Reggel már az ajtóban állt a szállodai alkalmazott és úgy köszönt, hogy „hol a fizetségem?” Neked is pálinkás jó reggelt, Barátom! Sejtésünk szerint az történt, hogy fusiban adták ki nekünk a szobát, azzal a dumával, hogy csak egy napra szabad, aztán másik szobába kell költöznünk, ami drágább, és hát a foglalás miatt fél kilenckor el kell hagyni a szobát. Gondolom, kilencfelé jön a főnök, ha addig eltüntetik a vendéget, akkor keresnek némi zsebpénzt. Kiköltöztünk, de ha már menni kellett, akkor nem a szomszéd n mentünk, hanem egy kényelmesebb elhelyezkedésű szállodába. Itt amúgy is rengeteg volt a szúnyog, mert a felső ablakot nem lehetett becsukni, szúnyogháló meg nem volt. Meg ágy fölötti moszkitóháló sem, ami mégiscsak valami egzotikus dolog számunkra.
Hihetetlen, de a buszpályaudvar körüli kismillió szálloda mindegyike tele volt, kivéve egyet, az nagyjából üresen állt. Valószínűleg a csábító hall miatt, ami kicsit mocskos volt, aztán volt egy lépcsőház, ahol az összes sarok bételcsulával volt lefestve. A szoba viszont egész elfogadható volt, az ágynemű egész tiszta, ami lehet, hogy csak a kevés vendégnek köszönhető.
Letelepedés után felpattantunk az éppen induló ajantai buszra. Alapvetően otthon nem csinál olyat az ember, hogy elruccan valahova, ami busszal kétórányira van. Külföldön viszont ez teljesen elfogadható. Még akkor is, ha a kétórás buszút két és fél óráig tart.
Ráadásul nem is a tetthelyen rak ki, hanem egy elágazásnál, ahonnan még négy kilométerre vannak a barlangok, amik miatt jöttünk. Persze nem is mehet oda bármilyen jármű. A bekötőút elején rögtön fizetni kell egy mondva csinált díjat, majd újabb buszozás következik a környezetbarát buszokon a barlangok bejáratáig. A buszok környezetbarátsága annyiban merül ki, hogy nem pirosra, hanem zöldre vannak festve. Lenyomulva a tömegekkel aztán meg lehet venni a jegyet is, amit borsos áron mérnek, mivel Világörökségi helyszínről van szó. Ketten annyit fizetünk, mint egy ötvenfős indiai csoport, ráadásul még meg is kellett küzdeni a jegyért, mert a sorban állás itt sem divat. Két biztonsági őr is keményen küzd, hogy sorba állítsák a jutalomutazáson résztvevő agrármunkásokat. Más országban igen ritka látvány a cekkerrel a fején érkező turista. Természetesen a szatyorban egy komplett ebéd van, vagy az is.
Végre elértük a barlangokat, amikről sokhelyütt olyanokat írnak, hogy egy részük az V. században készült, a többi korai buddhista. Ilyenkor azért kihagy a lélegzetem. Konkrétan a legrégebbi valamikor a II. században készült, de időszámításunk előtt! Szóval nem természetes barlangokról van szó, hanem egy folyókanyar sziklafalába vájt buddhista szentélyekről. Szépen sorakozik harminc darab egymás mellett. A legtöbbe csak mezítláb lehet belépni, úgyhogy mi lazán az első előtt hagytuk a cipőinket, és mezítláb indultunk el végigjárni mindet. Nos, ha valaki ugyanerre készülne, akkor korán reggel tegye! Mi természetesen délben értünk oda, olyankor meg jó meleg van. Ez még simán elviselhető, de az út baromi forró volt. Szóval barlangtól barlangig szökdécseltünk. Nem tudom, mit lehetne elmondani ezekről a szentélyekről. Sok Buddha, sok faragott oszlop, sőt freskók is.
Meglepetés akkor ért, mikor a táv felénél egy vaslemezből készült híd állta utunkat. Na, az tényleg forró volt! Mindegy, megérte még a lábunk megsütése is, mert nagyon szépek a barlangok. Mumbai mellett, az Elephanta szigeten is hasonlókat láttunk, azok is a Világörökség részei, csak ezek itt szépek, azok meg nem annyira érdekesek.
Visszafelé a bazársoron elcsábultunk, és rendeltünk valami ebédszerűséget. Nem kellett volna. Először is csípett, mint a veszedelem, annak ellenére, hogy kérdezték, hogy mennyire legyen csípős, és én azt mondtam, hogy csak nagyon kicsit. Másrészt ez volt az egyetlen íz, amit sikerült belefőzniük. Egy marék sóval sikerült sós-csípős fűrészport létrehozni, de ennyi. Nem tudom, hogy vonták ki az összetevők ízanyagait, de nagyon hatékonyak voltak.
A visszabuszozás nem volt olyan egyszerű, mint az odaút, mivel nincs buszállomás, ahova ki lehetne menni. Álltunk az út szélén, és vártuk, hogy jöjjön valami, miközben autoriksások hada állította, hogy itt aztán nincs busz. Tudva, hogy mániákus hazudozók, nem foglalkoztunk velük. Meg aztán belegondolva, hogy óránként jönnek buszok, nyilvánvaló volt, hogy visszafelé is mennek, nem szerelik szét őket a végállomáson. Jött is egy, de nem állt meg, aztán a második sem, de nem adtuk fel, mert egy indiai pár is várakozott, és hát ők biztos nemcsak kiokoskodták a busz létezését. Igazunk is lett, végre megállt az egyik és elvitt. Hely az nem sok volt, de legalább mentünk. Mutathattunk volna szamárfület a riksásoknak, de úgyse értették volna.
Utolsó kommentek