est buszt javasolta, de a sofőrje nem. Végülis a 65-össel közelebb kerültünk a célhoz, ez kétségtelen, de azt hiszem, hogy háromnegyed óra buszozás után még két kilométert gyalogolni nem a tökéletes megoldás, ha eleve nem voltunk messzebb négy-öt kilométernél. A sírok bejáratánál persze szembejött velünk a 80S-es busz.

Lényeg, hogy elértük a célt, ahol egy komplett uralkodó dinasztia van eltemetve. Nem egyszerre haltak meg természetesen, hanem szépen elhúzva. Megérkezve meglepődtünk, mert hát azért ekkora síremlékekre nem számítottunk, még akkor sem, ha egy uralkodócsaládról van is szó. Elég nagy területen állnak egymás mellett a hatalmas kupolás épületek, változatos állapotban. Sajnos a környezet eléggé lehangoló, ami annak is köszönhető, hogy éppen nagy felújítási munkák folynak, amihez túl nagy reményeket nem fűzök. Elnézve például a közvilágítást, jól látszik, hogy volt már itt néhány ilyen felújítási roham, de úgy indiai módra. Három készlet kandeláber áll az utak mellett. Egy sor törött, hiányos, szétrohadt, de fénykorában szép öntöttvas, aztán egy sor ronda modern, hasonló állapotban, meg egy sor legújabb kori környezetbarát torzszülött. Ezek tetején napelem van, alatta lámpatest, derékmagasságban meg egy nagy rozsdás doboz lelakatolva, abban van az akkumulátor. Valamiért van egy olyan érzésem, hogy semelyik sor sem működik. Meglepett, hogy a napelemeket nem lopták el.
Innen csak másfél kilométer van a Golconda erőd. Sokáig ez volt a környék fővárosa, de aztán egy szép napon valamelyik Qutb Shahi kitalálta, hogy nem jó, inkább költözzenek Hyderabadba. Nos, bizonyára jelentős különbség van Golconda és Hyderabad között, ha más nem is, négy kilométer biztos. A vár egy bazaltdombon áll. Szép nagy, még akkor is, ha nem számoljuk a külső falat, ami a domb lábánál áll, arról nem is beszélve, hogy van még egy tizenegy kilométer hosszú fal, ami az egészet körbeveszi. A buszok küzdenek, hogy átjussanak a kapukon, mivel azokat szekerekre méretezték. Nem a magassággal vagy a szélességgel van gond, hanem azzal, hogy két kapu van, a kettő között meg egy derékszögű kanyar. Ez az elrendezés kiváló, ha arról van szó, hogy védeni kell, mert az első kapu ágyúval történő szétlövése esetén nem lehet megcélozni a másodikat, illetve nincs hely a faltörő kossal történő manőverezésre. Elefántok ellen meg nagy szögek állnak ki a kapuszárnyakból. A tervező bizonyára nem számolt buszforgalommal.
Az erődben már nincs forgalom, nem is hiszem, hogy lenne bármi, ami felmegy a lépcsőkön, még ha az újabb kapun be is tudna valahogy jutni.
Kis pihengetés után rávettük magunkat, hogy megmásszuk a dombot. Az ilyen feladatok valahogy mindig délben kerülnek sorra. Meleg volt, nem is kicsit. Az utóbbi időben nagyon elkényelmesedtünk, megszoktuk, hogy 30-32 fok van, most meg beütött a 38. Ennek megfelelően a domb tetején is pihenőt tartottunk, út közben még benéztünk a börtönbe is, ahol egy kicsit elgondolkodtam a hűvösre tesz kifejezés fonákságán. Valahogy mindketten vágytunk rá, hogy tegyenek egy kicsit hűvösre.
A kilátás egyébként kiváló a városra, meg a domb aljában álló palota romjaira, ahova rövidesen le is másztunk. Túl sok nem maradt meg belőle, csak a falak, amik szép magasak ugyan, de nem lehet kitalálni, hogy milyen is lehetett eredetileg. Vannak viszont denevérek. Már messziről érezni a szagukat, közelebbről meg hallani is lehet őket. Nem értem, miért nem alszanak ilyenkor. Éjszaka legyenek nagy legények!
A vártól busszal mentünk vissza a városba. Igazából nem sok fogalmunk volt, hogy merre is megy majd a busz, de az utasok mondták, hogy a Charminarhoz megy, ami jónak tűnt. Nem mentünk el a végállomásig, hanem leszálltunk valahol, ahol úgy gondoltuk viszonylag közel vagyunk a Hussain Sagar tóhoz. Mielőtt a tóhoz mentünk volna, még tartottunk egy ebédszünetet. Hihetetlen, de rögtön elsőre egy nem vega étteremre bukkantunk, ahol csirke biryanit rendeltünk. Kaptunk is akkora adagokat, hogy egy is elég lett volna kettőnknek.
Jóllakva aztán elhatároztuk, hogy autoriksával megyünk a tóhoz, de nem akárhogy, rávesszük a sofőrt, hogy kapcsolja be az órát. Ez nem egyszerű, csak a harmadik volt rá hajlandó, az is csak hosszú vita után. Nem értem, hogy miért éri meg nekik kihagyni a fuvart, ha a helyieket amúgy is taxiórával furikázzák, turista meg talán tíz ha van az egész városban.
Az egyszerűség kedvéért a tó partján álló Lumbini parkhoz vitettük magunkat. Kíváncsi lennék, hogy van-e összefüggés a Bangkokban lévő Lumpini parkkal. A parkba nem mentünk be, már kívülről látszott, hogy nem üti meg a mércét még ingyen sem, nemhogy pénzért. Helyette az út szélén indultunk el megnézni a híres Buddha szobrot. Később aztán lett járda, hogy csökkenjen az életveszély. A szobor a tó közepén áll egy kis szigeten, és ez a világ legnagyobb szabadon álló, egy darabból kifaragott, gránit Buddhaszobra. Nem tudom, hány feltételt kéne szabni ahhoz, hogy én is a világ legvalamibb embere legyek. Mondjuk én vagyok a világ legmagasabb Indiában tartózkodó, kopasz, magyar bloggere, nyúlott gumijú zokniban. Az azért már valami, nem!?
A világhír ilyetén módon való elérése után a buszállomásra mentünk, azzal a tudattal, hogy van ötkor egy busz. Ebből már lehet sejteni ugye, hogy nincs. Persze a bódéban, - amire az van kiírva, hogy „Enquiry”, nem pedig az, hogy „Information” – azt mondták, hogy van, sőt, azt is megmondták, hogy melyik kocsiállásról indul. Ott aztán nem volt busz, de türelmesek vagyunk, így vártunk és kérdezgettük a kalauzokat. A legközelebbi pénztárnál aztán megint megkérdeztem, hogy mégis honnan indul. Közölték, hogy nincs olyan busz. „Itt van kiírva!”- bökök a táblára. Akkor sincs. Adjak egy filcet, hogy kihúzzák a listáról, vagy mi legyen?
Várhattunk este fél kilencig. Olvasgattunk, néztük a pályaudvar életét. Közben elhatároztam, hogy nem húzom fel magam többet az indiaiak hülyeségén, mert nem éri meg, és ami rosszabb, nincs hatása. Elgondolkodtam a dolgok működésén ebben az országban, és arra jutottam, hogy az emberek nagy részének fogalma nincsen, hogy mit miért csinál, csak csinálja, mert az mondták. A takarító is söpröget, majd a kupac szemetet a lapáttal és a seprűvel összefogja nagyjából, és megpróbálja a kukába emelni. Így mutatták neki. Persze a nagyja mellé megy, de azzal már nem foglalkozik, ő csinálja azokat az íves mozdulatokat a seprűvel, meg azt az érdekes dolgot a kukánál, ahogy mutatták, és részéről ennyi. Azt senki nem mondta, hogy a cél a szemét áthelyezése a földről a kukába. Ugyanez van a jegyvásárlással. Iktatnak és formanyomtatványokat töltögetnek, mert így csinálják generációk óta. Hogy a számítógépek korában –amit azért használnak – ennek semmi értelme, az nem számít. Igazából nem dolgoznak, hanem ismétlik a mozdulatokat, amit megtanultak az elődeiktől. Biztos a nyomtatványnak is volt valami értelme, mikor a britek megépítették a vasutat, csak hát akkor még tényleg bonyolult volt helyet foglalni egy vonatra valami köztes állomáson.

 

 

Címkék: india úton

60849 km, Hyderabad

2010.03.15. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Valamiért imádják úgy megtervezni az indulás időpontját, hogy reggel hatra érjen a busz a végcélhoz. Tehát megint egy sötét és kihalt városba érkeztünk, a kiváló buszozástól még mindig lötyögő aggyal, kialvatlanul. A busz ajtajában természetesen egy csokor riksasofőr várt. Baromi idegesítőek tudnak lenni, és akarnak is. Nem lehet tőlük lépni, és képtelenek felfogni, hogy nem vesszük igénybe a szolgáltatásaikat. A nem választ úgy értelmezik, hogy bizonyára a mondókájukat nem értettük, ezért meg kell ismételni, többé-kevésbé más szavakkal. Aztán nekiállnak követni az embert és úgy duruzsolják a szokásos litániát, ami mindig ugyanúgy kezdődik: „Hello, yes?” Ezért a mondatért képes lennék addig ütni a fejüket, amíg elfogadhatóan el nem magyarázzák, hogy mégis mit jelent. Aztán persze a „Hello, no!” választ figyelemre se méltatva folytatják: „Auto, sir? Want tuk-tuk? Were are you going sir? Want hotel master?” Közben tíz nemet nem hallanak meg. Hajnalban meg nem annyira türelmes az ember, így aztán a tizenegyedik nem általában már bővített, amire a válasz valami olyasmi, hogy „OK, sir?” Hihetetlenül frusztráló, amikor valaki annyira hülye, hogy még megsérteni se lehet.

A busz persze nem egészen ott rakott le, ahol szerettünk volna lenni, úgyhogy elsétáltunk a belváros irányába. Mit mondjak, bármelyik indiai város kiemelkedően bájos éjjel. Olyankor valahogy jobban látszik, hogy minden milyen istentelenül lefingott és mocskos. Talán azért, mert kisebb a forgalom, így nem folyamatos vesszőfutás a közlekedés, van lehetőség észrevenni dolgokat. Nem mintha nagyon érdemes lenne. A házak rondák és lerobbantak, mocskosak. Az utca is mocskos, bár imádnak söprögetni, csak arra nem jöttek még rá, hogy ha a szemetet utána az út szélén hagyják, akkor öt perc alatt újra széthordja a szél. Ha valaki egyszer bevezeti a szemetest és a szemétszállítást, India percek alatt tiszta országgá válik.
Szállást egész könnyű találni, egyre inkább hanyagoljuk az útikönyvünket ilyen szempontból, nincs különbség az általa kiemelt öt és a többi ezer szállás között, talán csak annyi, hogy minden turista a kiemelt ötbe megy, így a hosszú túrázás és keresgélés után megtalált szállodáról szinte mindig kiderül, hogy tele van.
Még az indiai mértékkel üresnek számító hajnali utcán is sikerült megtalálnia egy felhajtónak, aki beterelt egy szállodába. Megkérdezte, hogy van-e szobájuk, de csak annyit mondtak, hogy várjak. Verseny van, meg szabadpiac, mentünk a következőbe. Nem azért, mert türelmetlen vagyok, hanem azért, mert képesek arra, hogy negyed órát szöszmötölnek, amíg mi ott állunk harci díszben, majd kinyögik, hogy tele van a szálloda.
Amit találtunk az egy teljesen átlagos dzsuvás hely volt, elő is szedtük a hálózsákokat, bár egyre igénytelenebbek vagyunk, de a múltkor ismeretlen fekete bogarak kerültek elő az ágyneműnkből, meg egy vérrel teli poloska. Az utóbbitól visszaszereztem a vérünket, bár nem tudom, hogy pontosan melyikünké volt. Indiában a szállások ár-érték aránya nem igazán alakul az elvártaknak megfelelően. Európai mértékkel még mindig a nevetségesen olcsó kategóriában vannak, de ugyanezért a pénzért mondjuk Vietnámban ragyogó tisztaságú szobát lehet kapni ingyen wifivel.
Persze azonnal eldőltünk aludni, és nem kellett ringatni egyikünket sem. Délben ébredtünk fel és bár tudtunk volna még egy kört aludni, inkább feltápászkodtunk, és elmentünk reggelizni, vagy mifene.
Hyderabad megtekintését a vasútállomással kezdtük, mert még optimisták voltunk. Vonatjegyet venni Indiában nem egyszerű, bár biztos lehetne még egy kicsit bonyolítani, és akkor tovább növekedhetne az alkalmazottak száma, ami jelenleg másfélmillió körül mozog, amivel az indiai vasúttársaság elnyerte a világ legtöbb embert foglalkoztató cége címet. Nos, ez a mamutvállalat a turisták számára sokat nem tud nyújtani.
Először is megkérdezi az ember, hogy létezik-e olyan vonat, ami neki kell. Ha igen, akkor elirányítják az információtól a jegyfoglalási irodába. Nem, nem a pénztárba! Ott aztán ki kell tölteni egy űrlapot, amin olyan kérdések vannak, hogy mi az utasok neve és kora, valamint címe. Ezeket a teljesen indifferens adatokat még meg tudjuk adni, de a vonat számát és nevét nem. Aztán a kitöltött fecnivel be kell állni a sorba, ahol sorra kerülve közlik, hogy várólista van a két nappal későbbi vonatra, és ha gondoljuk, akkor felkerülhetünk nyolcvanakárhanyadiknak. Hogy ezután mi következne, azt nem tudjuk, mert még soha nem kívántunk felkerülni egy kilométeres várólista végére.
Helyette átvitettük magunkat a buszállomásra. Ahol kiderült, hogy busz nem megy Aurangabadba, pedig láthatóan lenne rá igény, hiszen a vonatra, amiből naponta egy van, nem fér fel mindenki. Helyette Nandedbe kell menni, ahol át lehet szállni egy másik buszra. A nandedi buszra viszont nem lehet elővételben jegyet venni. Ez természetesen akkor derült ki, mikor kitöltöttük az űrlapot, ami elengedhetetlen a jegyvásárláshoz.
A buszállomást elhagyva gyalog indultunk a belvárosba. Ehhez keresztezni kellett a folyót, amiben nagyrészt szar folyik a szagából ítélve. Hogy az aromához keveredjen valami kis pikáns illat is, valahol a közelben egy kupac szemét égett, valószínűleg túlnyomórészt műanyag. Ez láthatóan csak minket zavar, mert a híd közepén, az út szélén, gyakorlatilag a forgalomban sorakozó standokról vígan árulják a gyümölcsöt.
A belváros forgalma pokoli. A járdán nem lehet közlekedni, mert az a boltok meghosszabbításaként működik, úgyhogy a gyalogos forgalom az út szélén folyik, kerülgetve a parkoló járműveket és mozgó standokat, gondosan ügyelve rá, hogy az elhaladó motorok, autoriksák, egyebek ne tapossák el az embert. A gyalogos a forgalom csótánya, ha élni akar, ne kerüljön semminek az útjába. Lélegezni nem célszerű, beszélni meg nem érdemes, üvölteni kellene, hogy bárki is megértse, mivel folyamatosan minden jármű dudál. Természetesen a tuning Indiában a duda lecserélésével kezdődik.
Elsőként a Charminart látogattuk meg. Ez egy elég furcsa építmény. Egy kereszteződés közepén áll, mint valami diadalív, de annál azért nagyobb. A tetején mecset van, a négy sarkán egy-egy minaret.
A közelben áll egy másik mecset is, el is mentünk megnézni, de végül hanyagoltuk a dolgot. Először is táskát és fényképezőt nem lehet bevinni, már az udvarára se, csomagmegőrző viszont nincs. A mecsetbe pedig nem léphetnek be nők. Szóval G kint maradt a cuccokkal, én meg bementem, legalábbis az udvarra. Ott aztán le kellett volna venni a cipőt és mezítláb folytatni a centi vastag galambszar réteg tetején. Valahogy nem volt hozzá kedvem, pláne hogy be lehetett látni a mecsetbe, ami teljesen érdektelennek tűnt. Egyébként kívülről sem volt szép, amit csak fokozott, hogy az oldalát sűrű vasrács borította a galambok ellen. Szóval a mecsetlátogatás ennyiben ki is merült. Helyette a Chowmahalla palotát kezdtük el keresni. Nem volt egyszerű megtalálni, de ezt legalább érdemes volt keresni. Nagy területen több épület van szétszórva, az udvaron meg rengeteg frangipánibokor van, ami már eleve szimpatikus. Végignéztük a kiállítást, ami részben régi fényképekből állt, részben berendezett szobákból, de voltak fegyverek is, sőt néhány szétesőben lévő régi autó is. Fotózni természetesen csak fotójeggyel szabad, és akkor is csak az udvaron. Ennek ellenére az indiaiak fényképezkedtek mindenhol és láthatóan ez senkit nem zavart. Nyilván nekik fotójegy sem kell. Kezdjük ezt a szokást mi is felvenni. Egyébként is pofátlanul nagy különbség van a jegyárak között. Helyi öt, külföldi száz, fényképező ötven. És még soha nem kérdezték meg, hogy milyen jegyet kérek. Kérdeztem is, hogy honnan tudják, hogy külföldi vagyok, a bőrszínemről? Azt mondták, hogy igen. Na, ez a rasszizmus! Azt hiszem, hogy célul fogom kitűzni, hogy legalább egyszer helyi jeggyel menjünk be valahova.
A palota után visszaküzdöttük magunkat a szállásunkhoz. Jó környéken van, ez abból is látszik, hogy rengeteg a „wine shop”, amikben mindenféle szeszt lehet kapni a boron kívül. Sört szerencsére hűtve is, úgyhogy be is szereztünk két egységet, amivel a sörös címke gyűjteményt is sikerült bővíteni. Az a jó a címkék gyűjtésében, hogy nem magunknak gyűjtjük, így aztán megvan a gyűjtés öröme, de nincs nyűg a gyűjteménnyel. És könnyű szállítani is.

 

 

Címkék: india hyderabad

süti beállítások módosítása