Nem strapáltuk magunkat nagyon, a vonatunk csak tizenegykor indult. Az érkezés időpontját nem tudtuk, de sejtettük, hogy nem ideális. A vonatok is úgy indulnak, hogy reggelre érjenek oda a fontosabb helyekre, és nagyon meglepett volna, ha Huaihua a végállomás. A város amúgy is csak a vasútnak köszönheti a létét, két nagy vonal keresztezi itt egymást.
Annyira nem strapáltuk magunkat, hogy mire a reggelin is túlestünk, már szinte sietni is kellett a vonathoz. A szokásos röntgen után a mi vonatunk utasainak kijelölt váróterem keresésére indultunk. Volt négy váróterem, 1-től 5-ig számozva. Igen, ötig, mert négyes az nincs. A kínaiak hisznek a számmisztikában, jobban, mint bárki más. Amerika legendás, hogy nincs tizenharmadik emelet, itt meg nincs négyes váró. A négyes ugyanis szerencsétlen szám, kiejtése ugyanis hasonlít a halál szóhoz. A nyolcas meg szerencsés. Jut eszembe, mikor is kezdődött a pekingi olimpia? 2008. 08. 08. Nem néztem utána, de szerintem képesek voltak a megnyitót 8:08-kor kezdeni.
Minket a babona nagyon nem érintett, mert a hármasba kellett menni, és már lehetett is beszállni. A vonatunk oldalán ott virított a tábla, Nanchang-Chengdu. Hát, nem mondom, szép táv.
Szerencsére volt hálókocsijegyünk, bár az éjszakát nem töltöttük a vonaton, de fekve olvasni mégiscsak jobb, mint ülni a tömegben. Meg aztán mindig van rá lehetőség, hogy az ember feltápászkodjon, üljön egy kicsit, vagy mászkáljon. A hard seat osztályon ez nem megy. Annyi az utas, hogy nincs hol mászkálni, és aki feláll, annak leülnek a helyére. Persze átadják, ha az ember helyjegyet lobogtat, de könnyen előfordulhat, hogy valaki merő jószívűségből maga mellé enged még valakit. Ha négyen ülnek három ülésen, akkor annak is kevesebb lesz a hely, aki egyáltalán nem jószívű, és nem is tervezte, hogy az lesz.
Szóval elfeküdtünk a helyünkön, egy-egy könyvvel és olvastunk. Momentán már vagy másfél hónapja olvasom a Monte Christo grófját, és még van belőle annyi, hogy jusson néhány ilyen útra. Máskor nem nagyon jut idő olvasásra. G valami német könyvet olvas, ami nem túl jó, de nem akarja félbehagyni, mert az már milyen dolog!?
Szépen átolvastuk a délutánt, este vettem valami borzasztó kaját egy árustól, G nem kért belőle. Pedig volt benne hal is. Szavam nem lehet, tényleg hal volt, igaz, hogy nekem pont a farokúszó és egy mellúszó jutott, de hát az is hal.
Végül jött a kalauz és a bilétáinkért, cserébe visszaadta a vonatjegyeinket. Azokat ugyanis az elején begyűjtik és bilétát adnak helyette. Ez jó, mert a jegyen, amit a mappa megfelelő helyére rak a kalauz, rajta van, hogy hol szállunk le, így tud szólni, hogy na most kéne felkelni. A baj csak az, hogy minimum fél órával előbb felzargatják az embert. Igazából most nem volt baj, mert ahogy lemásztunk az ágyról, összepakoltuk a cuccainkat, le is kapcsolták a világítást, hogy mostmár aludjon mindenki. Még egy háromnegyed órát üldögéltünk kibámulva a sötétbe, aztán begördültünk a kies Huaihua állomására tizenegy előtt nem sokkal.
Szállást nem sokat keresgéltünk, bártan bementünk az első helyre, és kivettünk egy szobát. Az ára egyébként nagyon kellemes volt. Az a vicces, hogy minden szállodában ki vannak függesztve az árak, de a lista csak dekoráció. Az utóbbi időben már olyan táblázatokat láttunk, ahol ki van írva a standard ár, és a mai ajánlat. A kettő között általában jelentős különbség van. A napi ár általában fele a listaárnak, de még ebből is sikerült lefaragni. Ami a listán igazán tetszett, az, hogy volt elnöki lakosztály. Úgy elképzeltem, hogy Huaihuába jön az elnök és megszáll a Railway Hotelben. Jó, mondjuk egy TSZ elnök.
Egyébként nem tudom, hogy sikerült lealkudni az árat, mert a három recepcióslány együtt is csak annyit tudott összehozni angolul, hogy „I don’t know”. Biztos, ami biztos, meg hogy ne legyen félreértés köztünk, az egyik leírta a lényeget nekünk kínaiul. Én meg visszaírtam a lehető legnagyobb komolysággal, hogy „Nem értem!”, na ezt aztán tanulmányozták elmélyülten, a nemet még sikerült is kiolvasniuk, de aztán jeleztem nekik, hogy ne strapálják magukat, úgyse fog menni, mi viszont mennénk már fel a szobába. Végül csak sikerült a kétágyas szobát elmutogatni, és némi depozit és a szobaár befizetése után, még fel is kísértek.
Itt számítógép, meg internet ugyan nem volt, viszont volt minibár lejárt szavatosságú yuyuval, meg megvásárolható óvszer, síkosító, bugyikészlet a fürdőszobában.
A yuyu egyébként Kína egyik kedvenc úti eledele, vákuumcsomagolt főtt csirkeláb. Remekül legyet vele cuppogni, meg csámcsogni. Mindkettőben profik egyébként. Szürcsölni is imádnak, de ahhoz vödrös instant levest használnak, az a másik úti csemege.
Utolsó kommentek