Reggel megfelelően sokáig szöszöltünk ahhoz, hogy ne tudjuk eldönteni, hogy reggelizzünk, vagy rögtön ebédeljünk. Csak a kávé volt biztos, abból viszont kaptunk egy korsóval, és jó erőset. Reggeli után csak úgy káprázott a szemem a magas vérnyomástól.
Ezután a város talán legnagyobb sugárútján indultunk el a diadalív felé, útközben belebotlottunk a Fekete Sztúpába, így azt is megnéztük. Azért fekete, mert az aranyborítást elhordták róla a sziámiak. Vientiane-ben, és fél Laoszban úgy kezdődik mindennek a története, hogy miután a sziámiak lerombolták, újra felépítették. Egyébként a legenda szerint ez a sztúpa a várost védelmező hétfejű sárkánynak az otthona (aki például ebben a háborúban a saját sztúpájának az aranyát sem tudta megvédeni).
A sugárúton tovább sétálva felbukkant a diadalív, ami mellett már előző este elsuhantunk. Ezt egyrészt a franciáktól koppintották, szerintem a sugárúttal, meg a körforgalommal együtt, másrészt azért próbáltak belevinni valami laoszit. A város nyüzsgésére jellemző, hogy a hatsávos út közepéig simán besétáltam fényképet csinálni.
Közelebb érve aztán láthatóvá válik a diadalív történetének néhány egyéb aspektusa is. Például betonból van, ami egyrészt ronda, másrészt viszont ingyen volt, a cementet ugyanis az amerikaiak adták, igaz reptér építésére. Hát, akárhogy forgatták a terveket, csak ez lett belőle. Néhányan ezért csak függőleges kifutópályának hívják.
Ráadásul nincs is befejezve és erre az angol nyelvű ismertető tábla is felhívja a figyelmet. A laoszi marketing egyik igen szép példája egyébként ez a tábla, melynek egyik mondata szerint „...közelebbről még inkább olyan, mint egy betonszörny.” Egyébként közel sem ennyire ronda, akár be is fejezhetnék.
A helyieket egyébként nem zavarják a negatív vélemények, mindenki boldogan sétálgat a környéken, amit a fényképészek ki is használnak. Mindegyik nyakában digitális gép lóg, az oldalán meg egy kis fotónyomtató. A náluk lévő technika használtpiaci árát tekintve sem tudom elképzelni, hogy valaha megtérülne a befektetés, bár nyilván tévedek, mert azért ennyi fényképész nem lehet annyira hülye, hogy veszteséget termeljen.
Innen továbbsétáltunk, továbbra is a városból kifelé, a Pha That Luang felé, amely egy szép nagy aranyozott sztúpa, ami a nevéből ki is derülne, ha értenénk a nyelvet. Ez Laosz legfontosabb sztúpája, kicsit olyan, mint nekünk a Parlament és a Korona együttvéve.
Mire odaértünk, teljesen kitisztult az ég, ami egyrészt azt jelentette, hogy szépen ragyogott az aranyozás, másrészt azt, hogy baromi meleg lett. További apró problémát jelentett, hogy déltől egyig zárva volt, de addig megtekintettük a bazár választékát. Volt színarany Buddha és Szűz Mária medál is pokrócról árulva, valamint döglött állatok szárított darabjai. Egy részük védett, egy részük meg szigorúan védett, nagyrészük meg hamisítvány volt.
Kicsit még üldögéltünk a napon, hogy biztos legyen az agyvérzés, míg eljött a nyitás ideje. A hívőkkel együtt körbejártuk a sztúpát, aztán a cipőt levéve felmásztunk az első szintre, ahol szintén körbejártunk. G a négy kijárat közül rossznál ment ki, és nem túl meglepő módon nem találta a cipőinket. Én meg őt nem találtam. Egy kicsit így fogócskáztunk, de aztán csak egymásra találtunk, ahogy ez lenni szokott. Természetesen együttérzően röhögtem.
Az árnyékban üldögélve néztük, ahogy az ütődött távol-keleti fotóscsoport sorba áll, hogy ugyanarról a pontról tök ugyanolyan képet csinálhasson, mint a másik tíz. Olyan volt, mint egy Oscar-díj gála, ahogy egy csoportban állva nyomták a gombot. Nem mondom, hogy nem fotogén az épület, de azért nem csinálnék róla 150 képet egy ponton állva.
Miközben én is fényképezővel sétálgattam, azt látom, hogy egy szerzetes erősen mutogat rám, és hangosan röhög. Aztán mutogatott a másik irányba és még hangosabban röhögött rajtam, a hülye falangon. Akkor esett le, hogy közben megfeledkeztem róla, hogy egy sztúpánál vagyok és rossz irányba kezdtem el megkerülni. Akkor már én is röhögtem, intettem, hogy leesett ám, és elindultam a másik irányba. Ezek a szokások néha megnehezítik az ember életét, nagy ám ez a sztúpa ahhoz, hogy csak úgy örömből kerülgesse az ember a tűző napon.
A szerzetesek éppen valami ünnepre készülődve hordták ki a zászlókat és izzadtak rendesen, nem is nagyon foglalkoztak vele, hogy melyik irányból kerülik az objektumot.
Ezután ugyanazon az úton indultunk vissza, mint amelyiken érkeztünk, de útközben benéztünk a piacra. Túl sok érdekeset nem láttunk a tehénszarvból és talán tehénkoponyából, valamint bőrből fabrikált orrszarvútrófeán kívül. Biztos vagyok benne, hogy lehet kapni eredetit is, de azt talán még Laoszban sem raknák ki a piacon.
Továbbsétálva beugrottunk még a Wat Si Saketbe is. Elsőként az udvarán megettük a piacon vásárolt papayát a kókuszpálmák árnyékában.
Ez az egyetlen templom, amit nem romboltak le a sziámiak, talán azért, mert sziámi stílusban épült, aztán nem vitte rá őket a lélek. Azért természetesen az értékeket elhordták. A templomot körülvevő árkádok alatt több száz Buddha üldögél, szépen sorban. Az apró falfülkékben meg még több apró Buddha figyel kettesével. A templom maga kellemesen öreg kinézetű, bár sokszor restaurálták. A falakat belül freskók díszítik, mindenféle buddhista történetet bemutatva, bár az egyes epizódok teljesen véletlenszerűen kerültek elhelyezésre. Természetesen a templom működik, annak ellenére, hogy belépőjegyet kell venni. Jó ideig elnézelődtünk, aztán egy vacsorával gondosan lezártuk a napot.
Utolsó kommentek