Reggelizni elsétáltunk a piacra. Igaz nem teljesen autentikus piac, nagyrészt már a turistákra álltak rá, de azért páran még kitartóan próbálnak kapákat eladni. A reggelink is olyan felemás volt. A húst faszénen sütötték, de egész európai szendvicset csináltak belőle, bár azért megküldték laoszi paprikaszósszal. A kávé is laoszi volt, de már papírpohárban.
A városnézést a legközelebbi templommal kezdtük, a Wat Sirimungkhunnal. Azt már előre eldöntöttük, hogy csak az érdekesebb templomokat keressük meg, és esetleg benézünk azokba, amelyikek az utunkba esnek és érdekesnek tűnnek, mert nem szeretnénk idejekorán templommérgezést kapni.
Az említett templom különlegessége, hogy egy verandát építettek elé, és a falat aranyozott domborművekkel díszítették. A belépőjegyet szedő néni kedvesen megkínált valami zöldbabszerű dologgal, amit éppen nassolt. Azt kell mondanom, mindenki jobban járt volna, ha megtartja magának.
A templomból felmásztunk a szomszédos Phu Si dombra, amin van jó néhány templom. De igazából nem is ez az érdekes, sokkal inkább a kilátás meg a fák. Rengeteg nő abból a fajtából, - dawk jampaa -, aminek virága Laosz egyik szimbóluma. Már korábban is láttunk ilyet, egészen pontosan a Füvészkert üvegházában, akkor is nagyon tetszett. A virága olyan, mint egy hajócsavar, fehér, a szirmok töve sárga és nagyon jó illata van. Leginkább a földre potyogva lehet vele találkozni, mert a fák tetején nyílnak csak, ott meg nem igazán vannak szem előtt. Itt a dombon viszont viszonylag jó volt a rálátás a virágokra. Érdekes módon alig vannak levelei a fának, néha az összeset lehullatja és csak virágok maradnak rajta.
A dombról lefelé menet meglátogattunk még néhány ízléses, betonból készült aranyozott Buddhát. Szépen el voltak nevezve napok szerint, így aztán a hívő nem zavarodik össze, hogy melyikhez is pakolja le a banánlevélből és körömvirágból összeállított áldozati izét.
Benéztünk a Buddha lábnyoma fölé épített szentélybe is, de sajnos nem találtuk meg a lábnyomot. Nyilván valami olyasmit kerestünk, ami lábnyomszerű, pedig azt kellett volna nézni, hogy mi az, ami alaktalan és le van aranyozva.
A város főutcáján sétáltunk végig a legnevezetesebb templomhoz, a Wat Xieng Thonghoz. Menet közben benéztünk még egy-két templomba. Az egyik helyen elbeszélgettünk a szerzetesekkel, és én botor módon megkérdeztem, hogy szerintük melyik a legszebb Wat az országban, ők meg megmondták. Igazán gondolhattam volna, hogy már a városnevet sem fogom érteni, a templom nevéről nem is beszélve, de mindegy is, mert úgysem emlékszem egyetlen templom nevére sem.
Egyébként ez az utóbbi is egy szép példány volt, sok arannyal, meg üvegmozaikkal. Elüldögéltünk a fő szentélyben. Látogató nem volt sok, hívő meg még kevesebb, úgyhogy végigkopácsoltam a gongokat. Nem mentem rá ütővel, mert az mégiscsak elég zajos, de nehéz volt ellenállni. Valamiért apai ágon öröklődő gongvonzalomban szenvedek. A késekkel is így van a család férfi ága, de azt hiszem ez nem annyira egyedi. Ezért is kellett beszerezni minap egy hagyományos lao kést. A hivatalos magyarázat szerint egyébként azért volt rá szükség, mert prímán fel lehet vele vágni egy papayát, amit teszteltünk is.
Később még elvonultunk lecserélni kiolvasott könyveinket. Ez nem mindig egyszerű, mert vannak országok, ahol szinte minden vendégházban van könyvcsereberélős polc, de Vietnámban és Laoszban is hiány van belőlük, vagy olyan cetliket aggattak ki, hogy kettőért adnak egyet. Mivel nem hoztunk magunkkal nyomdát, belátható volt, hogy így gyorsan el fog fogyni a készlet. Itt most egy olyan helyet találtunk, ahol ugyan egy az egyben váltják a könyvet, de felszámolnak 20.000 kipet könyvenként, amit a helyi árvaháznak adományoznak. Így elfogadható volt az ajánlat.
Utolsó kommentek