Útközben megismerkedtünk egy emberrel a buszon, aki történetesen nandedi. Kérdésünkre, hogy Nanded szép város-e, csak annyit mondott, hogy hát, a szülővárosa... Később aztán javasolta, hogy nézzük meg a templomot, mert az csodálatos, és Amritsar után a második templom az országban. Megígértük, hogy megnézzük, ha lesz időnk, bár erős kétségeink voltak, ugyanis az útikönyvünkben nemhogy a templom, de még Nanded sem szerepelt. Aztán persze nem láttuk a csodatemplomot, mert a kalauz megkérdezte, hogy tulajdonképpen hova is tartunk, mert abban biztos volt, hogy nem Nandedbe. Azt mondta, hogy van vonat reggel ötkor Aurangabadba, szálljunk le a vasútállomásnál. Így is tettünk, hajnali háromkor. Az állomás előtt a járdán bebugyolált emberek aludtak szerte szét, valamint szamarak kóboroltak legelészve a parkolóban növő füvet, vagy éppen egy szamárhoz méltóan állva aludtak. A váróteremben hasonló kép fogadott, a szamarakkal együtt. A pénztárban viszont ébren voltak. Kiderült, hogy ötkor megy egy expressz, de húsz percen belül indul egy személyvonat is. Az utóbbira megvettem a jegyeket, ezzel nincs gond, mert nem helyjegyes, hanem rambózós. Mikor beáll a vonat mindenki tör előre, mint Rambo, aztán aki kapja, marja alapon lesz elosztva az ülőhely.
Meg is jött a vonat, bár hely volt bőven, azért harcolt mindenki keményen. Az üléseken és a csomagtartókon is feküdtek emberek, mi szépen letelepedtünk egy ülésre, hogy bámuljunk kifelé az éjszakába. Mivel a vasúti nyomtáv szélesebb, mint Európában, a vagon is szélesebb. Egyik oldalon négyszemélyes ülések vannak, a másikon meg még egy sor egyszemélyes.
Később, mikor lett üresedés mi is elfeküdtünk, de túl sokat nem alhattunk, ahogy jött a reggel, jöttek az utasok is, és kérdés nélkül letelepedtek mellénk, arrébb túrva mindkettőnket.
Aurangabadba valamikor nyolc után érkeztünk, nem sötétben, ami jó volt, mert még így nappal sem volt egy szép látvány a város, különösen nem a vasútállomás felőli vége.
Elindultunk a youth hostel felé, mert azt olvastuk, hogy olcsó és kellemes hely, legalábbis hangulatát tekintve. Valószínűleg más is olvasta ugyanezt, mert hely az nem volt, hiába gyalogoltunk az összes cuccunkkal, mehettünk vissza. Mondjuk ez nem volt a legjobb döntés, de tudtuk, hogy arrafelé van szállás. Kivettünk egy szobát, reggeliztünk, aztán mentünk aludni. Az éjszakai utazással nagyon sok időt nem lehet megspórolni.
Alvás után megint evés jött. Tisztára olyanok vagyunk, mint a csecsemők! Aztán jóllakva erőt vettünk magunkon, és autoriksával kivitettük magunkat a Bibi-Qa-Maqbarához, ami a szegény ember Taj Mahaljaként ismert. Ezzel mindent el is mondtam róla. Egyébként nem néz ki rosszul, sőt nagyon is szép, de ez a gúnynév nem tesz jót neki. Az eredeti tervek szerint fehér márvánnyal lett volna borítva, de aztán az uralkodó mondta a kicsi fiának, hogy kezdje el szokni a gondolatot, hogy az elkészült alsó másfél méter az márvány marad, a többi meg gipszből lesz, mert az állami kassza nem arra való, hogy ilyen marhaságokat finanszírozzanak belőle. Biztos volt utána duzzogás, de tény, hogy gipsszel lett befejezve. Külföldiek nem nagyon tolongtak, de azért akadt egy-kettő, indiai turista viszont volt rengeteg. Itt is nagy divat a külföldiekkel fényképezkedni, aminek nem tudom mi értelme. Biztos van egy külön album „Én és vadidegenek” címmel. Ez alkalommal legalább tíz ilyen albumba kerültünk be.
Ezzel gyakorlatilag a nap be is lett fejezve, de hát, ha valaki délután háromkor kel, ne csodálkozzon!
Azért még egy gyors bevásárlást megejtettünk. A lista mindig ugyanazokat a dolgokat tartalmazza, vécépapír, tusfürdő meg hasonlók. Néha azért jó lenne egy kiló kenyeret is venni, meg egy pár gyulai kolbászt. Persze nemhogy gyulai, de még hús se nagyon van, sőt kenyér is csak néha, de akkor is milyen.
Utolsó kommentek