Egy darabig megpróbál az ember aludni, aztán feladja, és arra koncentrál, hogy találjon egy pózt, ami nem fájdalmas. Igazából nincs ilyen póz, mert az út ráz és kanyarog, az ülés meg kényelmetlen. Érdekes, hogy egyes buszokban kényelmes ülés van, másokban meg kényelmetlen. Ezt miért nem tudják lekoppintani, miért csak a motort? Ráadásul a tervezők azt gondolják, hogy kényelmes lesz, ha az ülés támlájára szerelnek mindenféle kiálló vackot, a szabadon maradó felületet meg éles bordákkal díszítik. Lehet, hogy aki buszt tervez, annak néha kellene buszoznia is. Ezúton üzenem, hogy nyomja a térdemet!
Természetesen reggel hét helyett teljesen hülye időpontban érkeztünk meg, hajnali ötkor. Innen már csak pár kilométer volt McLeod Ganj, amit hajnalban csak mikrobusszal lehetett megtenni. Voltunk öten a buszon, akik oda szerettünk volna menni, de a sofőrök mindenáron azt szerették volna, ha két busszal megyünk. Magyarázták, hogy meredek ez út, nem bír felmenni rajta öt utassal a mikrobusz. Végül olyan kompromisszumra jutottunk, hogy kicsit többért mégiscsak elbír mind az ötünket a tragacs. Hát, egészen őszintén, nem lódítottak nagyot, a tíz perces út alatt ötszáz méterrel jutottunk magasabbra. Ahol megálltunk, már várt egy szállodás fickó, akinek rövidúton elfogadtuk az ajánlatát. Egyrészt nem volt nagy hangulatunk sötétben kóvályogni és felcsöngetni mindenféle helyet, másrészt az ár sem volt rossz, ami mellé még meleg vizet is ígért. Régen volt már olyanunk. Mire eldőltünk az ágyunkon, már hat óra volt.
Délig aludtunk, akkor aztán kivakartuk magunkat, pontosabban engem az ágyból, kiélveztük a meleg zuhanyt (megérkezéskor kapcsoltuk be a bojlert), megebédeltünk és elindultunk felderíteni a száműzetésben élő tibetiek fővárosát.
Itt van ugyanis a tibeti kormány, és itt él a Dalai Láma is azzal a jó néhány tibetivel együtt, akik elmenekültek hazájukból 1959 óta. Számuk azóta is nő, mivel a kínai kormány nem mondott le azon szándékáról, hogy erővel kiveri a fejükből nemcsak függetlenség, hanem az autonómia gondolatát is.
Nem értem ennek a politikát. Egyértelmű, hogy nem szeretnének lemondani egy olyan területről, ami nyersanyagokban bővelkedik, de miért kell ehhez folyamatosan provokálni a tibetieket, aztán a tömegbe lőni? Csak arra tudok gondolni, hogy a jó öreg kínai mentalitás miatt nem szeretnének változtatni a módszereken, mivel az arcvesztéssel járna.
Elsétáltunk a Dalai Láma székhelyéhez, ahol egy templom is áll, valamint egy kis múzeum, amiben fotókat lehet látni a Tibetben folyó dolgokról, valamint a vezetők reménykedő szavait olvasni, arról, hogy a XIV. Dalai Láma élete során még függetlenné fog válni Tibet. Hát, szép lenne, de erre akkora esélye van, mint féllábú sündisznónak az autópályán való átkelésre!
A városka leginkább a turizmusból él, rengeteg tibeti ékszert meg kacatot lehet kapni. Mi is szépen végignéztük a teljes kínálatot. Rendesen be tudnánk vásárolni olyan dolgokból, amit aztán nem tudnánk használni.
Utolsó kommentek