Úgy látszik, hogy errefelé elvárják a borravalót, aminek nem vagyunk túl nagy hívei. Már csak abból gondoljuk, hogy a reggelink meglehetősen szar volt, azon a helyen, ahol már többször is ettünk.
A ránk szakadt tengersok időt megpróbáltuk értelmesen eltölteni, mert a homokon fetrengés nem a mi műfajunk. Mikor tengerpartra készülünk, mindig úgy gondoljuk, hogy simán elleszünk egy törölközővel a homokban, de rövidesen nekiállunk kagylókat keresgélni, vagy homokból hóembert építeni, mert másképp unalmas. Ezúttal béreltük egy motort, hogy felfedezzük a környéket. Az első kérdés az volt, hogy kell-e sisak. Hát, persze hogy kell, ha más ellen nem is, a fejem leégése ellen jó az! Kaptunk két meglehetősen poros és pókhálós példányt, ami arra utal, hogy mások nem szoktak kérni. Ismerve képességeimet, illetve széleskörű motoros tapasztalatomat, nem árt az a sisak, pláne, hogy itt most megvan minden, amit nem akar egy európai ember az utakon: balra hajts és káosz. Szerencsére amerre akartunk menni, arra forgalom alig volt.
A vágyak és a realitás persze nem mindig találkoznak, úgyhogy először is a legközelebbi település felé mentünk, hogy találjunk egy benzinkutat. Nyilván nem találtunk, mert az túl egyszerű lett volna. Aztán mikor már a harmadik embert kérdeztük meg, az végre értelmesen el tudta magyarázni, hogy hol is van. Ki kellett menni a főútra, és onnan volt még vagy egy kilométerre. Szerencsére a főút forgalma is elég gyér volt. Minimális összegért tankoltunk, aztán visszamentünk a part menti útra.
Óriási távokat nem akartunk megtenni, csak a közeli Cabo da Rama várat akartuk látni. Az út maga sem volt rossz. A rizs már kel a földeken, amitől vakítóan zöld a vidék, és hogy igazán egzotikus legyen, körbe van rakva pálmafákkal is. Kicsit később aztán át kellett kelni néhány dombon. Sokat nem tököltek szerpentin építésével, így aztán az út nem nagyon kanyarog, de meredek. Felváltva csutkagázzal araszoltunk felfelé, vagy csak gurultunk.
Félúton befordultunk Agonda felé, ahol állítólag van egy csendes strand. Tulajdonképpen nem kellett volna, de hát a fene se tudja térkép nélkül, hogy merre kell menni. Így aztán volt alkalmunk egy pár kilométert motorozni egy eszetlenül zötyögős úton.
Agonda után újra felmentünk a dombokra, meg le. Közben azért az ember figyeli a mutatót, hogy mennyi benzin van még. Felfelé mindig több volt, mint lefelé. Teletankolni felesleges, rövid távra, de olyan stresszes, mikor már a pirosban jár a mutató, pedig azzal még el lehet menni legalább negyven kilométert, ha nem többet.
Végül elértük a portugálok által épített várat. A bejárat előtt mély, sziklába vésett várárok választja el a világot a félszigettől, amin az erőd áll. A falak még többé-kevésbé állnak, de a várban valaha állt épületek már teljesen eltűntek, a templom kivételével, amit láthatóan rendben tartanak. Kicsit sétáltunk a falakon, és meglepődve tapasztaltuk, hogy nem is olyan kis terület volt itt körbefalazva. A kilátás egyébként kitűnő. Pálmafás tengerpart minden irányban, a fejünk felett egyszerűen sasnak titulált ragadozó madarak keresnek áldozatot, néha lecsapva a vízbe.
Leggyakrabban egyébként varjakat látni. Míg Európában a sirályok vették át a hatalmat a városban, addig itt a varjak. Már ha a ragadozókat nézzük, mert a végtelenül ostoba galambok csak oktalanul téblábolnak a kövezeten, nem nevezném hatalomátvételnek, amit művelnek.
Itt az emberek által lakott tengerpartokon varjak vadásznak a rákokra, szedik fel a partra sodort ehető dolgokat, a városokban meg a szemétre specializálódtak. Nagyjából azt csinálják, mint nálunk a sirályok, igaz a sirályok Rómában már egyel tovább léptek és elkezdtek galambokra vadászni. (Ha valaki arra jár, figyeljen, láthat néhány egész vicces vadászjelenetet.)
A várból legurultunk a völgybe, miután végre sikerült beindítani a motort, aztán fel a hegyre, majd megint le Agondáig. Itt már rutinosan elkerültük a rossz utat, és kényelmesen, aszfalton gurultunk a tengerig. Ott aztán láttuk, hogy az útikönyv által emlegetett nyugodt partszakasz azért olyan nyugodt, mert nem akar senki ott strandolni, ugyanis nem szép. Szóval nem erőltettük a dolgot, inkább visszagurultunk Palolembe még néhány dombon keresztül. Közben egyszer kiugrott elénk egy gibbon is és hosszú lábain átimbolygott az út túloldalára, utána a hosszú farka. Az út másik oldalán aztán felugrott az első bokorra, gondolom ott már biztonságban érezte magát, hiába volt csak fél méter magasan. Annyira meglepődtem, hogy lassítani se tudtam. Legalább egy „vigyázz, gibbon” táblát kirakhatnának.
Palolemben a szállásunk előtt, a szokott helyen terítettük ki a törölközőinket. A program innentől nagyjából megegyezett az előző délutánival, vagy az azelőttivel, annyi különbséggel, hogy Ghíta asszony nem került többet elő a new age bizsukkal.
Utolsó kommentek