Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML

28815 km, Huaihua

2009.09.06. 10:00 | Ahmet | 1 komment

Nem strapáltuk magunkat nagyon, a vonatunk csak tizenegykor indult. Az érkezés időpontját nem tudtuk, de sejtettük, hogy nem ideális. A vonatok is úgy indulnak, hogy reggelre érjenek oda a fontosabb helyekre, és nagyon meglepett volna, ha Huaihua a végállomás. A város amúgy is csak a vasútnak köszönheti a létét, két nagy vonal keresztezi itt egymást.
Annyira nem strapáltuk magunkat, hogy mire a reggelin is túlestünk, már szinte sietni is kellett a vonathoz. A szokásos röntgen után a mi vonatunk utasainak kijelölt váróterem keresésére indultunk. Volt négy váróterem, 1-től 5-ig számozva. Igen, ötig, mert négyes az nincs. A kínaiak hisznek a számmisztikában, jobban, mint bárki más. Amerika legendás, hogy nincs tizenharmadik emelet, itt meg nincs négyes váró. A négyes ugyanis szerencsétlen szám, kiejtése ugyanis hasonlít a halál szóhoz. A nyolcas meg szerencsés. Jut eszembe, mikor is kezdődött a pekingi olimpia? 2008. 08. 08. Nem néztem utána, de szerintem képesek voltak a megnyitót 8:08-kor kezdeni.
Minket a babona nagyon nem érintett, mert a hármasba kellett menni, és már lehetett is beszállni. A vonatunk oldalán ott virított a tábla, Nanchang-Chengdu. Hát, nem mondom, szép táv.
Szerencsére volt hálókocsijegyünk, bár az éjszakát nem töltöttük a vonaton, de fekve olvasni mégiscsak jobb, mint ülni a tömegben. Meg aztán mindig van rá lehetőség, hogy az ember feltápászkodjon, üljön egy kicsit, vagy mászkáljon. A hard seat osztályon ez nem megy. Annyi az utas, hogy nincs hol mászkálni, és aki feláll, annak leülnek a helyére. Persze átadják, ha az ember helyjegyet lobogtat, de könnyen előfordulhat, hogy valaki merő jószívűségből maga mellé enged még valakit. Ha négyen ülnek három ülésen, akkor annak is kevesebb lesz a hely, aki egyáltalán nem jószívű, és nem is tervezte, hogy az lesz.
Szóval elfeküdtünk a helyünkön, egy-egy könyvvel és olvastunk. Momentán már vagy másfél hónapja olvasom a Monte Christo grófját, és még van belőle annyi, hogy jusson néhány ilyen útra. Máskor nem nagyon jut idő olvasásra. G valami német könyvet olvas, ami nem túl jó, de nem akarja félbehagyni, mert az már milyen dolog!?
Szépen átolvastuk a délutánt, este vettem valami borzasztó kaját egy árustól, G nem kért belőle. Pedig volt benne hal is. Szavam nem lehet, tényleg hal volt, igaz, hogy nekem pont a farokúszó és egy mellúszó jutott, de hát az is hal.
Végül jött a kalauz és a bilétáinkért, cserébe visszaadta a vonatjegyeinket. Azokat ugyanis az elején begyűjtik és bilétát adnak helyette. Ez jó, mert a jegyen, amit a mappa megfelelő helyére rak a kalauz, rajta van, hogy hol szállunk le, így tud szólni, hogy na most kéne felkelni. A baj csak az, hogy minimum fél órával előbb felzargatják az embert. Igazából most nem volt baj, mert ahogy lemásztunk az ágyról, összepakoltuk a cuccainkat, le is kapcsolták a világítást, hogy mostmár aludjon mindenki. Még egy háromnegyed órát üldögéltünk kibámulva a sötétbe, aztán begördültünk a kies Huaihua állomására tizenegy előtt nem sokkal.
Szállást nem sokat keresgéltünk, bártan bementünk az első helyre, és kivettünk egy szobát. Az ára egyébként nagyon kellemes volt. Az a vicces, hogy minden szállodában ki vannak függesztve az árak, de a lista csak dekoráció. Az utóbbi időben már olyan táblázatokat láttunk, ahol ki van írva a standard ár, és a mai ajánlat. A kettő között általában jelentős különbség van. A napi ár általában fele a listaárnak, de még ebből is sikerült lefaragni. Ami a listán igazán tetszett, az, hogy volt elnöki lakosztály. Úgy elképzeltem, hogy Huaihuába jön az elnök és megszáll a Railway Hotelben. Jó, mondjuk egy TSZ elnök.
Egyébként nem tudom, hogy sikerült lealkudni az árat, mert a három recepcióslány együtt is csak annyit tudott összehozni angolul, hogy „I don’t know”. Biztos, ami biztos, meg hogy ne legyen félreértés köztünk, az egyik leírta a lényeget nekünk kínaiul. Én meg visszaírtam a lehető legnagyobb komolysággal, hogy „Nem értem!”, na ezt aztán tanulmányozták elmélyülten, a nemet még sikerült is kiolvasniuk, de aztán jeleztem nekik, hogy ne strapálják magukat, úgyse fog menni, mi viszont mennénk már fel a szobába. Végül csak sikerült a kétágyas szobát elmutogatni, és némi depozit és a szobaár befizetése után, még fel is kísértek.
Itt számítógép, meg internet ugyan nem volt, viszont volt minibár lejárt szavatosságú yuyuval, meg megvásárolható óvszer, síkosító, bugyikészlet a fürdőszobában.
A yuyu egyébként Kína egyik kedvenc úti eledele, vákuumcsomagolt főtt csirkeláb. Remekül legyet vele cuppogni, meg csámcsogni. Mindkettőben profik egyébként. Szürcsölni is imádnak, de ahhoz vödrös instant levest használnak, az a másik úti csemege.

 

Címkék: kína huaihua

28000 km, Nanchang

2009.09.05. 10:00 | Ahmet | 2 komment

Gondoltuk, korán kelünk, hogy még a forróság előtt kelljen gyalogolni. Valaki az utcában azt gondolta, hogy akár kelhetnénk egy órával korábban is, ezért az ablak alatt elkezdett kalapálni, vagy cipőből sarat csapkodni, vagy valami hasonlóan zajos tevékenységet folytatni. Nagy szerencséjére a sörösüvegek messze voltak, meg aztán többek között dobni is nagyon rosszul tudok.
Villámgyors 15 perces összepakolás után kiderült, hogy jó lesz a nap. G jelezte, hogy a tegnapi sokáig keresett ebéd nem konzisztens formában kíván távozni. Érthetetlen, hiszen ha rossz kaját eszünk, akkor mindig én kezdem ezt a programot, és G le van maradva fél-egy nappal. Most meg semmi bajom nem volt.
Valahogy azért csak elindultunk. Kifelé senki nem kérte az ujjlenyomatunkat, vagy a kártyánkat. Gondoltam, ott rohadjatok el, jó lesz glettelni, vagy mit tudom én mire. Meg mi van, ha vissza akarunk menni. Mostanra ugyanis az a teóriánk alakult ki, hogy vagy három napra vettünk jegyet, vagy több faluba is. Mert hogy van több hasonló falu is a környéken, de állítólag ez a legjobb.
A bekötőúton baktatva – a még kellemesnek mondható 30°C-ban – láttuk, hogy elhúz a buszunk. Na mindegy, gondoltuk, majd jön másik. Vártunk tíz percet, de csak egy taxis jött, aki alkudozás közben a visszapillantóban meglátta, hogy jön a busz és hirtelen nagyot engedett az árból, de így se nyerte el a tendert.
A buszállomásra beérve beálltam jegyet venni. Először egy közelebbi várost próbáltam. Mutatta a monitoron, hogy 13:50-kor megy. Sajnos ezzel együtt azt is láttam, hogy az előző meg öt perce ment el. Ej, ha azt a korábbi buszt elértük volna!
Már nyomtatta a jegyet, mikor megkérdeztem, hogy Nanchangba nincs-e busz. Volt, és nem tetszett neki, hogy most találom ki. Mondta, hogy 10:00. Vagyis az tele van, úgyhogy 14:00. Megint érdemes volt korán kelni.
Megvettem a jegyet, amihez nagyon magyarázott valamit a nő, amiből persze semmit nem értettem. Megpróbálta angolul is, de csak a Chinglish ment neki, az meg elég nehezen érthető. Nem is értettem, ettől frusztrált lett és hangosabban kezdte mondani, amitől még kevésbé értettem, mert a hangszóró recsegni kezdett. És ez egy öngerjesztő folyamat volt innentől. Végül nagy nehezen kilépett a végtelen ciklusból és leírta egy papírra: west. Aha, tehát akkor a másik buszállomásra kell átmenni.
Szépen letelepedtünk, hogy azt az öt és fél órácskát agyonüssük. Én útikönyvet olvasgattam, G a vécére rohangált. Egyébként a mellékhelységet 10-es skálán 7-esre értékelte, ami elég durva pontszám. Miheztartás végett a 10-es az „Inkább összeszarom magam, mint hogy ide bemenjek.” Egyszer láttunk egy 10-est, de szerencsére igény pont nem mutatkozott és egyszer jártam egy 8-asban, de lehet, hogy volt az 9-es is.
Dél körül, hogy meg ne öljön az unalom, áttaxiztunk a másik helyre. Itt megérkezett nálam is az áldás. A budi itt ugyan fizetős volt, de sokkal kevésbé durva.
Az intim szféra Kínában eléggé ismeretlen dolog. Például mikor benyitottam a férfi részlegre, rögtön szemben volt egy box. A boxoknak természetesen nincs ajtajuk, oldalfaluk is csak derékmagasságig. Az L alakú helyiségben két guggolda, két piszoár, két guggolda elrendezés volt. Ráadásul voltak más vendégek is. És hát van az a szituáció, amikor nem érdekel. Mondjuk ez egy olyan volt. Csak abban bíztam, hogy legalább itt nem jönnek oda bámulni. Szerencsére nem jöttek, pedig más szituációkban szoktak.
Például üldögél az ember békésen, olvasgat, egyszer csak azt veszi észre, hogy egy pár zöld – hadseregben rendszeresített – tornacipő áll előtte, benne áll egy kínai paraszt, leginkább vasutas nadrágra emlékeztető kék nejlonnadrágban, koszlott atlétában. Kiegészítőként penetráns testszagot visel a sárga fogakhoz, amikkel vigyorog. Ha többen vannak, akkor mutogatnak is, és roppant jól szórakoznak. Általában mikor felnéz az ember, akkor kiveszik a kezéből a könyvet, nézegetik, majd visszaadják jellegzetes, „Ebben nincs semmi értelmes” arckifejezéssel. Ha nagyon ráérnek és nagyon bátrak, akkor megtapogatják az ember karján a szőrt, esetleg a szakállát is megpiszkálják, de legalábbis mutogatnak rá. Rá akarnak bírni, hogy ugyan beszéljek már kínaiul. Eddig egyiknek sem sikerült ez a mutatvány. Pontosan ugyanezt érezheti egy bazári majom.
Végül a beígért negyven helyett, húsz perces késéssel megjött a buszunk, beülhettünk a légkondicionált, kellemes 32°C-ba. G aludni próbált csekély sikerrel, mert mikor végre sikerült nekik, akkor véletlenül felébresztettem. Én leginkább a tájat bámultam. Megváltozott rendesen. A dombokat dzsungel borította, köztük meg rizsföldek voltak. Aztán a dombok is gyorsan eltűntek, velük együtt az alagutak is, és innentől csak rizsföldek voltak, néha tavakkal megszakítva. Hogy a tavakban mit tartottak, arról csak sejtéseim vannak, de mindegyiken sorakoztak a pillepalackbóják. Lehetett volna gigászi úszópálya is, de a gyanúm az, hogy édesvízi gyöngykagylók lehetnek a bóják alatt.
Nanchangba beérve még jó sokat buszoztuk, mire végre a buszállomáson leszállhattunk. Természetesen itt is kínaiul karattyoló taxisok vettek körbe, akik nem értették, hogy miért karattyolunk és mikor kezdünk már beszélni végre. Ha tudtak volna magyarul, akkor értették volna, hogy csak annyit mondtam: „Busszal megyünk, kár a gőzért.” És tényleg, az út túloldalán felszálltunk a buszra, és fejenként egy yuanért öt perc alatt a vasútállomáson voltunk.
Ott aztán beálltam a sorba, és feltettem a kérdést:
-Huaihua, hard sleeper?
-Today?
-Yes.
-Mei you. (Nincs)
Akkor minek kérdezed, hogy mára kell-e?!
-Tomorrow?
-You. (Van)
-Two.
-Terihánderedéjéjéjtitu.
Remek, jegyünk már volt, már csak szállás kellett. G leginkább le akart feküdni, amit nem csodálok. A vasútnak szállodája is volt, rögtön a vasútállomáson. Nem sokat tököltünk, kivettünk egy szobát, mert pár yuan megtakarításért nem érdemes buszozni egy fél órát, aztán gyalogolni egy másik felet, másnap meg ugyanezt visszafelé.
A szobánk a tizenegyedik emeleten van, az alapfelszereltség részét képezi egy internetre kötött számítógép is. Wow!
Sokáig nem csodáltam a szobánkat, hanem lementem vacsorát venni. Először megetettem magam valami sült szalonnával, nem volt valódi választék, minden más robbantott állatokból volt. Evés után még beszélgettem az egyik pincérlánnyal, aki meglepően jól beszélt angolul, és ami szintén fontos, értett is angolul. Pont ma délelőtt talált rám egy „angoltgyakorolnékdiákvagyok” és hát a kifejtős kérdésekre általában a „yes” választ adta, amit sajnos nem tudtam elfogadni.
Aztán a csípős zsírtól még mindig lángoló szájjal átvonultam a McDonaldsba, és vettem két Big Mac menüt. Egy Mekiben egyedüli vásárlóként csak Kínában hallható a „Kicsit várni kell!” mondat. Kicsit vártam, aztán loholtam vissza, a már nagyon aggódó G-hez, aki éppen rám akarta küldeni a rendőrséget, mert negyvenöt perc után eltűntté nyilvánított. Lehet, hogy ehhez hozzájárult az is, hogy addigra a fosás mellékhatásaként szépen felment a láza is.
Azt hiszem, a mai nappal tovább szűkült az általa ehetőnek minősített kínai kaják sora. Kínában gyakorlatilag folyamatos gyomorbántalmakkal küzd szegény.

 

 

Címkék: kína nanchang

27695 km, Xiao Likeng

2009.09.04. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A délelőtt valahogy eltelt a dohos szobában, még a ruhák nagy része is megszáradt. Persze nem a szobában, mert ott olyan volt a klíma, hogy az asztalon felejtett vitamin reggelre megpenészedett. Dél előtt nem sokkal kijelentkeztünk és a hallban vártuk, hogy befusson a buszunk, amit dél és fél egy közöttre ígértek. Tizenkettő után nem sokkal meg is érkezett egy minibusz, és már tűztünk is valahova. Először úgy gondoltuk, hogy biztos a buszállomásra megyünk, de elhagytuk a várost is. Végül egy kereszteződésnél megláttuk, hogy vár ránk egy busz. Hipp-hopp megtörtént az utascsere, mi már mentünk is Wuyuan felé, a minibusz meg a csereutasokkal vissza a Huang Shanhoz.
Az út elég eseménytelenül telt, eltekintve attól, hogy temérdek alagúton mentünk át megint. Úgy néz ki, hogy a kínaiak kitalálták, hogy autópályákat építenek, és tervezési segédeszközként a kormány vonalzókat bocsátott a mérnökök rendelkezésére. Nem mintha baj lenne, mert a hagyományos utakon könnyebben okoznak dugót, vagy balesetet. Igaz, hogy még mindig Irán vezet a közúti halálozások terén, de ennek csak a szerencsés földrajzi viszonyokhoz van köze. Van lehetőségük száguldozni és meghalni. Ha mondjuk a pakisztáni utak lennének olyan jók, biztos, hogy Irán a második helyre szorulna, és ha a kínaiak nem okoznának dugót, akkor meg azonnal a harmadikra. Így is itt láttunk legtöbb balesetet, bár azt hiszem egyik sem volt halálos, inkább csak kis sebességű hülyeség eredménye. Egy autó leparkolt a nem létező padkára, motoros balra kanyarodó autót előzött volna, elsodort biciklis, mikrobusz úgy gondolta, hogy még átfér a teherautó előtt, meg hasonlók. Talán az is a baj, hogy mivel folyamatosan dudálnak, mindenki immunis a dudálásra. Néha az az érzésem, hogy csak akkor nem szól a duda, ha nyomják.
Wuyuanba megérkezve természetesen azonnal megrohantak a hiénák, és körbekarattyoltak minket kínaiul, amire én türelmesen válaszolgattam, hogy „Álljál már arrébb bmeg, ki akarom venni a hátizsákomat a csomagtartóból!”. Persze ez őket egyáltalán nem zavarta, úgy látszik még nem jöttek rá arra, hogy a potenciális kuncsaft idegeire menni nem célravezető üzletpolitika. Egyébként azt hiszem, különböző járművekkel szerettek volna minket Xiao Likengbe vinni. A licit valahonnan egész magasról indult. Mikor megjött a buszos nő, és bemondta, hogy ott a busz és azonnal indul, akkor hirtelen nagyot estek az árak, de így is a busz nyert. Talán tíz percet buszoztunk és már ki is raktak, ahonnan gyalog folytattuk az utat a falu bejárata felé. Mert hogy van neki bejárata, belépőjeggyel. Mit belépőjegy, belépő kártya, ujjlenyomat-azonosítóval. Istenem, miért nem volt nekik jó a papír jegy lyukasztóval? Valaki itt is baromi nagyokat akaszt ezeknek a rendszereknek az eladásával. A jegy ára botrányosan magas volt, és a mai napig nem tudjuk, hogy mire vonatkozott, mert a jegyárak kínaiul voltak csak kiírva, ellenben a kedvezményezettek köre angolul is ki volt függesztve. Gondolom sok 70 év feletti, illetve káder turista jön, nem is beszélve a Kínai Néphadsereg kötelékében szolgáló külföldiekről. A pénz kipengetésekor úgy gondoltuk, hogy bizonyára a faluban lévő néhány múzeumházat lehet megnézni a jeggyel. Már előre kíváncsi voltam, hogy lesz-e mindenhol chip- és ujjlenyomatolvasó. Előre mondom, nem volt.
A jegyvásárlás nem ment könnyen, mert az ablak mögött ülő nőnek éppen fontos csacsognivalója volt egy kollégával, és a légkondis helyiségből nem annyira érezte át, hogy mennyire szar dolog húsz kiló cuccal a vállunkon kint állni a 38°C-os melegben.
Mikor hozzájutottunk a kártyához, és beszkennelték végre az ujjunkat, mehettünk a bazár felé. A falu még mindig volt legalább egy fél kilométer séta egy szépen kiépített ösvényen a patak és a rizsföldek között, csak hogy jó pára is legyen.
Útközben többen ránkraboltak, hogy aludjunk a szállodájukban vagy vendégházukban, de nem jártak sikerrel, mert még messze volt a falu. Az a tapasztalatunk, hogy minél inkább a lényegtől messze akarnak bepalizni egy szállásra, annál valószínűbb, hogy az eredmény az lesz, hogy gyalogolunk egy órát a felhajtó után és pontosan egy olyan helyen kötünk ki, amilyenen nem szerettünk volna.
Szóval beballagtunk az amúgy nagyon hangulatos kis faluba és egy nénivel megboltoltuk, hogy nála alszunk. Szép kis szobát kaptunk légkondival, wifivel.
Első gondolatunk persze az volt, hogy most már azért jó lenne enni. Gondoltuk ahol ennyi turista van – még ha csak kínaiak is –, csak nem lesz ez bonyolult feladat. De, az volt. Mindig megdöbbent, hogy milyen nehéz is egy átlag kínaival kommunikálni. Azt gondolná az ember, hogy vannak szituációk, amik annyira egyértelműek, hogy nem is kell nagyon beszélni. Például ha az ember beül egy étterembe, akkor a pincér azonnal hozza az étlapot. Itt nem. Pláne ebben a faluban nem, ahol két éve még mindenki a rizsföldeken túrta a sarat, és csak most kapta fel a turizmus a helyet. Leülünk, két ujjunkkal pálcikát formálva mutatjuk, hogy ennénk. A válasz egy félrebillentett fejes arcba bámulás és egy „Hee!!?” Ekkor az ember visszavált magyarra, mert kár az erőlködésért, és mivel éhesen a türelem is kevesebb, nem feltétlenül használ udvarias szavakat. Két kézzel kiskönyvet formálva magyarázza az ember, hogy „Étlap, heee!” Ekkor a vendéglős elballag, ordít valakinek egy sort, az a valaki megjelenik egy szál rövidgatyában, és odajön az asztalhoz. Kicsit megkönnyebbülünk, hogy hát akkor ideküldték a tudós embert és feltesszük a kérdést:
-         Have you got English menu?
-         Heee!!?
Reagál félrebillentett fejjel közvetlen közelről az arcunkba bámulva, hátha a számba nézve majd megérti mit mondok. Ekkor áll fel az ember és indul egy másik helyet keresni. Közben természetesen mindkét fél arra gondol, hogy „Issstenem, ezek mennyire hülyék!”
Végül hihetetlen, de találtunk olyan helyet, ahol tudtunk rendelni valamit. Tulajdonképpen nem volt rossz, bár meg kellett állapítanunk, hogy nem a zsírbevittel hiánya miatt fogunk elpusztulni.
Jól belakva aztán elindultunk megnézni a falut. Lényegében már étteremkeresés közben felfedeztük, hogy kettő darab utcáról van szó. Az utcák mellett patak folyt, amin csónakok ringatóztak, hogy a turistákat megcsónakáztassák rajtuk. Nyilván nem más céllal, mert a pataknak kb. 200 méteres szakasza volt annyira felduzzasztva, hogy csónakkal el lehetett rajta menni, azután vége volt a mulatságnak. Ennek ellenére a kínaiak nagy lelkesen fizettek be egy-egy ilyen eposzi utazásra. Mi inkább maradtunk a járdán.
A falu élete kicsit kettős. A lakosság egy része már ráállt a gagyi szuvenírek árusítására, a másik fele most is úgy él, mint ahogy a szülei vagy a nagyszülei. Utóbbiak – de lehet, hogy az előbbiek is munkaidőn kívül – a ház előtti lépcsőn lemennek a patakhoz mosni, ahol aztán a fényesre kopott köveken sulykolják a kínai könnyűipar remekeit, vagy éppen halat pucolnak, esetleg mosogatnak.
A szuvenírárusok készletében csak egy új dolog volt az eddigiekhez képest, a vékony fakorongok, amit mindenhol fűrészelgettek. Nagyon meresztgettem a szemem, hogy mégis mit faragnak egy faágból levágott karikából, de terméket sehol nem láttam. Aztán mikor az egyikük az orrom alá dugott egy ilyen fadarabot, és mutatta, hogy a ruhák közé kell tenni, akkor a penetráns Vietnámi balzsam-szagból rájöttem, hogy kámforfaszeleteket árulnak. Ha reggelente ilyen szagú inget kéne húznom, biztos mindig lenne helyem a buszon.
Közben benéztünk egy-két látogatható házba is. Hát, mint ahogy már ellőttem, nem volt ujjlenyomat olvasó, se semmi. Nagyjából senkit nem érdekelt, hogy bemegyünk, kivéve egy helyen, ahol fel akartunk menni az emeletre, mikor ezt észrevették azonnal két yuant követeltek érte. Egyébként a házakban semmit nem lehetett látni, csak egy csarnokot, amiben szuvenírt árultak.
Valahogy eltelt a délután, G jól felhúzta magát, hogy megint megvágtak egy csomó pénzre egy olyan dologért, ami nem egy nagy durranás, és még a halálba is el kellett jönni érte. A kedélyek és a testhőmérséklet visszafogásának érdekében vettem két sört mérsékelten pofátlan áron a szemközti boltban és villámgyorsan elnyeltük. Nagy volt a meglepetés, mikor öt perc múlva mentem a következő körért. Aztán én is meglepődtem, mert nem volt, legalábbis hideg nem. Gyorsan átraktak kettőt a fagyasztóba, de ismerve a fajhő fogalmát nagy reményeket nem fűztem hozzá. Egy fél óra múlva aztán azt is megittuk. Meleg sört hideg üvegből.

 

 

 

Címkék: kína xiao likeng

27540 km, Tangkou

2009.09.03. 10:00 | Ahmet | 1 komment

Reggel hétre állítottam az órát, de már fél hétkor felkeltem. G saját bevallása szerint annyira alföldi származású, hogy részéről a hegyeknek leginkább képeslapokon, valamint panellakások nappalijában lévő posztereken van a helye, nem a talpa alatt, különösen, ha lépcsőn kell megmászni. Az Emei Shan megmászása után arra jutott, hogy a meglévő egy pár térdét még sokáig szeretné használni, és ehhez a lépcsőn való hegymászás nem járul hozzá, úgyhogy mehetek egyedül. Szóval maradt, hogy olyan szórakozásoknak hódoljon, mint a mosás. A ruhák száradásához nem fűztünk nagy reményt, mert a szobánk olyan dohos, mint egy rosszul szigetelt pince.

A reggeli zörgés után felmálháztam magam és elindultam, hogy a mondott helyen buszra szálljak, ami elvisz a bejárathoz. Talán már nem lep meg senkit, hogy egy hegyre belépőt kell venni, nem is olcsón.
Tulajdonképpen ahogy kitettem a lábam a szállodából, már meg is állt egy autó, hogy elvigyen felfelé, persze nem ingyen. Beszálltam, és már mentünk is felfelé. Titokban azért drukkoltam, hogy minél feljebb menjünk, mert szép dolog a hegymászás, de a falu 500 méteren van, a hegycsúcsok meg 1800 méter felett. Végül 900 méterig autókáztunk, ott aztán vehettem jegyet, és kezdhettem a lépcsőzést, mert természetesen itt is ki van építve minden ösvény.
Még csak hét óra volt, de már tömegek másztak felfelé. Legtöbbjük diák, az idősebbek inkább felvonóval mentek. A mászás a szokott táncrend szerint zajlott. Komótosan araszoltam felfelé, tudva, hogy sok van még hátra, közben mellettem csacsogva húztak el a diákok, hogy aztán pár száz méter múlva kerülhessem ki őket, mikor guvadó szemmel, vörös fejjel hirtelen azt vették észre, hogy marhára le kell ülniük, mert nem kapnak levegőt. Aztán megint elrohantak mellettem, megint kerülgettem őket. Általában háromszor szoktak elmenni mellettem, én meg négyszer kerülgetem őket, és többet nem találkozunk. Pedig én vagyok a síkvidéki, aki a hegyekről is csak könyvben olvasott. A könyvekben viszont nem írnak a teherhordókról, akikre figyelni kell, mert ők nem figyelnek senkire. Mondjuk megértem az álláspontjukat, mert én is meg akartam dögleni felfelé, ők meg 50-60 kiló cuccot visznek vállrúdon. Ha pihenni akarnak, akkor csak fordulnak egyet, leteszik a teher egyik végét, középen alátámasztják a vállrudat egy bottal, és kibújnak alóla. Így mikor tovább akarnak indulni, nem kell nagyot emelni. Viszont mikor megfordulnak, hogy a súly egyik felét a lépcsőre rakják, akkor aki közel áll, az pofán lesz verve három karton sörrel, esetleg 48 üveg 550 ml-es ásványvízzel. Természetesen ez csak a rúd egyik vége, a másikon ugyanennyi lóg. A teherhordóknak nem meglepő módon olyan a vádlijuk, mint egy bivalycomb. A fizetésük nem tudom, mennyi lehet, de a felvonó áránál olcsóbb kell, hogy legyen.
Két óra alatt értem fel oda, ahova a felvonóval eltart az út akár három óráig is, mondjuk ebből az időből a legnagyobb rész a sorban állással telik. Út közben vesztettem néhány liter vizet, ami szépen folydogált a halántékomon, majd tovább a nyakamon, végig a hátamon. Az ingem és a nadrágom olyan vizes volt, mintha elkapott volna egy nyári zápor, pedig ez a keleti lépcső volt, ami nem olyan durva.
A hegy tetején aztán elindultam körbe, hogy felmásszak egy-két csúcsra, megnézni mégis milyen a kilátás. Először a Hit Kezdete nevű csúcshoz mentem. Sokat már nem kellett felfelé menni, hogy elérjem a tetejét 1683 méternél. Sokkal keményebb küzdelem volt, hogy átverekedjem magam a tömegen. Rosszul gondoltuk, hogy hétvégén kell megküzdeni 800.000 kínai turistával. Akkor valószínűleg mind az egymilliárd-háromszázmillió itt van.
Az ösvények nem túl szélesek, nagyjából két ember fér el rajtuk, így a kínaiak nagy hatékonysággal tudják blokkolni. Arra meg senki ne számítson, hogy egy kínai előreengedi, vagy félreáll. Arra a következtetésre jutottam, hogy ha túl akarnak élni egy olyan országban, ahol ennyien laknak, akkor valószínűleg meg kell próbálniuk agresszívebbnek, hangosabbnak, nyomulósabbnak lenniük, mint a többi. És ehhez tartják magukat. Egy fél méter előnyért bármikor letaposnak, akkor is, ha minden felszállónak helyjegye van a buszon. Ahogy autóval, úgy gyalog sem néznek se jobbra, se balra, ha pihenni akarnak, akkor megállnak ott, ahol vannak, ha el akarnak indulni, akkor elindulnak, akkor is, ha te éppen egyenes vonalú egyenletes mozgást végzel azon a helyen. Ilyenkor bizony félre leszel lökve. És nemcsak a fiatalok, hanem az öregek is így közlekednek. Ilyen viszonyok mellett talán érthető, ha én is leszarom, hogy ők mit akarnak, és ha az utamba állnak, akkor fellököm őket. Egyébként nem szoktak az ilyesmin felháborodni. Ez így természetes.
Mellesleg, miután kiharcoltam a helyemet a hegycsúcson, kitűnő kilátásban volt részem. Szerencsére az idő is jó volt, reggel egészen meglepődtem, hogy süt a nap. Ilyet már meglehetősen régen láttunk, meg aztán előző nap még az eső is esett. A szomszédos hegycsúcsok teljesen abszurd formákban törtek az ég felé. Az oldalukon, ahol volt egy-egy repedés, melyekből fenyők nőttek ki, hogy modellt álljanak valami kínai tusfestményhez.
A hegycsúcsoknak, meg az érdekesebb helyeknek egyébként pont olyan neveket adnak, mint egy festménynek. Ott van például a „Virág nyílik az ecset hegyén”, vagy a „Lila felhő hegycsúcs”, esetleg a „Mennyei főváros csúcs”. Az utóbbit egyébként megmásztam. A „Ragyogó csúcsot” kétszer is megmásztam, egy apró navigációs hiba miatt. Szerencsére nem sokat mentem rossz irányba, így nem kellett sokat mászni se, pedig 1841 méter magas. Meg aztán nem is volt túl meredek, ellenben a Mennyei fővárossal, amihez a lépcső sokkal lentebbről indult, és egyenesen tört a csúcs felé. Itt is volt alkalmam keringőt járni néhány sráccal a 45°-os lépcsőn, de mikor hirtelen tényleg meredekre váltott, akkor végképp lemaradtak.
Itt is szerencsém volt, mert ugyan közben megérkeztek a felhők, vagyis ott körülöttem teremtődtek, mire felértem a hegy tetejére, el is tűntek. A kilátás gyönyörű volt, bár ez csak a harmadik legmagasabb csúcs a maga 1810 méterével. Az igazán hajmeresztő ebben a csúcsban az volt, ahogy le kellett jönni róla.
A lefelé vezető ösvény még hosszabb, mint amelyik felfelé jön, mivel a hegy másik oldalán van, és szerintem meredekebb is. Az út gyakran vezetett alagutakon, sziklahasadékokon keresztül, ami nagyon romantikus lett volna, ha nem folyamatosan attól fosok, hogy legurulok a végeláthatatlan lépcsőkön. Természetesen elég meredek volt ahhoz, hogy csak oldalazva tudjak rajta járni, mert másképp nem fért el a lábam a lépcsőfokokon. Sarokra lépve meg kikészíti az ember a térdét, ami rossz, meg aztán fáj is. Szóval szépen leoldalaztam vagy 6-700 métert függőlegesen, onnan már újra lehetett a tömeggel vonulni a hétköznapi lépcsőkön a kijárat felé.
Azt hiszem, hogy el lehetett volna tölteni több időt is a különböző csúcsok és ösvények bejárásával, de nem egy nap alatt. Ugyan időm lett volna még, de kilométerből, és pláne szintemelkedésből így is pont elég volt egy napra.
A kijáratnál már vártak a buszok, hogy leszállítsák a tömeget. Gyakorlatilag kétpercenként indultak és még így is sokat kellett várni.
A szállodában aztán ruházatomat égetésre javasoltam G-nek, mosás helyett, és gyorsan lezavartam egy hideg sört. Egy hasonlóan hideg zuhany után aztán vacsora után néztünk, elindultunk gyalog a falu felé. Menet közben aztán elkapott minket egy fickó, Mr. Hu, aki már délután győzködte G-t, hogy menjünk az éttermébe, és kocsival elvitt. A kaja jó volt, mindenféle csont és hasonlók nélkül. Ezt egyébként már a felvezető szövegben is külön kiemelte Mr. Hu, alighanem elbeszélgetett már a külföldiekkel a kínai kajáról. Vacsora után még vissza is furikázott a szállodába. Sőt, még buszjegyet is tudtunk venni másnapra.

 

 

 

Címkék: kína tangkou

27511 km, Tangkou

2009.09.02. 10:00 | Ahmet | 2 komment

Reggel ismét szinkronban keltünk. Elindultunk gyalog a „közelben” lévő buszállomásra, hogy aztán félóra elteltével, néhány liter víz leizzadása után megállapítsuk, hogy elköltözött. Sebaj, rutinosan az egyes busszal átmentünk a vonatállomáshoz, ami mellett a térkép szerint a másik buszállomás volt. Nos nem, nyomát sem leltünk. Tavalyi az útikönyvünk, de Kínában ennél gyorsabban változnak a dolgok.
Némi szentségelés után végső kétségbeesésünkben fogtunk egy taxit, és elvitettük magunkat a buszállomásra. A taxis természetesen a rövidebb út helyett körbevitt az egész városon, amiről ismét megállapítottuk, hogy legalább olyan ronda, mint a többi kínai város. A GPS tracklog alapján aztán egyértelműen kiderült, hogy nem sokat kellett volna még gyalogolnunk, hogy megtaláljuk az állomást.
Jól indult ez a nap is, már fel voltunk készülve mindenre. Van valami törvényszerűség ebben, az így induló napok általában még szarabbul végződnek. Meglepő módon kaptunk Hangzhouba jegyet elég hamarra, de ez még nem jelentette az utunk végét, mivel ott csak át kellett szállnunk. Hangzhouban persze pillanatok alatt kiderült, hogy Tangkouba, ahová igyekeztünk, a másik buszállomásról indulnak a buszok, ami egészen véletlenül a város másik végétől van még vagy 9 km-re. Átbuszoztunk oda, de már fel voltunk rá készülve, hogy lecsúsztuk az utolsó buszt, tehát csak pénteken érünk a Huang Shanhoz, amit aztán a hétvégére érkező 800.000 kínai turistával együtt kell megmásznom., Meglepő módon nem így lett, kaptunk jegyet, és fél óra múlva már a Tangkouba tartó buszon ültünk. Alig öt órával később a vaksötétben kiraktak minket Tangkouban, ahol egy fickó – meglepően jó angolsággal – rögtön lecsapott ránk, hogy itt a szállodája, aludjunk ott. Mivel addigra már nem kis mértékben voltunk fáradtak, aránylag elfogadható áron kivettünk tőle egy aránylag jól bútorozott, erősen penészszagú szobát. Már csak egy feladatunk volt: kaját keresni. Hát ez nem volt egy sikertörténet. A szálloda környéki éttermekkel nem boldogultunk, mert vagy kínai menüt hoztak, és néztek ránk várakozóan, vagy a kézzel írott angol menü mellett voltak nekünk nem tetsző árak. Végül visszamentünk a szállodába és ott rendeltünk édes-savanyú csirkét (ennek a neve benne van az útikönyvben). Hogy a nap kezdetéhez megfelelően végződjön robbantott csirkét kaptunk. Ez azt jelenti, hogy a csirkét csontostul-bőröstül feldarabolják, és abból készítik el a kaját. Következésképpen egyet nem lehet úgy harapni bele, hogy az embernek ne állna csontszilánk a nyelvébe, vagy ne harapna valami undorító mócsingra.

 

 

Címkék: kína tangkou

27055 km, Suzhou

2009.09.01. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Mivel külön női, illetve férfi szobában vagyunk elszállásolva, nem nagyon tudtuk szinkronizálni a felkelést, de hát az évek mit tesznek, gyakorlatilag egyszerre keltünk. Eltúráztunk a Renmin Luig, ahol felszálltunk az első buszra, ami a vasútállomásra ment. Ugyan nem vonatozni akartunk, de a Tongliba tartó buszok is valahonnan onnan indultak. Keresgéltünk, meg kérdezősködtünk egy darabig, mire meglett a megfelelő buszmegálló. Ott aztán rögtön vehettünk belépőjegyet a faluba, ami mellé ingyen járt a busz. Ez van, már a falvakba is kell belépő, de legalább benne foglaltatik néhány hely meglátogatása is. A faluig gyakorlatilag végig lakótelepek és ipari negyedek közt buszoztunk. Megérkezve gyorsan ettünk egy jégkrémet, mert úgy gondoltuk, hogy az jót tesz a 38°C ellen. Annyira nem használt, de megtudtam, hogy van mogyorós jégkrém. Úgy értem, mogyoróból készült. Sok íze nem volt. A buszállomástól urasan, riksával mentünk a faluba. Elég hülye érzés, mikor a bringát tekerő ember a híd előtt leugrik, hogy felhúzzon minket a híd tetejéig, ahol aztán visszaül. Azzal nyugtattam magunkat, hogy autót összeszerelni is fáradtságos meló, csak azt nem látjuk, mikor a taxiban ülünk.

Emberünk rögtön az egyik múzeumnál rakott ki, ami tulajdonképpen valakinek a rezidenciája volt. Nem rosszak ezek a házak. Általában több épületből állnak, meg kertből vagy kertekből. Ennek történetesen még saját kikötője is volt, mivel Tonglinak nemcsak utcái, hanem csatornái is vannak. Régen Suzhou is hasonló volt, csak ott már lelkesen betemettek egy csomót. A csatornák természetesen a Nagy-csatornához kapcsolódnak, amin még ma is van hajóforgalom, néhány igen durván leterhelt uszály formájában.
A falu, vagy inkább városka nagyon kellemes hangulatú, bár a turistabazárok és a nyomulós éttermek keményen dolgoznak rajta, hogy ez elmúljon. Céltalanul bóklásztunk a csatornák mentén, nézve ahogy az egy evezős csónakokkal furikázzák a turistákat.
Az evező a csónak hátuljában van, és ahogy oda-vissza mozgatják, előrehajtja a csónakot. Így elmondva, meg nézve is elég egyszerűnek tűnik, de amikor arra gondoltam, hogy vajon hogy kanyarodnak, mindjárt előjött a meghajtás problémás része. Persze abból, ahogy kanyarogtak egyértelmű volt, hogy nem okoz nekik gondot a finom irányítás. Nekem biztos okozna a durva is.
Az egyik híd mellett egy halászcsónak állt, rajta tikkadt kormoránok üldögéltek. Időnként megjelent egy néni, és betuszkolta a madarakat a vízbe, vagy lelocsolta őket, hogy mégse kapjanak hőgutát. Gondolom szerencsétlenek maguktól is belemásztak volna a vízbe, ha nincsenek kimadzagozva a csónakhoz. A kormoránnal való halászat arról szól, - ha valaki nem ismerné – hogy a madarakat hagyják halászni, csak a nyakukra kötnek egy madzagot, amitől nem tudják lenyelni a halat. Azt a halász elveszi tőlük, csak egy részét kapják meg annak, amit fognak. Az nyilvánvaló, hogy a halásznak ez miért jó, de van előnye a madár számára is. Nevezetesen az, hogy nem kell félnie a ragadozóktól.
Séta közben persze megnéztünk minden megnézhető házat, amibe belebotlottunk, bár volt amelyiket csak futólag. Például a kínaiaknak mániája a tájkép. Szeretnek kirakni kőlapokat is, aminek a mintája valamilyen tájképre emlékeztet. Belefutottunk egy ilyen kiállításba az egyik helyen. Jó, hogy megnéz az ember egy kőlapot, és felkiált, hogy ez pont olyan, mint egy domb fenyőkkel, és akkor örül, de hogy megnézzen százat, ahhoz nagyon elvetemültnek kell lennie, vagy lehet, hogy csak kínainak.
Ennél sokkal érdekesebbek voltak a gyökerekből faragott szobrok. Ezek gyakran magukba foglalják azokat a köveket is, amiket a gyökér körbenőtt. Néhány szobornál az volt az érzésem, hogy már célzatosan nevelték a fát, úgy, hogy a gyökere érdekes legyen. Mondjuk kőre ültették, vagy dézsába, amiből aztán pár év múlva csak ki kellett szedni az asztallap alakúra nőtt gyökérzetet, lekérgezni, rátenni egy üveglapot és kész is volt.
Jól néz ki egy ilyen asztal, de úgy vagyunk vele, mint a zsiráffal: tetszik-tetszik, de otthonra nem kéne.
A végére hagytuk, mivel korábban nem találtuk meg, a Kínai Szex Múzeumot. Ez Kína első és egyetlen szexmúzeuma. Nagyjából 5000 év tárgyait foglalja össze. Érdekes kiállítás és egyáltalán nem a pornográfiára megy rá. Azért egy-két tárgy feliratával szaktudás nélkül is vitatkoztam volna. Például hiába írják oda, hogy a pénisz alakúra faragott kő szakrális célokat szolgált akárhányezer éve, ha még ma is látszik, hogy milyen szépen ki van fényesedve. Összefoglalva az egészet: nincs új a Nap alatt.

 

 

Címkék: kína suzhou

26969 km, Suzhou

2009.08.31. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Űrhajó vagy sem, nem aludtunk jól, de legalább reggel hétre meg is érkeztünk Suzhouba. Kikecmeregve a vonatból, már sejtettük, hogy meleg lesz, mert bent ki volt írva, hogy kint 32,2°C a hőmérséklet. Annyi volt. Mint egy fejberúgás, így közvetlenül ébredés után.

Kint aztán lepakoltunk, hogy kitaláljuk merre- és hogyan tovább. Persze azonnal megrohantak, hogy vinnének várost nézni. Nyilván erre vágyik az ember reggel. Inkább taxiba szálltunk, hogy ne kelljen szenvedni a sok cuccal át a városon.
A sofőrnek megmutattam a címet kínaiul, nagy lelkesen bólogat, hogy ismeri a helyet. Rövid taxizás után meg is álltunk, mutatta, hogy a sétálóutcán van a hotel rögtön balra.
Persze nem volt ott, tök máshol voltunk. Kinyitottam az útikönyvet megnézni, hogy hova hozott. Hát látom, hogy a címmel - amit erősen mutogattam – szemközti oldalon van egy templom leírása, hát oda vitt el minket a drága ember. Nem tudom, hogy miért gondolja valaki, hogy létezik olyan ember, aki a fülén is hátizsákkal reggel hétkor lekecmeregve egy vonatról Taoista templomba akar menni. Komolyan, minden taxis vagy hülye, vagy bunkó, de ezeket a tulajdonságokat akár kombinálni is tudják! Nem vizsgáltuk meg a világ összes taxisát, de elég nagy a minta, hogy lassan reprezentatívnak mondhassuk.
Gyalog indultunk a szálloda felé a még gyakorlatilag alvó városon keresztül. Úgy néz ki, hogy mint egy rendes délvidéki városban, itt sem nyit ki semmi tíz előtt.
A szállodában aztán közölték, hogy csak dormitory van, kétágyas nincs. Mindegy, csak legyen valami. Ja, és a női szobához pillanatnyilag kulcs sincs, de majd G-t valaki beengedi és délutánra lesz kulcs. Valaki beengedte, valaki más meg kizárta amíg zuhanyozott. Szerencsére a ruháival együtt, így elindulhattunk várost nézni.
Suzhou a kertjeiről híres. Mi elsőnek azt vettük célba, amiről az útikönyv állította, hogy kevesen látogatják. Lehet, hogy nominálisan kevés a látogató, de az egy négyzetméterre eső kínaiak száma elég magas volt. A viszonylag kis kertben volt jó néhány pavilon, tó és sziklakert, meg természetesen kerek kapu és bambusz, ami nem hiányozhat.
A kertből a csatornák mentén - mert az is van még Suzhouba, bár a legtöbbet már betemették – elindultunk egy másik kertbe, ami talán a leghíresebb és legnagyobb a városban.
Nem volt rossz, de tulajdonképpen annyira extra sem volt. Lehet, hogy csak a sok látogató és az ellenük épített kis kerítések tették tönkre a hangulatát.
Következő megállónk egy pagoda mellett volt, de csak úgy kutyafuttában néztük meg, mert pofátlannak ítéltük a belépőt. Átvágva a városon az Iker pagodákhoz mentünk, ahol egyet fizet kettőt kap akció keretében tekintettük meg a látványosságot. Kellemes hely volt, emberek nélkül. Furcsa, hogy mindketten kiszúrtuk, hogy az egyik alacsonyabb. Aztán a táblát elolvasva kiderült, hogy tényleg az egyik csak 33.3, míg a másik 33,7 méter magas. Azt hiszem jó a szemmértékünk.
A városnézést egy hideg sörrel zártuk, mert nagyon megérdemeltük, azután, hogy tízegynéhány kilométert legyalogoltunk a közben 38°C-ra módosított hőmérsékletben. Sör után kicsit ledőltem aludni, hogy aztán csak vacsorázni ébredjek fel. Semmi nem pótolja a stabil, kényelmes ágyban alvást, pedig ennek ellentmond a kínai nép természete. A kínaiak bárhol, bármilyen pózban tudnak aludni. Láttunk már vonaton állva alvó embert, guggoló anyukát, gyerekkel az ölében aludni úgy, hogy a gyerek is aludt, bár neki is lehetetlen módon lógott a feje.

 

 

 

Címkék: kína suzhou

süti beállítások módosítása