Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML

38277 km, Don Det

2009.11.01. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Mai napra egy könnyed, pihentető sétát terveztünk, de a térkép léptéke felülbírálta szándékunkat. A Don Det sziget – ez úgy hangzik, mint a La Manche csatorna – partján indultunk dél felé, hogy aztán a régi rakpartot elérve a néhai vasútvonalat követve menjünk tovább. Ez az egyetlen vasútvonal Laoszban, ami megépült és működött is. Mára már természetesen felszedték. Eredetileg sem volt hosszú, csak pár kilométer. Arra szolgált, hogy a hajózhatatlan Mekong szakaszon ezzel vigyék át az árut az egyik rakparttól a másikig. Francia fejlesztés, és azt hiszem, az egyetlen az országban. Valahogy úgy voltak a franciák Laosszal, mint egy nagymama a rossz forgótárcsás mosógéppel. Útban van, foglalja a helyet, de talán még jó lesz valamire.

A töltés mindenesetre megvan még és gyalogútnak megteszi, bár kicsit hepehupás. A rizsföldek közt elsétáltunk a sziget végéig, ahol áll még a híd, ami átvezet a szomszédos Don Khonra. A túloldalon rögtön megsarcoltak, hogy megnézhessük a Li Phi vízesést, amihez még gyalogolni kellett egy félórácskát, de megérte. A Mekong itt egyet ugrik lefelé. Pontosabban nemcsak itt, hanem ezen a szakaszon minden folyóágon van egy vízesés, ezek miatt épült a gigászi hosszúságú vasútvonal.
A vízesés, vagy inkább zúgók sora, tényleg lenyűgöző. Halászni is kifizetődő lehet, mert tele volt rakva csapdákkal. Némelyik csak egy egyszerű keretre feszített háló, amivel megszűrik a vizet, némelyik pedig ferdén a vízbe rakott bambuszrács, korlátokkal. Az a hal, amelyik rásodródik, teljesen esélytelen arra, hogy a lezúduló víz ellenében visszaússzon és megkerülje. Esős évszakban egy csapda állítólag akár fél tonna halat is kifoghat naponta. Amikor érkeztünk, a kikötőben éppen teherautóra rakodták a fogást. Azt hiszem, hogy az a fél tonna hal darabra nem is lehet olyan sok, legalábbis elnézve azokat, amiket ott pakoltak.
A vízeséstől visszatértünk a vasútvonalhoz, hogy azon elmenjünk a sziget végébe, ami az ország vége is. Itt élnek az igen ritka irrawaddy delfinek, amiket elvileg néha látni is lehet. Természetesen száraz évszakban nagyobb rá az esély, most meg épphogy csak vége van az esősnek, meg amúgy sem szokott olyan szerencsénk lenni. Szóval nem láttunk semmit, csak egy szétrohadt gőzgépet a vasútvonal végén a dokknál, meg a túlpartot, ami már Kambodzsa. Kicsit körülnéztem a megmaradt építmények körül, ezzel a fűben mászkálással azonnal begyűjtöttem két piócát, szerencsére még a nadrágomon elkaptam őket.
Visszafelé összefutottunk egy narancssárga kiscicával, aki nagyon szimpatizált velünk és úgy döntött, hogy velünk tart, vagy a lábaim alatt lesz öngyilkos, nem sikerült kideríteni a szándékát, de az biztos, hogy vagy kétszáz métert gyalogoltam nagyterpeszben, hogy el ne tapossam a kis hülyét. Aztán ahogy fáradt, egyre inkább lemaradt, de olyankor megijedt és gyorsan utánunk futott. Egészen addig, míg egy csapat kecske mellé nem értünk. Akkor megállt, és csak meredt a kecskékre, azok meg vissza rá. Már csak egy kis narancssárga pötty volt az ösvényen, de még mindig ott állt tétován. Sajnáltam szegényt, talán vissza kellett volna menni és átmenteni a kecskéken.
Este még elmentünk beváltani az egy szem húszdollárosunkat, mert döbbenten tapasztaltuk, hogy kp.készletünk erősen megcsappant, illetve, hogy az eurót nagyon rosszul váltják. ATM itt nincs, nem is csoda, pár éve még áram sem volt (bár azóta netcafé lett).

 

 

Címkék: laosz don det

38255 km, Don Det

2009.10.31. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Megreggeliztünk és kifizettük a számlánkat az igen jó kedélyű tulajdonosnál, aki mindenen hangosan vihogott. Először azon, hogy elfelejtette a teljes számlát, és csak a reggelinket számolta fel, aztán azon, hogy a másik vendég visszajáróját nekünk akarta adni, harmadszor meg azon, hogy megjegyeztem, igen előnyös a vele való üzletelés.

A vendégház lakosságának a fele bezsúfolódott egy VIP feliratos minibuszba. A tekintetek elárulták, hogy nem érzik a jegyárat és a feliratot összhangban az utaslétszám/ülésszám aránnyal. Emberünk megnyugtatott mindenkit, hogy csak a kompig megyünk ezzel, az meg nincs több két kilométernél. Valójában a komp még csak annyira sem volt vízi jármű, mint amivel jöttünk. Két csónakot kötöttek össze deszkákkal, amin az utasok helyet foglalhattak, természetesen állva, esetleg ülve, ha hoztak valamit, amire ráülhetnek. Rögtön kettőre is szükség volt ebből a járműből, hogy átvigyenek mindenkit. A túlparton már várt a busz, ami a Si Phan Don, vagyis a Négyezer Sziget világába fuvarozott minket. Ez a négyezer sziget valójában nem pont négyezer, számuk attól függ, hogy éppen milyen a vízállás és hogy mit számolunk szigetnek. Don Det, ahova mi tartottunk határozottan sziget volt, rengeteg hátizsákosokra kihegyezett vendégházzal.
A busz az úgynevezett kikötőnél rakott le, ami tulajdonképpen az a pont, ahol az út szépen belevezet a Mekongba. Itt csónakba szálltunk, lényegesen többen, mint ahányan kényelmesen befértünk volna. Csónakunk - mint mindegyik errefelé - hosszú volt és vékony, mint a vonatfütty, következésképpen billegett is rendesen, csak hogy G is élvezze az utazást. Sokat nem kellett hajókázni, de a biztonság kedvéért a kapitány – ha szabad így neveznem – végig merítgette kifelé a vizet egy szétvágott olajosdobozzal.
A szigeten aztán kerítettünk egy szállást, bár amit kerestünk, az nem lett meg. Azt hiszem, a térképünkön feltüntetett lépték köszönőviszonyban sincs a valósággal.
A kunyhónk a folyóparton áll, cölöpökön, teraszán két függőággyal, amibe azonnal belevetettük magunkat. Ezzel a napi programot gyakorlatilag lezártnak is tekintettük, csak vacsorázni kászálódtunk ki belőlük, de rögtön azután le is feküdtünk aludni. Remek volt!

 

Címkék: laosz don det

38145 km, Champasak

2009.10.30. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Ugyanott reggeliztünk, ahol este sörözni voltunk. Érdekes, hogy a helyet csak külföldiek látogatják, pedig nincsenek elrugaszkodott árak, és a kaja is jó. Az étterem és egyben vegyesbolt családi vállalkozás, az anyuka, akiről tegnap kiderült, hogy van egy 3 éves és egy 3 hónapos gyereke, ugyanúgy dolgozott reggel kilenckor, mint tegnap este tízkor.

Mielőtt leléptünk volna, benéztünk a közeli internet caféba, hogy elköszönjünk dán barátunktól, akinek van egyébként neve is, Jacob.
Összeszedtük a dolgainkat, és megalkudtunk egy motorossal, hogy vigyen arra a buszállomásra, amelyikről Champasakba lehet jutni. Nehéz úgy alkudni, hogy az ember azt sem tudja milyen messzire megy, de úgy gondoltuk, hogy a kikiáltási ár fele az már elfogadható összeg.
A buszállomás itt is egy poros udvar volt, csak több emberrel, meg több utasszállító eszközzel. Tulajdonképpen minden az, aminek kereke van és a sofőrön kívül tud még vinni valakit. Felszálltunk egy lerohadt buszra és leültünk olvasni, mert sejtettük, hogy dél előtt nem indul el. Sejtésünk bizonyítást nyert, mert délig csak árut pakoltak a hátsó ülésekre. Néhány doboz mosogatószert, pár zsák lisztet, műanyag kosarakat, ilyesmit.
A busz órája szerint aztán tizenkettő nulla nullakor kigördültünk, igaz az én órám szerint még volt vagy nyolc perc délig, nem is volt sok utas.
Egy óra alatt el is értük a Mekong partját, ahol kicsit vártunk a kompra, pontosabban arra, hogy legyen elég jármű, amivel megtelik. Szépen felsorakoztak a kisebb járművek a két szélére, a busz meg középre.
A komp maga három, vaslemezekből összehegesztett csónak volt, amiket egy fa platformmal kötöttek össze. Nyilván szigorú közlekedésbiztonsági ellenőrzések után helyezték forgalomba. Egész gyorsan átértünk a túlpartra, pedig a Mekong nem egy keskeny folyó ezen a szakaszon. Tulajdonképpen ezzel megérkeztünk Champasakba, de meg kellett várnunk, hogy kipakolják a boltnak hozott árut, és csak azután pár száz méterrel szállhattunk le. Pont azelőtt a vendégház előtt raktak ki, amit kinéztünk a könyvünkből. Azt hiszem, hogy minden külföldi, aki ezzel a busszal jön, oda megy, tehát nem volt véletlen.
Lepakoltuk a hátizsákokat, és béreltünk két biciklit, amivel eltekerhettünk Wat Phuhoz. Bérelhettünk volna motort is, de a zsugoriság és a lustaság nemes párharcát a lustaság elvesztette, mert a bringa sokkal olcsóbb volt és a táv sem volt vészes. Pontosabban normális biciklivel nem lett volna vészes. Amit mi kaptunk, azok nem tartoztak ebbe a kategóriába. Az enyémnek legalább fel lehetett emelni az ülését, de a kényelmestől még így is nagyon messze volt. Az ülés szöge például népességszabályozásra tökéletesen alkalmas lett volna. G biciklijén egyik fék sem fogott. Az út szerencsére elfogadható minőségű volt és sík terepen vezetett, úgyhogy túlzottan azért nem volt strapás.
Wat Phu az angkoriak műve, le se tagadhatnák. A bejárat után két téglalap alakú mesterséges tó között vezet az út, amit még két hasonló követ, csak azokban víz helyett leginkább tehenek vannak.
A tavak után állnak a templomok, vagyis azok romjai, miket egy hosszú, egyenes úton lehet megközelíteni. Az út aztán meredek lépcsőbe vált a hegy lábánál, amin a templomkomplexum egyéb szentélyeit lehet elérni.
A mai napig járnak ide imádkozni emberek, el is helyeztek néhány buta arcú Buddha szobrot a régi templomokban. A romok között szép nagy fák nőnek, bár néhányat kidöntött a nemrég erre járt tájfun, sőt a hegyoldal egy részét teljesen le is tarolta.
Az idő nem volt a legszebb, alacsonyan lógtak a felhők, de ez talán jobban is ment a hely hangulatához, mint egy verőfényes délután. Kifelé menet még megálltunk a legelésző marháknál néhány fotó erejéig. Ezek már az indiai szobrokról, festményekről jól ismert púpos fajták. Én két bikával álltam le haverkodni, hátha hagyják, hogy csináljak róluk pár vicces portrét, de nem ment könnyen, aminek több oka is volt. Egyrészt én be voltam szarva tőlük, másrészt ők tőlem. Elég nehéz úgy fényképet csinálni, hogy vagy a fotós, vagy az alany elugrál. Harmadrészt meg mikor éppen nem ugrált egyikünk sem, akkor aktuális modellem az orrát akarta az objektívbe dugni. Ennek ellenére sikerült a komoly igazolványkép mellé lőnöm róluk vicceseket is. Magunk között az ilyen nagylátószöggel, közelről készült képeket csak „kezitcsókolom” képeknek hívjuk. Ennek az az oka, hogy G egy hétig röhögött azon, mikor odasétáltam egy bivalyhoz, ráköszöntem, hogy kezit csókolom, majd a fényképezőt tíz centire az orra elé dugtam, csináltam egy képet róla, majd továbbálltam.
A marháskodás után, szépen visszakarikáztunk a szállásunkig, hogy a mennyezeten rohangáló gekkóhorda alatt megvacsorázzunk. Egy ideje már kapunk a szobákhoz gekkót, szerencsére a csendesebbik fajtát, nem azt, amelyik egész éjjel óbégat.

 

 

Címkék: laosz champasak

38084 km, Pakse

2009.10.29. 10:00 | Ahmet | 2 komment

Reggeli után, ahogy kiléptünk a szállodánkból, pont megállt egy sawngthaew az ajtó előtt, amivel kivitettük magunkat a buszállomásra. Ez az egyik helyi tömegközlekedési eszköz, a neve kétsorost jelent, mivel tulajdonképpen ez egy teherautó két paddal a platóján, ami méretben lehet bármekkora. Ami az orrunk előtt állt meg, az egy egészen kicsi példány volt, éppen hogy csak be tudtam magam zsúfolni a hátizsákkal a bádogtető alá.

Laosz érezhetően szegényebb, fejletlenebb ország, mint Vietnám. A buszállomás is csak egy poros placc volt néhány bódéval, ahol mindenfélét árultak, a busz meg egy bádogtető alatt várakozott. Úgy tűnt, hogy koreai import és elképzelhető, hogy eredetileg nem is egy busz volt, hanem kettőből kombinálták össze, a használható darabok megtartásával.
Közben valahonnan előkerült dán barátunk, aki meggondolta magát, és mégsem maradt Attapeuban. Nem csoda, a város neve bivalyszart jelent, alighanem nem véletlenül.
Mindannyian megvettük a jegyet a 38-as kilométerig, ahonnan nincs messze a Tat Fan vízesés. A sofőr ugyan azt mutogatta, hogy tízkor indulunk, de a jegypénztárban már fél tizenegyet mondtak. Valószínűsítettük, hogy a második lesz a helyes válasz, így letelepedtünk kávézni. Indulásig semmi nem történt a buszállomáson. Mikor aztán felszálltunk, a sofőr egyesbe kapcsolt, akkor beszáguldott még egy ilyen személyszállító teherautó, és nekiálltak átszállni az emberek, meg természetesen telerakni a csomagtartót cókmókkal, miközben a busz már gurult kifelé. Nem tudom miért nem várta meg, hogy nyugodtan bepakoljanak, mert a kapun kifordulva sem léptük át az öt kilométerórás sebességet. Úgy száz métert gurultunk, aztán megálltunk. A busz személyzete leült a fűbe, én meg leszálltam csinálni pár képet a tájról. Bámulatos egyébként, hogy volt egy sofőr, egy kalauz, meg két fickó, csak úgy, hátha kell erős ember berakodni, meg aztán, hogy legyen, aki megálláskor az éket a kerék alá rakja.
Tíz perccel később aztán motoron meghozták az elkésett utast, akire vártunk, így aztán mehettünk tovább.
Utazásunk nem volt egy eszeveszett száguldás, gyakran megálltunk, hogy aztán két megálló között lassan haladjunk. A Sekong nevű világváros után aztán célba vettük a Bolaven platót és észrevétlenül felkúsztunk 1500 méter magasra, ami abban nyilvánult meg leginkább, hogy a levegő kellemes 26 fokosra hűlt. Nem sokkal Paksong után elértük a 38-as kilométert. A legtöbb falu az út mellett egyszerűen a kilométerkőről nevezte el magát, amelyik mellett állt, így rengeteg táblát lehetett látni, amin üdvözölnek az akárhanyadik kilométernél.
Már jócskán délután volt, így jó lett volna valami szállást találni, mielőtt megnézzük a vízesést. Egy arra járó motoros páros azt mondta, hogy láttak egy vendégházat nem túl messze, így elindultunk teljes menetfelszerelésben a megadott irányba. Úgy másfél kilométer séta után meg is lett a tábla, de más nem, ugyanis ez a tábla csak azt hirdette, hogy Paksongban van vendégház.
Remek, visszafordultunk a vízesés felé, ahol tudtuk, hogy legalább enni kapunk. Természetesen szállás is volt, de kicsit elrugaszkodott árat kértek érte. Evés előtt még gyorsan vetettünk egy pillantást a völgy túloldalán lévő vízesésre, vagy inkább vízesésekre. Szép nagyok voltak, kár, hogy nem tudtunk közelebb jutni.
Én ugyan elindultam lefelé egy ösvényen, de inkább volt mászás, mint járás, amit műveltem. Agyagos, sáros hegyoldal volt, szerencsére rendes dzsungel, liánokkal, így volt mibe kapaszkodni. Leereszkedtem egy darabig, ahonnan jó kilátás volt, de tovább nem mentem, pedig lehetett volna még, de még vissza is kellett még mászni, meg nem akartam eltűnni hosszú időre.
Viszonylag sárosan érkeztem vissza az étterembe, ahol megvacsoráztunk, majd visszamásztunk az úthoz azzal a tervvel, hogy elindulunk a vendégház irányába, azaz vissza, Paksong felé, de ha jön egy busz, akkor azt leintjük és megyünk tovább Pakséba. Gondolom, ez így teljesen érthető.
Pontosan napnyugtakor értük el az utat, és kezdtünk el Paksong irányába caplatni az egyre nagyobb sötétségben. Úgy két kilométer megtétele után aztán jött egy busz, és fel is vett. Igazi VIP busz volt, ami azt jelenti, hogy kétszer annyiba került, mint a normál, cserébe fele annyi idő alatt tette meg az utat.
Rövidesen megérkeztünk Pakse egyik buszállomására, ahol mindhárman felpakoltuk a cuccainkat egy másik jellegzetesen helyi közlekedési eszközre, egy oldalkocsis motorra. Természetesen ez házilag barkácsolt eszköz, rengeteg van belőle errefelé. Az oldalkocsi szűkösen elég két embernek és a csomagoknak. Tulajdonképpen egy támlás pad, ami előtt lábtartó van, mögötte egy kis platószerű csomagtartó, felette meg vászontető. Mivel hárman voltunk, G a motoros mögött foglalt helyet, mi meg a kispadon nyomorogtunk lábunk alatt ez egyik hátizsákkal, míg a másik kettő mögénk volt felkötözve.
Megérkezés után a sofőrünk a helyi tarifa sokszorosát akarta beszedni tőlünk, de kemények voltunk, így meg kellett elégednie a dupla tarifával.
Az estét egy étterem teraszán töltöttük némi sör társaságában és a lao lao nevű rizspálinkát is megkóstoltuk lime-mal és mézzel. Egészen mojitoszerű volt, én meg egészen ittas, mire hazamentünk, szóval jól éreztük magunkat.

 

Címkék: laosz pakse

37870 km, Attepau

2009.10.28. 10:00 | Ahmet | 4 komment

A sokáig alvás úgy alakult, hogy fél kilenckor kopogtak az ajtónkon. Ott állt a recepciós lány, és kifejtette, hogy Lao. Ebből egyértelművé vált, hogy a busz a keresztkérdések ellenére nem este indul, hanem reggel, viszont nem fél nyolckor, hanem fél kilenckor. Pontosabban fél kilenc után valamikor. Kereken öt perc telt el az ébredésünktől addig, hogy teljes harci díszben lent álljunk a busz mellett. Mint mindig, a rohanás meg a korán kelés teljesen felesleges volt. A busz ugyan ott állt, de még csak ott tartottak, hogy telerakják zöldséggel. Ez nem tűnt túl logikusnak, de nem foglalkoztunk vele, Ázsiában minden lehetséges. Utasként csak mi voltunk, és ebből azt gondoltuk, hogy sokáig fogunk körözni, mire megtelik a busz, ennek ellenére mikor elindultunk nem sokat tököltünk, ráfordultunk a helyes irányra, és két óra alatt elértük a laoszi határt. A vietnámi oldalon beütöttek néhány pecsétet, és már mehettünk is. A Laoszba való belépés már nem ment ilyen egyszerűen. Nem a bürokrácia miatt, hanem mert egy darabon elfogyott az út és pont ezen a darabon elakadt egy busz. Tulajdonképpen visszatolathatott volna a sáros emelkedő aljába, de tudta jól a sofőr, hogy akkor aztán senki nem fogja kihúzni. Így aztán néztük egymást egy darabig, hátha történik valami. Gépek ugyan dolgoztak a környéken, de láthatólag egyáltalán nem érdekelte őket, hogy mi van az úton.

Némi telefonálás után aztán megérkezett a segítség, motoron természetesen. A két fickó kezébe vette a helyzet irányítását. Rövidesen találtak egy szép darab foszlott drótkötelet, aminek az egyik felét a buszunkra akasztották, a másik felét meg rácsomózták a másik buszra. Kis erőlködés, leakadás, miegymás után sikerült felrángatni a buszt az emelkedő tetejére, ahol aztán nem sikerült róla leszedni a kötelet. Nyilván nehéz kibogozni egy csomót, amit két centi vastag sodronykötélre kötöttek és két busszal húztak meg. Minket ez nem érdekelt, integetett a sofőrünk, hogy álljanak félre, ott szórakozzanak vele tovább.
Közben elindult a csekély forgalom felfelé, köztük egy másik busz is, ami láthatóan szintén szeretett volna elakadni, de sofőrünk szépen ereszkedett lefelé, jelezve, hogy tolasson vissza. Így átverekedtük magunkat a laoszi határállomáshoz. Egyébként az út állapota még mindig a Ketsana tájfunnak köszönhető. Mindenhol kisebb-nagyobb földcsuszamlások voltak, az utat sok helyen elborította az iszap, a völgyek meg le voltak tarolva az árvíz által. A falusiak természetesen még mindig gyűjtötték a lesodort uszadékfát.
A laosziak is szépen összenéztek minden adatot, aztán nagy komótosan beütötték a pecsétet, de a vámvizsgálattal már nem szórakoztak.
Attapeuig az út szép esőerdőkön vezetett át. Sajnos nem úgy, mint nálunk vezetnek az utak az erdőben, mert itt széles irtást csinálnak az útnak. Gondolom a hivatalos álláspont az, hogy így nem dől fa az útra, a nem hivatalos meg az lehet, hogy minél több fát vég ki az útépítő cég, annál több pénzt keres. Elég megnézni az egzotikus faanyaggal kereskedő cégek honlapját, egyből kiderül, hogy ezen a tájon nőnek olyan fák, amiknek az európai piacon kg-ra adják meg az egységárát.
Attapeuban hamar találtunk szállást, utána kellett nézni a pénzügyeknek. Ez volt aggodalmunk egyik fő forrása. Laoszban a hírek szerint ugyanis nem nyüzsögnek az ATM-ek, ami van, az is csak levonja a pénzt a számláról, de nem adja ki. A vietnámi dongot meg vagy beváltják rossz árfolyamon, vagy nem. Ezért aztán nem tankoltunk fel készpénzzel Vietnámban. A rossz hírek ellenére a városka bankjában elfogadható árfolyamon váltották a maradék pénzünket, és ATM is volt kétsaroknyira, sőt még működött is. Úgy néz ki, hogy egyelőre nem halunk éhen.
Ennek örömére gyorsan be is ültünk egy kifőzdébe és ettünk egy tál tésztát, miközben egy dán sráccal beszélgettünk. Sok más külföldi nincs is errefelé. Később az evés sörözéssé fajult, így átvonultunk a Sekong folyó partján álló célintézménybe. Még később elindultunk, hogy kipróbáljuk a lao lao rizspálinkát mézzel és citrommal, de sehol sem találtunk, így ezt a feladatot később kell teljesítenünk.

 

 

Címkék: laosz attapeu

37677 km, Kon Tum

2009.10.27. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel a megbeszélteknek megfelelően a recepción vártuk a buszt. Busz helyett egy személyautó jött, de legalább többé- kevésbé pontosan. Ez vitt ki a buszhoz. Természetesen nem egyenesen a buszhoz mentünk, hanem előbb felvettünk még egy utast, akinek olyan kiálló fogai voltak, hogy már rég ki kellett volna esniük.

A busznál gyakorlatilag csak annyi időnk volt, hogy egy nő még gyorsan lehúzzon némi pénzre egy pár darab baguette-ért, amit reggelinek vettünk, és már indultunk is. A buszban (Ford Transit) a hely természetesen szűk volt, amit lehetett még fokozni azzal, hogy soronként négy, majd öt embert zsúfoltak be.
Szerencsére mikor már kezdtek leszáradni a lábaim, akkor pont megálltunk egy kávéra. Ahogy minden rendes pihenőhelyen, itt is ki voltak feszítve a függőágyak, hogy aki akar, az egy kicsit szunyókálhasson. Nyilván nekünk erre nem hagytak időt, pedig részemről lett volna rá igény, még a kávé után is.
A visszazsúfolódást kihasználva megpróbáltam másképp hajtogatni a lábaimat, de a fizikát így sem sikerült legyőzni, kényelmetlen volt, de tény, hogy másképp.
A következő megálló nem volt tervezett, már csak húsz kilométer volt hátra, mikor egy baleset miatt meg kellett álltunk. Ugyan motorosok nem hevertek az aszfalton vérbe fagyva, de van egy olyan érzésem, hogy közvetetten ők okozták a szerencsétlenséget. Egy teherautó és egy kamion találkozott össze frontálisan, negyed átfedéssel. Ez pont elég volt ahhoz, hogy a fülkét – főleg a sofőr oldalán – fémhulladékká nyomorítsa. A járművek állapotából ítélve az egyik sofőr a helyszínen meghalt, vagy ha nem akarok ennyire hivatalos lenni, akkor péppé nyomódott, a másiknak talán volt rá esélye, hogy a kórházig kihúzza. Nem jó dolog ilyet látni.
Kon Tumba érve aztán a buszállomáson raktak ki. Ritka az ilyesmi Vietnámban, ahol általában a szállodánál vesznek fel és a város közepén raknak le. Rögtön arról érdeklődtem, hogy honnan, mikor és mennyiért mennek buszok Laoszba. Csak az derült ki, hogy a száz méterre lévő szállodában kell érdeklődni. Ott kiderült, hogy tényleg megy busz Attapeuba, este fél nyolckor. Ez nagyon furcsa volt, így többször visszatértem az indulás időpontjára, és keresztkérdésekkel próbáltam csőbe húzni a recepcióst, de csak ragaszkodott hozzá, hogy este megy a busz. Mondta, hogy jegy nincs, menjünk oda időre. Ebben meg is egyeztünk.
Visszamentem G-ért és együtt elindultunk a szállodába, hátha buszon kívül szoba is van, mert első nekifutásra nem értették, mit akarok.
Kivettünk egy szobát, még alkudtunk is, ami nem annyira egyszerű közös nyelv nélkül, aztán tettünk egy sétát a város – hogy is mondjam – nem túl impresszív főutcáján, csak hogy együnk valamit, aztán visszavonultunk sziesztázni.
Este még egy vacsoratúrát is tettünk, minek keretében először sikerült valami bablevesnek látszó dologból rendelni, amiről kiderült, hogy inkább a desszert kategóriába esik. Végül szendvicset ettünk, mert az utcán árult főtt csigához nem volt kedvünk. Az egészet egy sörrel zártuk le, mert így egészséges.

 

Címkék: vietnám kon tum

37441 km, Buon Ma Thuot

2009.10.26. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Ma vízeséses napot tartottunk. Először is rendeztük a számlát, ami nem ment egészen egyszerűen. Két éjszakát akartak felszámolni, mert korán érkeztünk. Aztán engedtek, hogy legyen másfél, végül meggyőztük őket, hogy jó lesz az egy éjszakának, cserébe bérelünk egy motort. Automata nem volt, csak félautomata, ami a kuplungolástól ugyan megóvott, de váltani azért kellett. Nem mintha ez olyan összetett feladat lenne, csak valahogy nem áll lábra a váltó ezeken a motorokon. Már Iránban is az volt a problémám, hogy nem tudok visszaváltani, mert nekem arra nem hajlik a lábam. Lehet, hogy már eredetileg is papucsos használatra tervezték őket, vagy arra, hogy kicsi emberek hajtanak majd velük, akik nem összehajtogatva ülnek a motoron.

Szóval felpattantunk és nekivágtunk a forgalomnak. Dalat ugyan nem számít nagynak, de motorosból így is van elég, mégsem szedtünk áldozatokat a városban. Tulajdonképpen csak az izgatta a fantáziánkat, hogy hogyan fogunk odatalálni. A könyvünk ugyan azt írta, hogy tábla jelzi a vízesést, de ez nem szokott jelenteni semmit.
Viszonylat egyszerűen megtaláltuk a városból kivezető utat, és eldöngettünk a Trai Mat nevű faluig, ahonnan még elvileg három és fél kilométer a leágazás. Erősen kerestük a táblát, de nem találtuk, így meg kellett kérdezni valakit. Integettek, hogy túljöttünk, menjünk vissza. Hogy mennyit menjünk vissza, azt nem derült ki, ahhoz már nyelvtudás kellett volna valamelyikünk részéről. Ötszáz méter után újra megkérdeztük, de azt hiszem, nem értették, hogy mit akarunk, mert elküldtek valami teljesen rossz irányba, szerencsére van akkor az egónk, hogy a saját elképzeléseinknek jobban hiszünk, mint a helyi lakosok útbaigazításának, így hamar visszafordultunk. Újabb két-három érdeklődés után már rajta is voltunk az úton, már ha lehet útnak nevezni azt, amin haladtunk. Valahogy az ember igényesebbé válik a burkolattal szemben, ha motoron ül. Biciklivel még könnyű kerülgetni a gödröket, autóval annyira nem érezni, motorral meg pont rossz.
Szépen legurultunk a völgybe, ahol egy segítőkész – valószínűleg nagyon unatkozó – fickó beirányított a parkolóba, ahol a sajátján kívül így már állt még egy motor, és megsarcolt a belépésért, meg a parkolásért. Ezzel megérkeztünk a Tigris vízeséshez. Ahogy közeledtünk, gyanús generátorhangot lehetett hallani. Aggódtam, hogy képesek voltak valami vízierőművet barkácsolni a tájba, de rá kellett jönnöm, hogy valami kabóca adja az enyhén excentrikus tengelyű, éppen felpörgő generátor hangját. Ezek a dögök teljesen rá vannak állva az elektromos berendezések hangjának utánzására. A mediterrán vidékeken jellemzően a nagyfeszültségű vezetékek zúgásának hangján tudatják a világgal, hogy léteznek. Itt meg generátor- vagy villanymotorhangot adnak.
A lépcsőkön leóvakodtunk a partra. A vízesés aljánál szépen szállt a vízpermet, jó csúszóssá téve a köveket. Mit mondjak, szép volt. A nagy gyönyörködés után felmásztunk a tetejéhez, ahol egy függőhíd lógott a víz felett, de tábla figyelmeztetett, hogy ne akarjuk használni. Tényleg elég rosszul nézett ki, és ha ott beleesik az ember a vízbe, akkor már csak a vízesés aljánál halásszák ki, feltehetőleg darabokban.
A helyet egyébként nem találták elég romantikusnak, ezért elhelyeztek egy-két igen esztétikus betonszobrot is. Például a vízesés tetejénél van egy barlang, amiben régen élt egy óriási tigris, innen a vízesés neve. Ebben most van egy olajfestékkel roppant élethűvé tett tigris a kölykével. Olyannyira törekedtek a hitelességre, hogy a tigrisnek az egyik lába csak egy véres csonk. A történet szerint ugyanis sikerült lábon lőni, azóta nem látták. Hát ilyen az ember, ha érdekli valami, akkor rögtön leöli, csak hogy megnézhesse. Kicsit arrébb állt még egy óriás betonvadász betontigrissel, meg egy még óriásabb betontigris, aminek fel lehetett mászni a hasába. Nincs olyan dolog, amit ne lehetne még egy kicsit jobban feldobni. Még jó, hogy a vízesés és a szobrászat szépen elkülönül!
Visszaszálltunk a motorra, és elindultunk felfelé. Egész jól bírta a gép kettesben. A főútra visszaérve hamarosan elértük a falut, ahol felfedeztük, hogy korábban úgy száguldottunk el egy pagoda mellett, hogy észre se vettük. Történelmileg - egyelőre - nem jelentős kortárs betonalkotásról van szó, amit porcelántányér- és sörösüveg darabokkal dekoráltak. Felmásztunk, bár a kilátás felejthető volt. A pagodában minden szinten ül egy Buddha, és mászás közben a gigászi sas is megfigyelhető a pagoda hátulján, amint a hátán visz egy fuvolást. Egyébként, hogy mindenkit összezavarjunk, ez a pagoda kivételesen toronyszerű pagoda, nem pedig vietnámi értelemben az.
Továbbrobogtunk a 20-as számú úton, meg sem állva Dalatban. Pontosabban megálltunk egy kicsit forgatni a térképet, meg visszafordulni, mert a trükkös dalati polgárok olyan utcaneveket adtak, mint például 3 Thang 4 utca, ami csak a térképen szerepel így, a valóságban már betűvel írják ki, mi meg ugye például vietnámiul sem tudunk, így csak később esett le, hogy a Ba Thang Tu ugyanazt jelenti. A Thangra ugyan lehetett volna gyanakodni, de Vietnámban minden utcának valami Thang, Thong, Thanh, Tinh, Trang, Trong, Thien neve van. Ha valaki azt hinné, hogy hülyéskedek, akkor téved, ezeket egytől egyig Nha Trang térképéről írtam ki. Azért arról, mert ott nyílt ki a könyv.
Szóval újra a 20-as úton gurultunk lefelé, a Datanla vízeséshez. A könyvünk szerint ez jól van jelölve, ami reményre adott okot. Tényleg volt tábla, úgyhogy elegánsan leparkoltunk, lezártuk a gépet, és fizettünk, ahogy kell. Mivel ide ilyen egyszerű eljutni, meg közelebb is van a városhoz, kezd elkurvulni. Sok a büfé, és aki lusta, az lépcsőzés helyett valami nyári bobféleséggel is legurulhat a völgy aljába. Néhány apuka gurult csak lefelé a gyerekkel, tövig húzott fékkel, nehogy megártson a nagy izgalom a gyermeknek.
A vízesés itt is nagyon szép volt, eltekintve talán attól az egy apróságtól, hogy a „sziklára mászni tilos” táblát én nem feltétlenül a vízesésbe raktam volna. A vízesésnél ugyan van egy kis híd, meg lépegetőkövek szigorúan betonból, de azért nem rossz. Kicsit elüldögéltünk egy olyan helyen, ahova nem vitt a szél vízpermetet. A vízesés aljában már itt is készült valami betonszobor összetéveszthetetlenül jellegzetes neoprimitív stílusban. Szükség volt rá, nélküle ez is csak egy lenne a sok vízesés közül.
Mivel még rengeteg időnk volt, ellátogattunk a Cam Ly vízeséshez is, de csak azért, mert a városban láttuk, hogy olyan szépen ki van táblázva. Nem volt egy nagy durranás. Maga a vízesés tulajdonképpen szép, csak egy kicsit már körbefejlesztették. Van felette szép színes híd, mellette kávézó, az innenső parton meg éppen egy szabadtéri színpad épült nagy nézőtérrel. A színpad helyszínének kiválasztásakor valószínűleg csak térképeket és fényképeket néztek, mert ha egyszer is kijött volna a helyszínre az ötlet gazdája, akkor egyből feltűnt volna neki, hogy a vízesés csak a fotókon csendes. Lehet, hogy a konszignációban cserélni kell az erősítőket, meg a hangfalakat valami izmosabbra.
A délután maradékára már nem terveztünk semmit. Teletankoltuk a motort, mert úgy kellett visszavinni, ahogy kaptuk. Trükkös benzinkutas természetesen nem nullázott, mielőtt tölteni kezdte, ezzel szert tett 200 Forintnyi extraprofitra. Kell majd úgyis orvosra, ha lehúzott egy életet a benzingőzben. A tankolás egyébként úgy néz ki, hogy a kútoszlopot körbeveszik a motorok, mint hangyák a kockacukrot, a kutas meg rohangál köztük a töltőpisztollyal. Szóval ha nem figyel az ember, könnyen elmarad a nullázás.
A motor visszaszolgáltatása után ettünk, és ügyeket intéztünk a neten, meg vártuk a buszunkat, ami helyett egy mikrobusz érkezett. Ezzel elfurikáztak ide-oda, hogy felszedjünk még pár utast, aztán a telephelyre, utána ki a városból, ahol találkánk volt egy kicsit nagyobb busszal, ebbe kellett átszállnunk. Hogy miért az erdő szélén, és hogy miért vittünk autósüléseket, amit ennek a tetejére kötöztek, azt nem tudom. Egyébként az ülések nagy része a kisbuszból származott, kiszerelték, hogy beférjen az a rengeteg doboz, ami éppen kitöltötte az utasteret. A csomagtartóban csak annyi hely volt, hogy szó szerint betapossák a két hátizsákunkat. Az ülések meg olyan közel voltak egymáshoz, hogy alig tudtam beszállni. Egy bácsi reklamált is, mert neki a lába alá még egy tekercs PVC padló is jutott. Így indultunk szépen dél felé, hogy a Dalattól északra lévő Buon Ma Thuotba menjünk. Kis kerülő, de ez itt normális. Az út viszont annyira rossz volt helyenként, hogy az nem normális.
Csak este tíz után érkeztünk meg, ami elvileg még mindig jó, mert nem kell felverni mindenkit, ha be akarunk jutni egy szállásra.
Az első helyen csak egy fiatal srác volt, aki nem állt a helyzet magaslatán. Telefonnal hadonászva azt ismételgette, hogy fondem, fondem, amit mi úgy értelmeztünk, hogy valakit fel kell hívnia. Nyomkodta is a telefont, de tíz perc után sem láttunk változást, így rákérdeztünk, hogy mi a vérveres öreg ördög valaga van már? Fondem, fondem, hangzott a választ. Na, akkor a viszontlátásra!
A közelben volt egy másik hely, ahol kaptunk szobát, sőt még buszt is szervezett nekünk az álmos lány, aki már a pult mögött aludt, mikor megérkeztünk.

 

Címkék: vietnám buon ma thuot

süti beállítások módosítása