Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML

17678 km, Turpan

2009.07.26. 10:01 | Ahmet | 2 komment

A reggel még mindig a buszon kezdődött. Nyolc körül lehetett pisilni, szintén a sivatag szélén, férfiak balra, nők jobbra módszerrel, majd hajtottunk tovább. Őszintén szólva esetenként jobb a sivatagban pisilni, mint egy fizetős kínai WC-ben, márcsak a higiéniai körülmények miatt is.

24 óra elteltével minket, és még két embert, akik szintén Turpanba igyekeztek, kiraktak egy elágazásnál, de aztán meggondolták magukat, és mégis bevittek valami buszállomásig. Egy nap fekvés után olyan volt járni, mintha most hoztak volna le valami űrállomásról.
Innen iránytaxival mehettünk Turpanba, ami még legalább egy óra volt. A buszállomással szemben raktak le, ami pont jó volt, mert ott néztünk ki szállást. Igaz egy fickó már várt ránk, hogy közölje, az a szálloda zárva van, de pont szembe van egy, aminek dolgozik, és az jó olcsó. Végül is az ár amit mondott elfogadható volt, de azért még egy kicsit alkudtunk belőle.
A szobában még légkondi is van, amit azonnal bekapcsoltam, és eldőltünk. Turpanban éppen nagyon meleg volt, de közel sem annyira, amennyire lehetne, mert borult volt az ég. Egyébként Kínában itt mérték a legmelegebbet, majdnem ötven fokot. Erre nagyon nem vágytunk.
Megérdeklődtük az internetet, de nem bíztattak, a kormány nem tökölt sokat, egész Xinjiangban lekapcsolták. Azért elballagtunk egy internet caféba, de tényleg nem volt és tippek szerint még legalább egy hétig nem is lesz. Visszafelé egy talponállószerűségben bedöntöttünk egy üveg sört, a sör meg egészen bedöntött minket. A szállodában megpróbáltunk SMS-t küldeni, hogy élünk, de az sem sikerült. Kísérletet tettünk még egy telefonálásra is, de az sem sikerült. Vagy ez is le van tiltva, vagy csak a hülye kínai rendszer miatt nem sikerül magyar telefonnal hazaszólni, hogy nem kell aggódni miattunk.
Délután még egyszer kimerészkedtünk, hogy bevásároljunk. A szemközti bazárban először is szandált akartunk venni G-nek, de ez reménytelennek tűnk, mert szandálból csak magassarkú tipegős volt, ami nem igazán ideális sétáláshoz. Helyette igénytelen papucsokat nézegettünk, fröccsöntött virággal, de az meg nem volt megfelelő méretben. Végül vettünk egy isteni jól kinéző fatalpú papucsot. Prímán kopog, nem kell tartanom attól, hogy elhagyom G-t, mert mindig tudom merre jár.
Még egy feladat volt, hajnyírót kellett venni, ami sikerült is, gyakorlatilag az áruházi ár feléért. A használati utasítás elolvasásához leültünk egy kifőzdében, ahol rendeltem pár „gombócot”. Azt hiszem nálunk tortellini néven lehet kapni és azt állítják róla, hogy olasz kaja. Ha valaki venne, ne tegyen rá ketchupot, meg sajtot, mert igazán pocsék lesz, inkább egy kis Erős Pistát, meg szójaszószt javasolnék. Egészen pontosan négyet rendeltem az egyik fajtából, négyet a másikból. Azt hiszem a néni értette, amit mondtam, de az agya visszadobta az üzenetet, azzal, hogy hülyeség, és inkább összerakott valami értelmesebbet. Szerinte kettőnknek kevés volt a 8, biztos negyvenre gondoltam, hát kifőzött annyit, majd boldogan elém rakta a hatalmas tányért. G meg röhögött, hogy akkor most egyem meg. Megettem. Nem volt rossz, de tényleg elég lett volna kevesebb is. Úgy láttam, a kínaiak elégedettek voltak a teljesítményemmel.
Mi viszont nem voltunk elégedettek a kínaiak teljesítményével, mert közben kiolvastuk a használati utasítást. Remek kis mondatok, kitűnő kifejezések tárháza. Kiemelném talán az alábbi mondatot: „This machine while working would be tiny and tiny to have fever, this donot affect its function.”
A megtömésem után egy kicsit járni kellett, így megkerestük a sétálóutcát, ami nem volt túl szép, viszont egy szőlőlugas fedte, ami igazán kellemes. Kb. idáig jutottunk, mire G új papucsa feltörte a lábát. Egészen pontosan kitartó munkával ledörgölte a bőre felét. Gondosan beragasztottuk és mentünk még száz métert, majd visszavette a szintén kínai strandpapucsot, amit alapesetben zuhanyzáshoz használ. Kéne még egy nejlonszatyor az igazi magyar imázshoz. Egy újabb sört vettem be, G meg egy gyümölcslevet, csakhogy túléljünk, majd tettünk egy próbát a szemközti ATM-mel. Szerencsére ez beszélt angolul, és még kicsit több pénzt is lehetett kivenni belőle, mint az előzőből. Kína sajnos nem olyan olcsó, mint szeretnénk, de még csak annyira sem, mint volt néhány évvel ezelőtt.
Este megnyírtam magamat, működik a nyíró, és bár érzékeltem tiny and tiny fevert, valóban nem befolyásolta a működését.

 

 

Címkék: kína turpan

17083 km, Úton

2009.07.26. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel gyorsan összeszedtük a cuccainkat, kijelentkeztünk és kimentünk a nemzetközi buszállomásra. Igazából csak azért nemzetközi, mert innen mennek a buszok a határon túlra is. Persze jobban jártunk ezzel a buszállomással, mert sokkal közelebb volt, mint a másik. Egy dolgot nem tudtunk csak, hol fognak valójában kirakni a végén.

Alvósbusz volt, mint mindegyik, amelyik hosszú távon közlekedik. És a hosszútáv Kínában tényleg hosszú. Megkaptuk a legjobb helyet, mondván, hogy viszonylag hosszú a testem, ami azért nem olyan gyakori errefelé, bár itt még nem igazán ritka a magas ember, mert sok az ujgur és egyéb náció.
Az alvósbusz ugyanolyan, mint bármelyik másik, attól eltekintve, hogy ülések helyett három sor emeleteságy van benne. Az ágyak elég keskenyek persze, és nem is teljesen ágyak, mert döntött támlájuk van, ami alatt az egyel hátrébb szunyókáló lába van. Így egy kicsit több ember fér be. Az ajtóban le kell venni a cipőt, amihez zacskót adnak. Az ágyhoz jár párna és takaró is. Az egészet nem mondanám kényelmesnek, de még mindig mérföldekkel jobb, mint egy hagyományos busz, különösen, ha az ember 24 órát tölt el utazással.
Megállás nem nagyon van, valószínűleg a helyiek testének nagy részét egy óriási húgyhólyag tölti ki. Tízkor indultunk, a következő megálló délután kettőkor volt, amikor ebédelhettünk. Azért kettőkor, mert az a nem hivatalos xinjiangi idő szerint dél. Utána egyszer valahol a sivatag szélén lehetett pisilni, majd éjfél után vacsora.

 

 

Címkék: kína úton

16288 km, Kashgar

2009.07.25. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Mivel az állatpiacra készültünk, úgy döntöttünk, hogy reggel felkelünk viszonylag korán, de azért vekkert nem állítottunk be. Szerencsére, mert mikor felébredtünk sötét volt és esett az eső. Bánatunkban lementünk a szomszédos kávézóba reggelizni, pedig itteni viszonyok szerint drága hely. Ott találkoztunk bajor ismerősünkkel, akivel beszélgettünk egy kicsit. Kiderült, hogy ő is az állatpiacra készül, csak arra vár, hogy elálljon az eső. Elállt, végülis a Teklamakán sivatag szélén vagyunk és leesett már az ehavi átlag. Közösen beszálltunk egy taxiba, és kitaxiztunk a város szélére. Emberünk nem hagyta, hogy kifizessük a részünket, mert szerinte nevetséges összeg volt. Szerintünk meg az volt nevetséges, hogy egy kb. 5 számmal nagyobb nadrág volt rajta, amit nadrágtartóval tartott a helyén, a fennmaradó helyre a dereka körül meg betömködött ezt-azt (pl. pénztárcát, telefont, stb.)

A piac eléggé üres volt, azt hiszem, hogy a kereskedők és a tenyésztők sem szeretik az esőt. Volt persze jó néhány bika, kecske, birka, szamár, de a terület méretéből látszott, hogy tízszer ennyi állat szokott lenni. A turisták száma mindenesetre meghaladta a vevőkét és az eladókét együttvéve is. Ahogy fényképezgettük a szarvasmarhák platóról való leugratását, megint eleredt az eső. Szerencsére számítottunk ilyen aljas húzásokra, és elhoztuk az esőkabátjainkat. Megint egy dolog, amit nem hiába cipeltünk.
Sok néznivaló nem maradt, így megint taxiba vágtuk magunkat. Emberünk a szállodánknál kiszállt, mi tovább mentünk a piac felé. A kashgari vasárnapi vásár elég híres. Most viszont úgy nézett ki, hogy nem lesz utunk fénypontja. A városban mindenhol nyüzsögtek a katonák, így itt is. Gondolom félnek, hogy az Ürümqiben történtek itt is megismétlődnek, és preventív jelleggel elárasztották a várost. A kulcsfontosságú helyeken tíz fős egységek álltak mozdulatlanul, sisakban, plexipajzzsal, furkósbottal. A piac környékén is fel volt állítva néhány egység. Valószínűleg ennek köszönhetően a boltok nagy része nem nyitott ki, így vásárló se volt nagyon. Egyébként is úgy tűnt, hogy a piacon pont ugyanazokat árulják, mint a Józsefvárosin. Az ott tébláboló egyik rendőr néhány turistának egyébként azt ajánlotta, hogy jobban teszik, ha visszamennek a szállodájukba, bár nekünk nem mondtak semmi ilyesmit.
Kicsit körbemászkáltunk és beláttuk, hogy nem túl érdekes a hely, így inkább az óváros egy megmaradt darabkája felé vettük az irányt. Az legalább a folyó jó oldalán van, ha kitörne a balhé, nem kell megküzdeni azért is, hogy valamelyik hídon átjussunk.
Annak ellenére, hogy az óvárost intenzíven bontják, és helyette betonkockákat húznak fel, nem mulasztják el a lehetőséget, hogy a megmaradt darabok megtekintéséért pénzt kérjenek. Mi ezt elítélendőnek tartjuk, így aztán hátulról közelítettük meg a területet. Szerencsére táblák jelzik, hogy merre kell menni, ha az ember jegy nélkül akar bejutni. Az van rájuk írva, hogy „No entry here!”. A városrész egyébként nem egy múzeum, emberek élnek benne, szóval nem fizetünk belépőt. A keskeny sikátorok érdekes módon teljesen megegyeznek bármelyik sivatagi muzulmán város sikátoraival. Sok helyen a házak az utca fölött is folytatódnak. A házak ajtajai is kísértetiesen emlékeztetnek mondjuk a yazdi ajtókra Iránban, csak itt nincsenek kopogtatók.
Az óvárosból az újváros közepébe mentünk. Először is a buszállomásra, hogy jegyet vegyünk Turpánba. Nem igazán jó érzés egy olyan helyen lenni, ahol katonákkal megrakott teherautók köröznek az utcákon, mindegyiken gépfegyveres, szuronyos marcona kis kínaiak. A nagy katonai felvonulásban, és erődemonstrációban annyi érdekességet fedeztem fel, hogy a kínaiak lekoppintották a Hummert is és úgy néztem M-16 kinézetű gépfegyvereik is vannak.
A buszállomáson persze kiderült, hogy van egy másik buszállomás, és nekünk az kell. Útközben benéztünk egy áruházba, hátha találunk G-nek szandált, de nem jártunk sikerrel. Hajnyírót is néztünk, mert már nagyon szőrös vagyok és a Proklipper márkájú 10 éves hajnyíróm Gilgitben megadta magát. Pedig az ősi szovjet javítási módszerrel, földhözvágással is megpróbáltam megjavítani. Amit lehetett kapni, az azt hiszem kapható bármelyik piacon is, csak meg kell találni és van egy olyan érzésem, hogy jelentősen kedvezőbb összegért kínálják.

 

Címkék: kína kashgar

16258 km, Kashgar

2009.07.24. 10:00 | Ahmet | 2 komment

Ma már felkeltünk, méghozzá kilenckor, hogy elcsípjük a fél tízes buszt, ami tíz után indul valamikor. Megreggeliztük a tésztánkat, és leballagtunk a buszhoz. Tíz óra volt és nyomát nem láttuk, hogy indulni akarna. Elmentem jegyet venni, ott is ki volt írva, hogy 9:30-kor indul, de ez senkit nem zavart.

Rajtunk kívül egy amerikai srác képviselte a külföldi utazóközönséget, aki eredetileg Kashgarból a Kara Kul tóhoz akart menni, de kicsit tovább hozták, így ma visszament a tóhoz.
Az útvonal elég látványos Tashkurgan és Kashgar között. Az út elhalad a 7546 méteres Muztagh Ata mellett. Az oldalán szépen sorakoznak a gleccserek, amelyek messze a hóhatár alatt érnek véget. Aztán a Kara Kul következik, ami szintén elég jól néz ki, de a partján futó út, valamint a beton jurták kicsit agyonütik a hangulatát. Innen az út felkapaszkodik még egyszer 4000 méterre, hogy onnan aztán már tényleg csak lefelé menjen. Közben az ember választhat, hogy jobbra bámul kifelé és a 7719 méter magas Kongurt és gleccsereit nézi, vagy balra, és a hatalmas homokdűnéket figyeli, melyeket a hegyek mellett hordott össze a szél. Esetleg egy kanyarban felbukkanhat egy pillanatra egy kis tóban tükröződő havas hegycsúcs, valamint a tóparton legelésző jakok csoportja. Még jó, hogy nem állt meg a busz, mert most lenne egy rakat igazán giccses fotónk.
Aztán lassan tényleg elfogytak a hegyek, átvágtunk a Karakoramon, bár a KKH vége hivatalosan Kashgarban van, amit nem is volt annyira könnyű elérni.
Pár kilométerrel a cél előtt rendőrök állítottak meg minket, meg mindenkit és nem engedtek tovább. A buszunk félreállt, a sofőr tárgyalt valamit, aztán egy sarokkal arrébb leparkoltunk. Mi ott álltunk teljes információhiányban. A helyiek is nagyon tárgyaltak valamit, de abból egy szót sem értettünk. Egy fickó beszélt csak pár szót angolul, de akkora köcsög volt, hogy nem volt hajlandó elárulni, hogy mi van, csak vigyorgott, hogy „Kashgar no!”, meg „Back to Tashkurgan.” Ráadásul teljesen elképzelhető volt számunkra, hogy Kashgart egyszerűen lezárják, ha valami balhé van. És ebben nem az a ciki, hogy nem látjuk a várost, hanem az, hogy Tashkurgan, és az egész KKH egy zsákutca, ha valaki nem akar, vagy nem tud Pakisztánba belépni. Csak és kizárólag Kashgaron keresztül lehet bárhova is eljutni. Nincs reptér se, vasút se, semmi. Később busz visszament a városközpontig (nem tudjuk pontosan melyik város volt), ahol ettünk valamit, majd újabb telefonálgatás után elindultunk, de nem visszafelé. Azon a helyen, ahol a rendőrök voltak, már semmi nem volt, simán mentünk tovább. Nem nagyon értettem, mert mikor a busszal kajálni mentünk páran ott maradtak. Kicsit tovább az úton megint volt valami rendőrségi lezárás, de most a másik irányban. Mi mehettünk tovább, bár egyszer csak lefordultunk egy földútra, majd rá egy hetedrangú mellékútra, úgy értünk be Kashgarba. Hogy miért nem a főúton, azt nem tudom. És azt sem, hogy megállás után miért ültettek előre kalappal a fejemen. Azt hiszem, hogy a kis barátunk nagyon jól szórakozott azon, hogy idegesek lettünk attól, hogy nem engednek be Kashgarba. Innen üzenem neki, hogy „ottrohaggyáe!”
A város egy random pontján kiraktak. Ebben az a jó, hogy fogalmunk nem volt hol vagyunk, viszont mivel minden kínaiul van kiírva, arra is kicsi volt az esélyünk, hogy rájöjjünk. Elindultunk arrafelé, amerre sok volt a magas épület, míg nagyjából be nem tájoltuk magunkat. Akkor aztán megkérdeztem egy embert, aki mutatott egy irányt. Arrafelé ballagtunk nagyjából, mikor egy boltból nagyon óbégattak angolul, és gyanús volt, hogy nekünk. Kiderült, hogy az egyik utastársunk, akivel Sostból együtt utaztunk Tashkurganba. Egyébként nagyon irritáló hangja volt a srácnak, ráadásul nagy hangerőn használta folyamatosan. Itt volt az ideje, hogy ezt jóvátegye. Elmagyarázta, hogy merre van a szálloda, amit keresünk, és jól tette, mert nem volt tökéletes az irányzékunk.
Megérkezve egy puccos helyen találtuk magunkat, de nem ijedtük meg, tudtuk, hogy van lelakott épülete a helynek, ami nekünk való. Szépen sorolták is, hogy van sokszázért az új épületben, de nem fejthették ki, mert mondtam, hogy valami olcsóra vágyunk. Akkor a régi épületben százért, vagy az emeleten nyolcvan, esetleg a harmadik szinten hetven. Rákérdeztem, de nem volt negyedik szint, így a harmadikon vettünk ki szobát, ami magyar fogalmak szerint a második emelet. Még lépcsőzni sem kell olyan sokat azért a pár jüanért.
Amíg a takarítónő kicserélte az ágyneműt, meg újratöltötte a fürdőszobát fésűkkel, fogkefékkel, mi megtudtuk egy bajortól, hogy egy hete nincs internet, mert a kormány biztos, ami biztos lekapcsolta, mikor kitört a balhé Ürümqiben.
Kis tikkadás után kisétáltunk a városba, hátha találunk valamin ehetőt. Kószáltunk az utcákon, de végül csak én ettem egy húsos tekercset. Csak akkor derült ki, hogy húsos, mikor beleharaptam, előtte a fene se gondolta volna, mivel cukorba forgatták. Meglepő, hogy nem volt rossz. Ezen kívül egy kést is kinéztem magamnak, igazi ujgur barbárul megmunkált kés, de G leállított, olyan földhözragadt érvekkel, hogy van már így is mit cipelni, meg pont még egy ilyen kés kell a határátkeléseknél, valamint, hogy ennyi pénzért ő sajátkezűleg csinál nekem ilyet, ha hazamentünk.
Vacsorára végül gyümölcsöt vettünk. Egy kiló sárgabarackot, de kopaszt, amilyet még nem láttam, meg dinnyét.

 

 

Címkék: kína kashgar

15956 km, Tashkurgan

2009.07.23. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Még mindig Tashkurgan. Annyit keltünk vekkere az utóbbi időben (ráadásul többnyire feleslegesen), hogy fellázadtunk és addig aludtunk, amíg jól esett. Felkelés után összepakoltunk, lementünk megnézni, hogy van-e busz. Éppen elment, de mondták, hogy jön még erre, csak tíz perc. Inkább hagytuk, majd holnap elmegyünk.

Helyette először is meglátogattunk egy kifőzdét, ahol az étlap helyett inkább a konyhában mutogattam el, hogy mit szeretnénk. Jó lett, zöldséges tésztát kaptunk.
Jóllakva tekintetünket a kultúra felé irányoztuk és megkerestük Tashkurgan egyetlen nevezetességét, a tashkurgant, ami kővárat jelent, bár vályogból épült. Nem egy friss település, már Ptolemaiosz is emelgeti, mint megállót a Kínába vezető úton. Nos, azóta Kína kissé idébb húzódott. Ez nem annyira tetszik például az ujguroknak.
Mint utóbb kiderült, alaptalan volt a félelmünk, hogy a kínaiak lezárják Xinjiang tartományt, vele együtt a határt, ugyanis most nem a hadsereg keménykedett, hanem az úgy kezdődött, hogy az ujgurok visszaütöttek. Mondjuk nekem a 140 halott és 1000 sérült, amiről a CCTV mesél, kicsit soknak tűnik. Amennyire sikerült összerakni a történetet két ujgurt han kínaiak támadtak meg, és ezért volt a visszaütés (bár hallottunk egy megerőszakolással induló verziót is), hogy valóságban mekkora volt, azt nem tudom, de azt hiszem mindenki, aki vasárnap részegen lefordult a lócáról, az ma hirtelen áldozattá vált, mert bejelentették, hogy a kormány kompenzálni fog, méghozzá pénzzel. Ha kis szerencséjük van, akkor nem csak a halottakért.
Szóval megnéztük a vár maradványait, meg a kilátást a város mellett húzódó síkságra, ami tulajdonképpen csak szünet a hegyekben. A síkon mindenfelé elszórva kecskék, tehenek, szamarak, birkák legelésztek, itt-ott egy-egy jurta tarkította a képet, hogy ne legyen unalmas. Le is másztunk a vártól, hogy sétáljunk egyet a kissé mocsaras mezőn és barátkozzunk a szamarakkal. A szamarak valahogy jópofa állatok, G kedvencei, még ha a legtöbbjük depressziósnak is tűnik, ahogy az a Micimackó meséiből is tudható.
A mezei örömök után a szállodánkba vonultunk, ahol G kimosta a már tarthatatlanul mocskos dolgok azon részét, amik befértek a lavórba reggel, mikor beáztatta őket. Valahogy fokozottan szennyeződünk mostanában, de lehet, hogy javulni fog a helyzet azáltal, hogy egy olyan országba érkeztünk, ahol van burkolt út, habár nincs demokrácia.
Ezen el is gondolkodtam napközben és arra jutottam, hogy ha választanom kellene a pakisztáni demokrácia és a kínai nem demokrácia között, én bizony Kínát választanám. Hiába a látszólagos szabadság, ha nincs ivóvíz, nincsenek utak, és lélegezni majdnem olyan egészségtelen, mint abbahagyni azt. És ez utóbbi problémák akkor is megkerülhetetlenül adottak, ha valaki gazdag pakisztáni.
Közben tévét is néztünk, mert van angol nyelvű kínai tévécsatorna, meg van hozzá tévénk is a szobában. Délután vagy este, - a fene se tudja itt megmondani - vásárolni, meg ebédelni vagy vacsorázni mentünk. Nehéz az időt meghatározni, mert Kínát egy laza mozdulattal belevágták egy időzónába, a pekingibe. Ebből is látszik, hol laknak a döntéshozók. Így aztán előállt az a helyzet, hogy a határátlépéskor két órát előre kellett tekerni, pedig nem mentünk kelet felé, és ráadásul Kínában még téli-nyári időszámítás sincs. Szóval Tashkurganban ma 7:45-kor volt napkelte és 22:23-kor napnyugta.
Szóval ott tartottunk, hogy ettünk, megint tésztát, de ez se volt rossz, meg bevásároltunk például reggelinek valót, ami tészta.

 

 

Címkék: kína tashkurgan

15942 km, Tashkurgan

2009.07.22. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel vekkerre keltünk, de minek? A busz elvileg kilenckor indult, ezért odamentünk fél kilenc előtt, mert tudtuk, hogy a vám és egyéb formaságok intézése Sostban történik, nem a határon, ami onnan még jó 90 km. Fél tízkor átirányítottak a vámhoz. Ehhez el kellett sétálni a falu, avagy az utca végéig. Persze még nem volt nyitva, csak tízkor nyitott. Sokan vártak már ott, leginkább kínaiak. Rengeteg kínai dolgozik a KKH építésén, úgyhogy lehet, hogy tényleg lesz belőle valami. Igazából rajtuk kívül mást annyira nem érdekel ez az út. Kína nyugati részéből ugyanis közelebb van Karachi, mint bármelyik másik kikötő. Húzzák is a szájukat a pakisztániak, hogy hiába építenek a kínaiak új utat, meg új kikötőt nekik, a zsíros állásokat is kínaiak kapják meg. Azt gondolom, hogy jobb lenne, ha befognák a szájukat, mert ha valaki Pakisztánban bármit is fejleszt, akkor annak kezet kell csókolni. Akkor legyenek nacionalista, meg antiglobalista gondolataik, ha sikerült megoldani a víz és áramszolgáltatást az országban, meg azt, hogy a jónép össze tudjon adni két prímszámot számológép nélkül.

A vám- és útlevélvizsgálat ennek megfelelően a lehető legelcseszettebb módon folyt. Ha három majmot kértek volna meg arra, hogy állítson fel egy ilyen létesítményt, akkor is jobb lenne az eredmény.
Először is, mikor végre kinyitottak, az úgy történt, hogy a két öregember, aki eddig nem engedte be az embereket, üzemmódot váltott, és elkezdte beterelni a népet egy nagy terembe, ahol semmi nem volt, csak egy asztal, de az se túl nagy. Ott fel kellett sorakozni az utaslista szerint és megindult a vámvizsgálat. Ez úgy folyt, hogy az asztal felén az egyik fickó adminisztrált, a mási felére meg a másik – már elnézést – kibaszkodta a cuccainkat a hátizsákból. G hátizsákjában először is megtalált egy doboz vitamint, abból kivett egyet, megtapogatta, szagmintát vett róla, majd csalódottan visszadobta a többi közé. Aztán nagyon önelégült pofát vágott, amikor egy zacskó tampont is talált, ki is rakott a kollégának egy marékkal az asztalra, hogy nézze meg, milyen drog lehet. Azt kellett volna mondani, hogy cukorka, kóstolja csak meg!
Aztán mikor úgy döntött, hogy végzett, akkor meg hadonászott, hogy menjen már az ember onnan. Szerencsére biztosítottak helyet a mocskos padlón arra, hogy az ember visszatömködje a cuccait.
Innen az útlevélvizsgálatra kellett átfáradni, de a hátizsákokat nem lehetett vinni, mert hát az már meg volt vizsgálva. Természetesen az útlevél adatait kétujjal pötyögték be a számítógépbe (háttérben hatalmas szünetmentes táp), ami eltartott egy darabig. Ezalatt az ember bízott benne, hogy a cuccából se nem vesznek el, se nem raknak hozzá.
Mikor ez is megvolt, visszamehettünk a cuccokért, majd egy vámos kíséretével berakodhattunk a minibuszba. Mikor a hét fős csoport összes tagja a minibuszban tartózkodott gyorsan ránk csukták az ajtót és elindultunk.
Kikanyarodtunk a kapun, majd 30 méterrel arrébb megálltunk egy ellenőrzőpontnál, ahol megnézték, hogy mindenkinek le van-e pecsételve az útlevele. Sorompó fel, és már döcöghettünk is a megszokott KKH-n. Még néhányszor azért meg kellett állni. Például befizetni a nemzeti park belépőt, mert ha mi azon keresztül megyünk, akkor fizetni kell érte. Érdekes módon a hét utasból csak a nekünk kettőnknek kellett, gondolom a többiek nem néztek ki az ablakon. A jegyvásárlás után 50 méterrel, - nem ám egy helyen – újabb ellenőrzőpont volt, ahol felírták az adatainkat, de ez már tényleg az utolsó volt, innen már csak 70 km volt határ, azaz két óra.
Szépen felaraszoltunk 3200 méterre, majd begyújtottuk a rakétákat, és csak mentünk felfelé. A havas foltok egyre közelebb voltak, egyre hűvösebb volt a kocsiban. Valahol 4000 méter magasságban láttuk meg az első mormotát, ahogy átrohan az úton. Onnantól ezeket a jószágokat figyeltük. Rengeteg volt belőlük az út mentén, és láthatóan megtanulták, hogy ami az úton megy, az az úton veszélyes, nem mellette. Nagyon jópofák.
A Khunjerab-hágó tetejét 4722 méteren értük el, ha jól mértem. Itt egy klasszikus szögesdrót kerítést kereszteztünk, meg a felezővonalat, Kínában ugyanis tudják melyik oldalon kell vezetni. Persze a felezővonal keresztezése érdekes, mert csak a szögesdróton túl kezdődött az a luxus, hogy az útnak két sávja van, középen meg a széleken csíkok, meg aszfalt, meg ki tudja még mennyi huncutság (mondjuk figyelmeztető táblák, hogy kanyar jön). A határ csak ennyi volt, sorompó csak a hágó túloldalán lejjebb volt, ember viszont ott se.
Türelmesen vártunk, míg előkerült végre egy maszkos kínai, aki digitális hőmérővel megmérte mindenkinek a lázát, aztán félreállított minket. Minden cuccunkkal felsorakoztunk egy kis épület ajtajánál, ahol a vámvizsgálat folyt. Itt is kipakoltak mindent, de a hátizsák oldalzsebe már nem érdekelte őket, és azt is elhitték, hogy a hálózsák az tényleg az, nem más, sőt úgy néz ki, tampont is láttak már életükben. Innen Tashkurganig csak katonai kísérettel lehet autózni, mert ott van csak útlevélvizsgálat. Szépen összevártak néhány járművet, ami eltartott egy darabig, aztán kivárták míg sofőrünk kereket cserél, majd elindultunk. Slowly, slowly, ahogy a katonalány mondta. Már a szerpentinen elértük a szédítő 60-70 km/h-s sebességet, amit itt lehetővé tett a burkolat, ezt még a mi minibuszunk is szépen leforogta. Ahogy aztán egyenes terepre értünk odalépett neki mindenki. A mi buszunk kereken 95 km/h-nál akart szétesni, de ezt csak én tudom, a sofőr nem, mert neki nem volt sebességmérő órája. A kerekek kiegyensúlyozására gyanakszom, de úgy kezdett vibrálni az egész, hogy tényleg vártam, hogy szétesik, de nem esett. Csak újra defektet kaptunk, ami nem meglepő, mert az lesz pótkerék, amivel már egy pakisztáni se akar autózni. Szóval ott álltunk kerék nélkül, a konvoj meg szétszakadt, a katonalány pedig ideges volt. Végül visszarendelték az előttünk haladó kínai buszt, ami addigra már jócskán lehagyott minket, hogy vigyen el minket is. A kínai sofőr ettől nem volt túl boldog, de amit egy katona mond, az úgy lesz.
Szépen leheveredtünk az alvósbuszon, és robogtunk Tashkurgan felé, várva, hogy valaki pecsételjen az útlevelünkbe, mert addig nem hittük el, hogy Kínában vagyunk. Végül megérkeztünk valahova, ahol megint lepakoltattak minket. Bevonultunk, leadtunk a korábban kitöltött fecniket, amin letagadtuk, hogy volt hasmenésünk, hányásunk, taknyos orrunk az elmúlt egy hétben, kaptunk pecsétet, megröntgenezték az egyszer már átkutatott zsákjainkat, és mehettünk. Ott álltunk, gondolva, hogy mindjárt visszaszállunk a buszra, de nem. Kiderült, hogy ez már Tashkurgan. Azonnal megtalált minket egy ember, hogy jön a szálloda ingyenes busza, és jó lesz nekünk. Hihetetlennek tűnt, hogy az a szálloda, amit kinéztünk – nem a legeslegolcsóbb, csak a második – ilyet tenne értünk, úgyhogy elindultunk gyalog, de rövidesen tényleg felszedett egy minibusz és tényleg odavitt, ahova akartuk. És tényleg ingyen. Kivettünk egy szobát, ami csodálatos. Otthon persze munkásszállónak is durva lenne, de itt tényleg csodálatos. Tiszta ágyak, ablak, teafilter odakészítve a tiszta bögrék mellé, vízforraló, tévé, áram, lámpák, nem csak egy szem villanykörte. Tiszta luxus! Mondjuk átszámolva háromszor annyi, mint egy lerohadt paki szállás.
Teafőzés után lesétáltunk a szálloda éttermébe és hülyére ettük magunkat, nem teljesen azzal, mint amit rendelni szándékoztunk, de mindegy is. Sőt még egy sört is ittunk. Pakisztánban finom volt a kaja, viszont valamelyikünknek mindig baja lett tőle. Kíváncsian várjuk az eredményt itt.

 

 

· 1 trackback

Címkék: kína tashkurgan

15731 km, Sost

2009.07.21. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Még előző este beszéltünk a szálloda tulajdonosával, hogy Sostba akarunk menni. Mondta is, hogy egy kocsi megy hét körül. Később a sofőr is előkerült, aki megerősítette, hogy fél nyolckor megy. Még azt is tisztáztuk, hogy new time szerint.

Ennek megfelelően megint vekkerre keltünk, háromnegyed hétkor. Hét tizenötkor már az út szélén dekkorlunk a cuccainkkal, várva a minibuszt. Fél nyolc lett, majd nyolc, fél kilenc, de sehol semmi, csak a kínai munkások kezdték el építeni a szálloda mellett a százezredik átereszt az út alatt. A helyét éjjel ásta ki egy markoló. Egyszerűen remek volt hallgatni, ahogy kilenctől éjfélig a sziklás földet kaparássza gyakorlatilag az ablakunk alatt.
Kilenc felé már nagyon untuk és elhatároztuk, hogy leintünk egy teherautót. Persze mint azt már írtam, a KKH forgalma olyan, mint egy téesz bekötőúté, tehát először ki kell várni, hogy jöjjön az a teherautó. Végül jött egy, intettem, megállt. A hátizsákokat az üres platóra dobtuk fel. Legalábbis gondolom, hogy üres volt, mert látni nem láttam, csak ahogy a kocsikísérő a plató széle fölött átdobta őket, úgy puffantak, mintha üres lenne. Még szerencse, hogy most is a ronda kék huzatban voltak.
Bezsúfolódtunk a fülkébe, ami belülről sem volt kevésbé kidekorálva, mint kívülről, bár ez a teherautó nem volt fajtájának díszpéldánya, még csak ezeréves sem volt. Ennek ellenére a műszerfalat és egyben a műszereket is valami hímzett szörnyűség takarta, ami gondosan le volt nejlonozva. A plafonról rojtok lógtak, az ablak sarkaiban meg művirágok.
A lábaimat valahogy behajtogattam a műszerfal és a padló közötti 5 cm-es résbe, és próbáltam helyet szorítani G-nek, aki fél seggel ült a középső pótülésen, miközben a baloldalon a kocsikísérő szorongott. Így araszoltunk a Karakoram Highwaynek nevezett építési területen a 35 km-re lévő Sost felé. Szerencsére valahol félúton a sofőr átadta a vezetést a fiatal srácnak és ledőlt az ülések mögötti ágyon, így helyhez jutottunk. Hogy mennyire lehet pihentető az alvás egy teherautóban, ami földúton zötykölődik, azt nem tudom.
Szerencsésen megérkeztünk Sostba, pontosabban Afiyatbadba, ami Új-Sost. Valójában egy koszfészek. Kerestünk szállást, hogy lepakoljunk. Kínálat van bőven, de kicsit túl vannak árazva.
Innen gyorsan a Natco irodába mentünk, hogy elrendezzük a másnapi buszjegyet. Attól, hogy nem lesz hely, nem kell félni, inkább attól, hogy rajtunk kívül más nem akar utazni. Mi ketten voltunk csak a holnapi buszra. Remélem, azért majd még előkerül legalább két utas, hogy indítsanak valamiféle járatot. A bácsi a pult mögött állította, hogy itt még magyar nem járt, mióta él. Kérdeztem, hogy mióta dolgozik itt, azt mondta, hogy mióta ő él. Azt hiszem egyirányú kommunikációra volt csak képes.
A nap hátralevő részét tökéletes semmittevéssel töltöttük, eltekintve attól, hogy vettünk kekszet a holnapi útra, mert csak azt lehet kapni a boltokban, meg kólát, valamint a rúpiánkat átváltottuk yuanra.

 

 

Címkék: pakisztán sost

süti beállítások módosítása