Ma vízeséses napot tartottunk. Először is rendeztük a számlát, ami nem ment egészen egyszerűen. Két éjszakát akartak felszámolni, mert korán érkeztünk. Aztán engedtek, hogy legyen másfél, végül meggyőztük őket, hogy jó lesz az egy éjszakának, cserébe bérelünk egy motort. Automata nem volt, csak félautomata, ami a kuplungolástól ugyan megóvott, de váltani azért kellett. Nem mintha ez olyan összetett feladat lenne, csak valahogy nem áll lábra a váltó ezeken a motorokon. Már Iránban is az volt a problémám, hogy nem tudok visszaváltani, mert nekem arra nem hajlik a lábam. Lehet, hogy már eredetileg is papucsos használatra tervezték őket, vagy arra, hogy kicsi emberek hajtanak majd velük, akik nem összehajtogatva ülnek a motoron.
Szóval felpattantunk és nekivágtunk a forgalomnak. Dalat ugyan nem számít nagynak, de motorosból így is van elég, mégsem szedtünk áldozatokat a városban. Tulajdonképpen csak az izgatta a fantáziánkat, hogy hogyan fogunk odatalálni. A könyvünk ugyan azt írta, hogy tábla jelzi a vízesést, de ez nem szokott jelenteni semmit.
Viszonylat egyszerűen megtaláltuk a városból kivezető utat, és eldöngettünk a Trai Mat nevű faluig, ahonnan még elvileg három és fél kilométer a leágazás. Erősen kerestük a táblát, de nem találtuk, így meg kellett kérdezni valakit. Integettek, hogy túljöttünk, menjünk vissza. Hogy mennyit menjünk vissza, azt nem derült ki, ahhoz már nyelvtudás kellett volna valamelyikünk részéről. Ötszáz méter után újra megkérdeztük, de azt hiszem, nem értették, hogy mit akarunk, mert elküldtek valami teljesen rossz irányba, szerencsére van akkor az egónk, hogy a saját elképzeléseinknek jobban hiszünk, mint a helyi lakosok útbaigazításának, így hamar visszafordultunk. Újabb két-három érdeklődés után már rajta is voltunk az úton, már ha lehet útnak nevezni azt, amin haladtunk. Valahogy az ember igényesebbé válik a burkolattal szemben, ha motoron ül. Biciklivel még könnyű kerülgetni a gödröket, autóval annyira nem érezni, motorral meg pont rossz.
Szépen legurultunk a völgybe, ahol egy segítőkész – valószínűleg nagyon unatkozó – fickó beirányított a parkolóba, ahol a sajátján kívül így már állt még egy motor, és megsarcolt a belépésért, meg a parkolásért. Ezzel megérkeztünk a Tigris vízeséshez. Ahogy közeledtünk, gyanús generátorhangot lehetett hallani. Aggódtam, hogy képesek voltak valami vízierőművet barkácsolni a tájba, de rá kellett jönnöm, hogy valami kabóca adja az enyhén excentrikus tengelyű, éppen felpörgő generátor hangját. Ezek a dögök teljesen rá vannak állva az elektromos berendezések hangjának utánzására. A mediterrán vidékeken jellemzően a nagyfeszültségű vezetékek zúgásának hangján tudatják a világgal, hogy léteznek. Itt meg generátor- vagy villanymotorhangot adnak.
A lépcsőkön leóvakodtunk a partra. A vízesés aljánál szépen szállt a vízpermet, jó csúszóssá téve a köveket. Mit mondjak, szép volt. A nagy gyönyörködés után felmásztunk a tetejéhez, ahol egy függőhíd lógott a víz felett, de tábla figyelmeztetett, hogy ne akarjuk használni. Tényleg elég rosszul nézett ki, és ha ott beleesik az ember a vízbe, akkor már csak a vízesés aljánál halásszák ki, feltehetőleg darabokban.
A helyet egyébként nem találták elég romantikusnak, ezért elhelyeztek egy-két igen esztétikus betonszobrot is. Például a vízesés tetejénél van egy barlang, amiben régen élt egy óriási tigris, innen a vízesés neve. Ebben most van egy olajfestékkel roppant élethűvé tett tigris a kölykével. Olyannyira törekedtek a hitelességre, hogy a tigrisnek az egyik lába csak egy véres csonk. A történet szerint ugyanis sikerült lábon lőni, azóta nem látták. Hát ilyen az ember, ha érdekli valami, akkor rögtön leöli, csak hogy megnézhesse. Kicsit arrébb állt még egy óriás betonvadász betontigrissel, meg egy még óriásabb betontigris, aminek fel lehetett mászni a hasába. Nincs olyan dolog, amit ne lehetne még egy kicsit jobban feldobni. Még jó, hogy a vízesés és a szobrászat szépen elkülönül!
Visszaszálltunk a motorra, és elindultunk felfelé. Egész jól bírta a gép kettesben. A főútra visszaérve hamarosan elértük a falut, ahol felfedeztük, hogy korábban úgy száguldottunk el egy pagoda mellett, hogy észre se vettük. Történelmileg - egyelőre - nem jelentős kortárs betonalkotásról van szó, amit porcelántányér- és sörösüveg darabokkal dekoráltak. Felmásztunk, bár a kilátás felejthető volt. A pagodában minden szinten ül egy Buddha, és mászás közben a gigászi sas is megfigyelhető a pagoda hátulján, amint a hátán visz egy fuvolást. Egyébként, hogy mindenkit összezavarjunk, ez a pagoda kivételesen toronyszerű pagoda, nem pedig vietnámi értelemben az.
Továbbrobogtunk a 20-as számú úton, meg sem állva Dalatban. Pontosabban megálltunk egy kicsit forgatni a térképet, meg visszafordulni, mert a trükkös dalati polgárok olyan utcaneveket adtak, mint például 3 Thang 4 utca, ami csak a térképen szerepel így, a valóságban már betűvel írják ki, mi meg ugye például vietnámiul sem tudunk, így csak később esett le, hogy a Ba Thang Tu ugyanazt jelenti. A Thangra ugyan lehetett volna gyanakodni, de Vietnámban minden utcának valami Thang, Thong, Thanh, Tinh, Trang, Trong, Thien neve van. Ha valaki azt hinné, hogy hülyéskedek, akkor téved, ezeket egytől egyig Nha Trang térképéről írtam ki. Azért arról, mert ott nyílt ki a könyv.
Szóval újra a 20-as úton gurultunk lefelé, a Datanla vízeséshez. A könyvünk szerint ez jól van jelölve, ami reményre adott okot. Tényleg volt tábla, úgyhogy elegánsan leparkoltunk, lezártuk a gépet, és fizettünk, ahogy kell. Mivel ide ilyen egyszerű eljutni, meg közelebb is van a városhoz, kezd elkurvulni. Sok a büfé, és aki lusta, az lépcsőzés helyett valami nyári bobféleséggel is legurulhat a völgy aljába. Néhány apuka gurult csak lefelé a gyerekkel, tövig húzott fékkel, nehogy megártson a nagy izgalom a gyermeknek.
A vízesés itt is nagyon szép volt, eltekintve talán attól az egy apróságtól, hogy a „sziklára mászni tilos” táblát én nem feltétlenül a vízesésbe raktam volna. A vízesésnél ugyan van egy kis híd, meg lépegetőkövek szigorúan betonból, de azért nem rossz. Kicsit elüldögéltünk egy olyan helyen, ahova nem vitt a szél vízpermetet. A vízesés aljában már itt is készült valami betonszobor összetéveszthetetlenül jellegzetes neoprimitív stílusban. Szükség volt rá, nélküle ez is csak egy lenne a sok vízesés közül.
Mivel még rengeteg időnk volt, ellátogattunk a Cam Ly vízeséshez is, de csak azért, mert a városban láttuk, hogy olyan szépen ki van táblázva. Nem volt egy nagy durranás. Maga a vízesés tulajdonképpen szép, csak egy kicsit már körbefejlesztették. Van felette szép színes híd, mellette kávézó, az innenső parton meg éppen egy szabadtéri színpad épült nagy nézőtérrel. A színpad helyszínének kiválasztásakor valószínűleg csak térképeket és fényképeket néztek, mert ha egyszer is kijött volna a helyszínre az ötlet gazdája, akkor egyből feltűnt volna neki, hogy a vízesés csak a fotókon csendes. Lehet, hogy a konszignációban cserélni kell az erősítőket, meg a hangfalakat valami izmosabbra.
A délután maradékára már nem terveztünk semmit. Teletankoltuk a motort, mert úgy kellett visszavinni, ahogy kaptuk. Trükkös benzinkutas természetesen nem nullázott, mielőtt tölteni kezdte, ezzel szert tett 200 Forintnyi extraprofitra. Kell majd úgyis orvosra, ha lehúzott egy életet a benzingőzben. A tankolás egyébként úgy néz ki, hogy a kútoszlopot körbeveszik a motorok, mint hangyák a kockacukrot, a kutas meg rohangál köztük a töltőpisztollyal. Szóval ha nem figyel az ember, könnyen elmarad a nullázás.
A motor visszaszolgáltatása után ettünk, és ügyeket intéztünk a neten, meg vártuk a buszunkat, ami helyett egy mikrobusz érkezett. Ezzel elfurikáztak ide-oda, hogy felszedjünk még pár utast, aztán a telephelyre, utána ki a városból, ahol találkánk volt egy kicsit nagyobb busszal, ebbe kellett átszállnunk. Hogy miért az erdő szélén, és hogy miért vittünk autósüléseket, amit ennek a tetejére kötöztek, azt nem tudom. Egyébként az ülések nagy része a kisbuszból származott, kiszerelték, hogy beférjen az a rengeteg doboz, ami éppen kitöltötte az utasteret. A csomagtartóban csak annyi hely volt, hogy szó szerint betapossák a két hátizsákunkat. Az ülések meg olyan közel voltak egymáshoz, hogy alig tudtam beszállni. Egy bácsi reklamált is, mert neki a lába alá még egy tekercs PVC padló is jutott. Így indultunk szépen dél felé, hogy a Dalattól északra lévő Buon Ma Thuotba menjünk. Kis kerülő, de ez itt normális. Az út viszont annyira rossz volt helyenként, hogy az nem normális.
Csak este tíz után érkeztünk meg, ami elvileg még mindig jó, mert nem kell felverni mindenkit, ha be akarunk jutni egy szállásra.
Az első helyen csak egy fiatal srác volt, aki nem állt a helyzet magaslatán. Telefonnal hadonászva azt ismételgette, hogy fondem, fondem, amit mi úgy értelmeztünk, hogy valakit fel kell hívnia. Nyomkodta is a telefont, de tíz perc után sem láttunk változást, így rákérdeztünk, hogy mi a vérveres öreg ördög valaga van már? Fondem, fondem, hangzott a választ. Na, akkor a viszontlátásra!
A közelben volt egy másik hely, ahol kaptunk szobát, sőt még buszt is szervezett nekünk az álmos lány, aki már a pult mögött aludt, mikor megérkeztünk.
Utolsó kommentek