Az úgynevezett előre fizetett riksa normál árakkal operál. Természetesen ugyanazok a hiénák fuvarozzák az embert, akik amúgy megpróbálják minél jobban megvágni, de nem velük kell üzletelni, hanem egy bódénál fizetni, aztán beszállni és a végén a fecnit odaadni a riksásnak. Legalábbis ez az elmélet, mert a gyakorlatban az indiai inkább éhen döglik, mint hogy ne vágja meg a külföldit. Sokan, akik arab országokba utaznak, panaszkodnak, hogy átverték őket a kereskedők, sokkal drágábban adták a dolgokat, mint másoknak. Nos, ott mindenért annyit kérnek, amennyit a vevőnek maximálisan megér, ha ez a bekerülési árnál kicsivel is magasabb, akkor annyiért. Következésképpen, aki jól alkuszik, jó árat kap. Indiában nem. Itt a 20 rúpiás fuvarra a külföldinek bemondanak 200-at, és 150-ért sem visznek el, inkább veszni hagyják a fuvart. Aztán persze elvisznek egy helyit ugyanoda 20-ért. Az előre kifizetett fuvarnál ezt nem tudják eljátszani, mert akinél fizetni kell, az nem érdekelt az árak feltornászásában. Helyette mást találnak ki. Például hiába lobogtatjuk a papírt, nem visznek el. Aztán közlik, hogy nincs elég autoriksa, várni kell fél órát. Mondják ezt úgy, hogy ott parkol legalább húsz, mindegyikben egy-egy sofőr szunyókál. Végül némi üvöltözés hatására csak beültettek egybe, amiről öt perccel korábban állították, hogy nem megy sehova. A költségtakarékosság jegyében bezsúfoltak mellénk még egy szikhet, aki kb. arra ment, mint mi és elindultunk. Nem csoda, hogy húzták a szájukat, hiszen ha a sarkon kapnak el, akkor ezt a fuvart nem vállalták volna el 500-ért sem, így meg 98-at fizettünk.

Meg is érkeztünk, ahol aztán a sofőr kérte a papírt. Néztem rá bután, mint aki nem érti. Kezdett kicsit kerekedni a szeme, és magyarázta, hogy a papírt, amit kaptunk, azt adjuk oda neki. Mondtam, hogy sajnos most papírhiány van, aztán persze odaadtam. Valószínűleg nem értette a célzást, borsónyi aggyal vannak ellátva itt a legtöbben.

Természetesen a Qutb Minar is a világörökség része, de a jegyárakon kívül azzal is borzolták az idegeinket, hogy nagy táblákat aggattak mindenhova, miszerint táskát nem lehet bevinni. Megőrző nem volt sehol, így simán táskástól mentünk a bejárathoz. Senkit nem érdekelt a hátizsákunk. Mint mindenhol, itt is volt fémkereső kapu. Imádják őket, de nem tudom minek vannak, hiszen mindig, mindenki sípol, amit vagy egy intéssel nyugtáznak, vagy körbehadonásszák az embert kézi fémkeresővel is. Persze az is sípol, de az úgy már rendben van. Nem tudom mire jó ez a hókuszpókusz. A tanulatlan tömegek biztos beveszik, hogy akkor most itt át lettek vizsgálva, de ha valaki bombát akar robbantani, az biztos nem lesz olyan hülye, hogy beveszi a dolgot. Meg aztán bent a kapun túl miért fontosabb az emberélet, mint azon kívül? A tömeg ugyanis ugyanakkora mindkét oldalon.

Végre eljutottunk a torony tövébe, ahol leültünk a fűbe egy fa alá. Mit mondjak, szép nagy! 1193-ban kezdte el építtetni Qutb-ud-din, mint győzelmi tornyot, miután megdöntötte az utolsó hindu királyságot Delhiben. Örömében elrendelte ennek a 73 méter magas toronynak a megépítését. Az első emelet elérését élte csak meg, de az utódai gondosan befejezték, sőt, még egy kupolát is raktak a tetejére, hogy csinos legyen. Ez utóbbi ledőlt, de csak 1803-ban, egy földrengés során. A pótlásáról egy angol úriember gondoskodott, de azt hiszem, nem tetszett a helyieknek, mert leszedték.

Alul szép méretes, 15 méter az átmérője, a tetején viszont már csak 2,5, ami a legtöbb fényképen nem érzékelhető, inkább csak úgy tűnik, mintha alulról fotózták volna. Nos nem, tényleg olyan kúpos. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy még ma is áll. Ha már volt torony, ami egyben lehet minaret is, építettek hozzá mecsetet, úgyis volt bontott anyag a környék hindu és jain templomaiból. Az oszlopokat, amiket igen aprólékosan faragtak ki a mesterek, elég véletlenszerűen építették be. Furcsa, mert a torony és a mecset egyéb részei nagyon szépen van kivitelezve, és nem bontott anyagból vannak. A tornyon kívül tulajdonképpen minden elég romos, pedig épült itt medresze, meg síremlékek is. Sőt, Ala-ud-din egy második tornyot is betervezett. Minthogy a mecsetet kétszeresére bővíttette, úgy gondolta, hogy kell hozzá egy kétszer akkora torony is. Alighanem a kor technológiájával kicsit elrugaszkodott ötlet volt a 140 méter magas torony, de ezt soha nem tudjuk meg, mert 24 méter elérésekor meghalt, és mindenki fellélegzett, mikor lefújták az építkezést.

Az egykori mecset udvarán áll a híres Vasoszlop is, ami szintén egy hindu templom alkatrésze volt korábban, egészen pontosan egy Vishnunak szentelt templom előtt állt, és a szanszkrit felirat szerint II. Chandragupta idején állították, aki 375 és 413 között uralkodott, mint az közismert. A vasoszlopnak két fontos tulajdonsága van, egyrészt az, hogy nem rozsdásodik, aminek csodájára járnak. Azt hiszem, valami egészen egyszerű tudományos magyarázata van, de az eléggé lehangoló, szóval továbbra is vadul hirdetik, hogy még a tudósok sem tudják miért. A másik, hogy ha háttal állva átkarolja valaki és kíván valamit, akkor az valóra válik. Hát, a tesztek szerint ez nem mindig van így, de hogy ne támadjanak újabb kételyek, körülvették egy kerítéssel, hogy véget vessenek az ölelgetésnek. Megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy eddig azért nem rozsdásodott, mert folyamatosan zsíros karok ölelgették. Pár év és kiderül, hogy elkezd-e rohadni. (Velencében a savaseső miatt a Rialto híd szépen oldódik, kivéve a korlátok belső felét, ahol naponta több tízezer kéz zsírozza, így vízlepergető.)

A hatalmas minarettől egy másik templomhoz mentünk, ami lényegesen fiatalabb, most lett kész, 1986-ban. A Lótusz templom a Baha’i vallás temploma. Bevallom, a templomról már hallottam, sőt képen is láttam, de a vallásnak még a létezéséről sem volt fogalmam. Szóval egy újabb vallás templomát volt alkalmunk meglátogatni, ami utunk során a 12. vallás szent helye és ebbe nincs beleszámolva az ezeregy irányzata és szektája mindegyiknek. Egyébként a Baha’i vallás nem egy régi darab, 1844-ben döbbent rá valaki, hogy ő tulajdonképpen ha nem is próféta, de előfutára egy fontos spirituális személynek. Természetesen azonnal akadtak követői, meg azonnal akadtak, akik kivégezték őket. Ennek ellenére szépen alakult a sztori, valaki már 1853-ban felismerte magában a megjövendölt vezetőt. A tanaik egyébként meglepően normálisak, nincsenek elefántfejű istenek benne, hanem az emberi faj egységét, az igazság keresését, a vallások közös alapját, a tudomány és vallás harmóniáját, férfi és nő egyenlőségét, minden előítélet megszüntetését, a kötelező oktatást és az egyetemes békét hirdeti. Ezeknek az embereknek az üldözéséből is látszik, hogy az emberi faj nem méltó a létre. A lényeg viszont az, hogy a templom nagyon szép, és ahogy a neve is mutatja, lótusz alakú. Sokkal többet nem lehet elmondani róla, legfeljebb azt, hogy szívesen látják bármilyen vallás hívét, aki szeretne meditálni a templomukban, egy szabály van, csöndben kell maradni. Döbbenetes, de tényleg csönd volt bent, pedig a legtöbben indiaiak voltak.

Újabb autoriksás út után megérkeztünk Indira Gandhi emlékmúzeumához. A külvárosban sokkal normálisabb árakkal operálnak a sofőrök.

A múzeum Indira Gandhi egykori házában van berendezve, ahol látni lehet pár berendezett szobát, sok fényképet. Úgy tűnik, a Gandhi nevet viselni amúgy legalább olyan veszélyes, mint Kennedyt. A kis kopasz ember után megölték Indira Gandhit és Rajiv Gandhit is. Meg megölték a másik fiát is, de ő nem volt miniszterelnök.

Némi séta után végre találtunk egy metróállomást, így metróval mentünk haza. A bejáratnál nemcsak fémkereső kapu meg kézi fémkereső van, de röntgen is. Ami után még ki is pakoltatták velem a hátizsákot, aminek a röntgenképén istenien kirajzolódtak az objektívek, sőt bennük a lencsék is. Mellesleg az utcán nagyobb volt a tömeg, mint lent a metróban. Megnézném ezt a műsort a reggeli csúcsban. Persze lehet, hogy senki nem járt munkába metróval. Amúgy európai színvonalú az egész, nem is értem miért nincsenek bent tehenek!