Végigjártunk jó néhány boltot Hoi Anban, hogy beszerezzünk néhány dolgot, ami szükségessé vált. A ruháink elég jó tempóban mennek tönkre. Egyrészt a nem rendeltetésszerű használatban, másrészt, mert folyamatosan ugyanazokat hordjuk.
Végigjártunk jó néhány boltot Hoi Anban, hogy beszerezzünk néhány dolgot, ami szükségessé vált. A ruháink elég jó tempóban mennek tönkre. Egyrészt a nem rendeltetésszerű használatban, másrészt, mert folyamatosan ugyanazokat hordjuk.
A buszunk nyolcra jött értünk, hogy My Sonba vigyen. Vietnámban elég nehéz önállóan közlekedni. Ha látnivalókhoz akarunk eljutni, szinte biztos, hogy vagy nem lehet tömegközlekedéssel odajutni, vagy hatvanhét átszállással. Viszont mindenhova szerveznek kirándulásokat, amik szerencsére elég minimál szervezettségűek. Gyakorlatilag van egy idegenvezető, aki ha nagyon lelkes, akkor mond három mondatot, az is csak úgy jön össze, hogy az egyiket elismétli, meg van egy busz, ami odavisz és visszahoz. Az árak általában nagyon jók, de nem ez az, ami miatt sokan veszik igénybe a szolgáltatást, hanem azért, mert tényleg nincs más. Esetleg lehet bérelt motorral menni, de azért hetven-nyolcvan kilométert robogóval megtenni az itteni forgalomban nem egy leányálom és még drágábban is jön ki.
Reggel vekkerre keltünk, mert a busz fél kilencre jött értünk és még össze kellett pakolni.
Naná, hogy reggel esett az eső! Lehet, hogy kiszagolta, hogy motort akartunk bérelni, és megnézni egy-két környékbeli látnivalót. Ehelyett gyalogosan indultunk az óvárosba, hogy valami programot találjunk. Elsőnek a Múzeumba mentünk. Az udvart itt is, mint sok helyen téglaburkolat borította. Ez azért jó, mert a párás klímán algásodik és veszettül csúszik. Csináltam is egy spárgát, ami igazán jólesett.
Reggelre a helyzet egészen normális volt a városban. Vizet nem lehetett látni az utcákon, de a letört gallyak, a szemét, amit a vihar széthordott, még ott volt. Már nem szétterítve, hanem kupacokba húzva várta, hogy jöjjön érte valaki. Az égen voltak ugyan felhők, de ragyogóan sütött a nap.
A buszon alvás soha nem pihentető, és soha nem folyamatos. Furcsa volt, hogy az éjszaka közepén kinyitva a szememet, az út jobb oldalán nagy vizeket láttam. Mondom, mi a fene, a tengernek a másik oldalon kéne lenni. Megfordultam, és ott is víz volt. Reggel aztán már jobban látszott, hogy mi is van, hát árvíz volt. Az út mentén a falvak vízben álltak, a lakosság meg üldögélt a víz szélén, várva, hogy a víz visszamenjen oda, ahonnan jött. Mások éppen kihasználták, hogy nem kell a vízig gyalogolni, és halásztak. Valószínűleg a legtöbben az értékeket már magasabb helyre mentették előző nap. A tájfun nyomai azért jól látszottak, például az egyik falu utcafásítási projektjét szépen egy irányba fésülte a szél. Aztán elértük azt a szakaszt, ahol már az úton is folyt a víz. A legtöbb busz itt megállt és várt, mintha nem kétmillió köbméter víz lefolyására várnának. Mi bátran és viszonylag ész nélkül belehajtottunk egy teherautót követve. A haladással nem is volt gond, de amikor a busz lépcsőjénél megláttam a vizet, elsóhajtottam egy fuckot, az utastársaimmal együtt. Azt hiszem, ők csak a helyzet abszurditása miatt, én viszont azért, mert volt már részünk hátizsákáztatásban. A következő vizes szakasz előtt aztán el is kezdték felhordani a csomagtartóból a cuccokat.
Végül egészen korán feltápászkodtunk, mivel megbeszéltük motorosunkkal, hogy fél kilenckor megyünk vissza a bejárathoz. Egy darabig vártunk rá, aztán rá kellett jönnünk, hogy talán úgy gondolja, hogy az étteremnél vár ránk, ami pár perc séta. Rájöhetett volna, hogy az összes cuccunkkal nem szívesen sétálunk, de inkább úgy gondolta, hogy biztos ott akarunk reggelizni. Nem akartunk, ettünk már ott három adag sült tésztát.
Utolsó kommentek