Szépen összepakoltunk és éppen fizettünk, mikor kiderült, hogy érkezett még két magyar. Kicsit elbeszélgettünk, de a vendégház tulajdonosa félbeszakított minket, fel kellett mennünk hozzá teázni búcsúzóul. Szóba került, hogy építkeznek a szomszédban és hát zajos. Mondta, is, hogy tegnap se tudtak aludni - mi biztos nem hallottuk -, de dolgoztak, szerencsére csak éjfélig. Khm, szerencsére!

A buszállomáson csomagmegőrzőbe adtuk a hátizsákokat, és felszálltunk a ranakpuri buszra. Eddig ez volt a legundorítóbb, leglerohadtabb busz utunk során, és ezt Indiában már legalább tízszer elmondhattuk volna, pedig azért ültünk néhány fejlődő ország buszjáratain.

Jellemzően a buszok tisztításáról a monszun gondoskodik, bemocskolásáról meg az indiaiak, és nyerésre állnak. Alapvetően minden busz össze van hányva kívül-belül, ahol meg nem, ott le van turházva, illetve bételcsula dekorálja, bár úgy néztük, hogy a bételfogyasztás drasztikus visszaesést produkálhatott az utóbbi időszakban, mert alig láttunk bételfogyasztót. Myanmarban rengeteg volt, de említésre se méltattuk, gondolva, hogy Indiában lesz igazán sok. Kicsit nehéz is volt elképzelni, hogy milyen lesz, mert ha több bételt akarnának elrágni a burmaiak, akkor be kellene állítani a sorba a gyerekeket is.

Szóval nem nagyon bételeznek, de a buszokat és amúgy is minden sarkot vörös foltok borítanak, amik nyilván évekkel ezelőtt kerültek oda. Természetesen minden eleme horpadt volt a busznak, de amíg ez nem akadályozza a kerék forgását, addig nem nagyon érdekel senkit.

Szóval ezzel a csodával buszoztunk három órát Ranakpurig, ami India legszebb és legfontosabb jain temploma. Leszállás után nem volt bennem túl sok lelkesedés, meg erő sem, kicsit megviselt, hogy három napja nem ettem gyakorlatilag semmit, ellenben nagy vágyat éreztem, hogy a bokros területre az út túloldalán bevegyem magam egy tekercs vécépapírral. Meg is tettem. Kétszer is, csak hogy nagyobb betekintést engedjek bélműködésem világába.

A szent hely körbefosása után elindultunk a márványtemplom felé. Belépni csak mezítláb lehet természetesen, és táskaellenőrzés után. A templomba nem lehet bevinni ételt, italt, bőrtermékeket és menstruáló nőknek is tilos a belépés. Az utóbbit nem ellenőrzik.

Jó hír, hogy fotózni viszont lehet, kivéve az istenszobrokat. Lehet, hogy mélyen azért érzik, hogy röhejes egy guvadt szemű márványszobor előtt hajbókolni, és nem akarják, hogy meglássa ország-világ, milyen is imádatuk tárgya. Egyébként mióta Rajasthanban vagyunk, azóta látunk istenszobrokat deluxe szemekkel felszerelve. Nem tudom, hogy miből készülnek, talán üvegből, de egy helyen lehetett is kapni mindenféle méretben. A csúcsa a dolgok megszemezésének az a pici szentély, amit Udaipurban láttunk és nem volt benne más, mint egy nagy ezüstszínű (alufólia?)kúp, egy pár üvegszemmel. Eredetileg talán Ganésa lehetett.

Mindenesetre a templom tényleg gyönyörű, megérte a buszozást. Az egész hófehér márványból épült, minden négyzetcentiméterét faragások díszítik. 1444 oszlopa közül nincs két egyforma. Nem látszik rajta, de 1439-ben épült. A hindu templomokkal ellentétben ráadásul patyolat tiszta, ami csak fokozza a fehérségét.

Visszafelé már nem volt olyan egyszerű az élet, ugyanis nem a végállomáson szálltunk fel, hanem csak úgy az út szélén integetve, szóval eleve teli buszra kellett felnyomakodni, ráadásul nem mi voltunk az utolsó felszállók. Ez a busz tényleg tele volt, és nemcsak a mi elkényelmesedett nyugati világnézetünk szerint, hanem az indiaiak is lázadni kezdtek, aminek természetesen nulla eredménye volt, hiszen a tömeget csak úgy lehetett volna csökkenteni, ha valaki leszáll, leszállni meg mindenki Udaipurban szándékozott. A vércukorszintem továbbra is a padlón volt, ami különösen kellemetlen, ha kemény fizikai munka vár az emberre, mint például életben maradás egy indiai buszon. Sofőrünk állat módjára hajtott, borult volna mindenki, ha nem lettünk volna úgy bezsúfolva, mint szardíniák a konzervbe, bár lehet, hogy egy ilyen szardíniásdoboz nem ment volna át a minőségellenőrzésen túltöltöttség miatt.

Udaipurba érve leültem egy padra, és próbáltam lélegezni, G meg keresett valami gyümölcsöt, mert képtelen voltam megenni bármit, ami nem lédús, a fűszeres meg aztán végképp nem jöhetett szóba. Szőlőt próbáltam magamba erőltetni, amitől nagyjából mozgásképessé váltam. Nagyon nem kellett kapkodunk, mert a buszunk este kilenc után indult csak. A nap nagyjából a buszozásnak lett szentelve.

A cuccainkat visszaszerezve átvonultunk a magán busztársaság irodájához, hogy ott várjunk tovább. Persze késett a busz, de túlzottan nem érdekelt, mert mindegy volt, hogy fél hatra vagy hatra ér oda.

Alvós jegyet vettünk, ami lényegesen kényelmesebb, mint az ülős. A buszunk egy kombinált példány volt, alul ülések, az ülések felett meg ágyak voltak. Az egyik oldalon szimpla, a másikon dupla. Mi, mint egy pár, dupla fülkét kaptunk. Ebbe felmászva aztán behúzhatja az ember az ajtaját, meg a függönyét, és senki nem zavarja, csak a fekvőrendőrök, amikből elég sok van, ráadásul sokszor úgy vannak elhelyezve, hogy egy, aztán még három. Szóval a busz hátulja nem a legjobb hely, nekünk viszont ide szólt a jegyünk. Az első órában szenvedtem is nagyon, bár inkább a beleim miatt, mint az útviszonyoknak köszönhetően, de ezek szinergens hatása különösen kellemetlen volt. Aztán egyszer, mikor felvettünk valami felszállót, lementem, és egy sötét helyet megint összefostam, onnantól tudtam aludni is.