Ma már felkeltünk, méghozzá kilenckor, hogy elcsípjük a fél tízes buszt, ami tíz után indul valamikor. Megreggeliztük a tésztánkat, és leballagtunk a buszhoz. Tíz óra volt és nyomát nem láttuk, hogy indulni akarna. Elmentem jegyet venni, ott is ki volt írva, hogy 9:30-kor indul, de ez senkit nem zavart.
Rajtunk kívül egy amerikai srác képviselte a külföldi utazóközönséget, aki eredetileg Kashgarból a Kara Kul tóhoz akart menni, de kicsit tovább hozták, így ma visszament a tóhoz.
Az útvonal elég látványos Tashkurgan és Kashgar között. Az út elhalad a 7546 méteres Muztagh Ata mellett. Az oldalán szépen sorakoznak a gleccserek, amelyek messze a hóhatár alatt érnek véget. Aztán a Kara Kul következik, ami szintén elég jól néz ki, de a partján futó út, valamint a beton jurták kicsit agyonütik a hangulatát. Innen az út felkapaszkodik még egyszer 4000 méterre, hogy onnan aztán már tényleg csak lefelé menjen. Közben az ember választhat, hogy jobbra bámul kifelé és a 7719 méter magas Kongurt és gleccsereit nézi, vagy balra, és a hatalmas homokdűnéket figyeli, melyeket a hegyek mellett hordott össze a szél. Esetleg egy kanyarban felbukkanhat egy pillanatra egy kis tóban tükröződő havas hegycsúcs, valamint a tóparton legelésző jakok csoportja. Még jó, hogy nem állt meg a busz, mert most lenne egy rakat igazán giccses fotónk.
Aztán lassan tényleg elfogytak a hegyek, átvágtunk a Karakoramon, bár a KKH vége hivatalosan Kashgarban van, amit nem is volt annyira könnyű elérni.
Pár kilométerrel a cél előtt rendőrök állítottak meg minket, meg mindenkit és nem engedtek tovább. A buszunk félreállt, a sofőr tárgyalt valamit, aztán egy sarokkal arrébb leparkoltunk. Mi ott álltunk teljes információhiányban. A helyiek is nagyon tárgyaltak valamit, de abból egy szót sem értettünk. Egy fickó beszélt csak pár szót angolul, de akkora köcsög volt, hogy nem volt hajlandó elárulni, hogy mi van, csak vigyorgott, hogy „Kashgar no!”, meg „Back to Tashkurgan.” Ráadásul teljesen elképzelhető volt számunkra, hogy Kashgart egyszerűen lezárják, ha valami balhé van. És ebben nem az a ciki, hogy nem látjuk a várost, hanem az, hogy Tashkurgan, és az egész KKH egy zsákutca, ha valaki nem akar, vagy nem tud Pakisztánba belépni. Csak és kizárólag Kashgaron keresztül lehet bárhova is eljutni. Nincs reptér se, vasút se, semmi. Később busz visszament a városközpontig (nem tudjuk pontosan melyik város volt), ahol ettünk valamit, majd újabb telefonálgatás után elindultunk, de nem visszafelé. Azon a helyen, ahol a rendőrök voltak, már semmi nem volt, simán mentünk tovább. Nem nagyon értettem, mert mikor a busszal kajálni mentünk páran ott maradtak. Kicsit tovább az úton megint volt valami rendőrségi lezárás, de most a másik irányban. Mi mehettünk tovább, bár egyszer csak lefordultunk egy földútra, majd rá egy hetedrangú mellékútra, úgy értünk be Kashgarba. Hogy miért nem a főúton, azt nem tudom. És azt sem, hogy megállás után miért ültettek előre kalappal a fejemen. Azt hiszem, hogy a kis barátunk nagyon jól szórakozott azon, hogy idegesek lettünk attól, hogy nem engednek be Kashgarba. Innen üzenem neki, hogy „ottrohaggyáe!”
A város egy random pontján kiraktak. Ebben az a jó, hogy fogalmunk nem volt hol vagyunk, viszont mivel minden kínaiul van kiírva, arra is kicsi volt az esélyünk, hogy rájöjjünk. Elindultunk arrafelé, amerre sok volt a magas épület, míg nagyjából be nem tájoltuk magunkat. Akkor aztán megkérdeztem egy embert, aki mutatott egy irányt. Arrafelé ballagtunk nagyjából, mikor egy boltból nagyon óbégattak angolul, és gyanús volt, hogy nekünk. Kiderült, hogy az egyik utastársunk, akivel Sostból együtt utaztunk Tashkurganba. Egyébként nagyon irritáló hangja volt a srácnak, ráadásul nagy hangerőn használta folyamatosan. Itt volt az ideje, hogy ezt jóvátegye. Elmagyarázta, hogy merre van a szálloda, amit keresünk, és jól tette, mert nem volt tökéletes az irányzékunk.
Megérkezve egy puccos helyen találtuk magunkat, de nem ijedtük meg, tudtuk, hogy van lelakott épülete a helynek, ami nekünk való. Szépen sorolták is, hogy van sokszázért az új épületben, de nem fejthették ki, mert mondtam, hogy valami olcsóra vágyunk. Akkor a régi épületben százért, vagy az emeleten nyolcvan, esetleg a harmadik szinten hetven. Rákérdeztem, de nem volt negyedik szint, így a harmadikon vettünk ki szobát, ami magyar fogalmak szerint a második emelet. Még lépcsőzni sem kell olyan sokat azért a pár jüanért.
Amíg a takarítónő kicserélte az ágyneműt, meg újratöltötte a fürdőszobát fésűkkel, fogkefékkel, mi megtudtuk egy bajortól, hogy egy hete nincs internet, mert a kormány biztos, ami biztos lekapcsolta, mikor kitört a balhé Ürümqiben.
Kis tikkadás után kisétáltunk a városba, hátha találunk valamin ehetőt. Kószáltunk az utcákon, de végül csak én ettem egy húsos tekercset. Csak akkor derült ki, hogy húsos, mikor beleharaptam, előtte a fene se gondolta volna, mivel cukorba forgatták. Meglepő, hogy nem volt rossz. Ezen kívül egy kést is kinéztem magamnak, igazi ujgur barbárul megmunkált kés, de G leállított, olyan földhözragadt érvekkel, hogy van már így is mit cipelni, meg pont még egy ilyen kés kell a határátkeléseknél, valamint, hogy ennyi pénzért ő sajátkezűleg csinál nekem ilyet, ha hazamentünk.
Vacsorára végül gyümölcsöt vettünk. Egy kiló sárgabarackot, de kopaszt, amilyet még nem láttam, meg dinnyét.
Utolsó kommentek