Huaihuai helyismerettel nem rendelkeztünk, de még térképpel sem, sőt a környéken angolul se beszélt senki, úgyhogy arra gondoltunk fogunk egy taxit, azzal vitetjük ki magunkat a buszállomásra. Szerencsére a szálloda előtt pillanatnyilag fel van bontva a tér, így el kellett sétálni az első sarokig, ahonnan meg látszott, hogy nem messze gyanúsan sok busz áll. Odamentünk és tényleg ott volt a buszállomás. Vettünk két jegyet Fenghuangba, és már tereltek is fel a buszra, hogy aztán még egy fél órát kelljen várni, amíg megtelik. Egyébként is nagy kedvenceim a kínai buszok, de ebbe azt hiszem, barkácsoló kezek egy sorral több ülést benyomtak, mert annyival is gyorsabb a verda megtérülése.

Végül csak elindultunk és kikanyarogtunk a városból. Két és fél óra utazás várt csak ránk, ami igazán semmiségnek volt mondható, ahhoz képest, hogy már a harmadik napja voltunk úton, hogy Likengből eljussunk Fenghuangba.

Az út nem túl magas, de elég meredek dombok, és az azok közötti rizsföldeken át vezetett. A falvak is erősen megváltoztak, kevesebb volt a fehér csempés kockaház, sőt a vonatból látott őrület is eltűnt. Ahogy kishazánk falusi életét is, úgy az ittenit is megfertőzte a „kinek van nagyobb háza” verseny. Nálunk ugye a fedőtörténet mindig az, hogy majd a fiatalok az emeletre költöznek. Valójában persze a fiatalok egyáltalán nem akarnak az emeletre költözni, az öregek viszont lemennek a pincébe, alias „szuterinbe”, mert akkor nem kell az egész böhöm szart fűteni.

Kínában persze ennyire kicsiben nem tudnak gondolkodni, így minimum három emeletesek a házak. Mindenki vasbeton-szerkezetes kockát épít, ami egy kritériumnak kell, hogy megfeleljen: legyen rajta három emelet, még ha a harmadikon nincs is semmi, csak egy szoba, és a többi fedett terasz, akkor is. Persze „szuterin” az nincsen, mert egy rizstermelő vidéken feljön a talajvíz.

Ha ehhez a marhasághoz hozzáadjuk, hogy a családok nagy részét sikerrel ösztönözték arra, hogy csak egy gyereket vállaljanak, felmerül a kérdés, hogy mivel magyarázzák a négyszintes ház szükségességét?

Szóval csak azt akartam mondani, hogy ilyeneket már nem láttunk, mert a kisebbségek nem kínaiak, ők kunkori tetős faházakat építenek, abból is leginkább egyszintest, mert akkor nem kell lépcsőzni sem.

Fenghuangba megérkezve két lehetőség volt. Vagy az egyik, vagy a másik buszállomáson raktak ki minket. Miután sikerrel elnavigáltam oda, ahova szerettünk volna menni, és kivettünk egy szobát egy szállodában, csak szemet szúrt, hogy a városfal a folyó túloldalán van, mikor nem ott kéne lennie. Hamar kisakkoztam, hogy akkor mi vagyunk a rossz oldalon. Persze azért annyira nem volt ez az oldal sem rossz.

A szobánk egy közös teraszról nyílik, és a folyópartra néz, meg a túloldali várfalra ugye. Fenghuang valahogy megúszta a nagy reformokat, és megmaradt régi kínai városnak. Talán azért, mert olyan macerás idejutni, vagy egyszerűen nem volt elég idő mindent lerombolni. Ezért viszont nagyon hálásak a mai kínaiak és lelkes turistaként jönnek is meglátogatni, olyan számban, hogy lépni is alig lehet. Furcsa, hogy külföldit csak egyet láttunk.

A várost kettészelő folyó nem egy Duna. Bár elég széles, és még csónakok is közlekednek rajta, azért mélynek nem mondható. A két nagyobb hídon kívül van rajta néhány gyalogoshíd, meg lépegető kövek, amiken át lehet billegni a túlpartra. Ezeken este tökéletes dugó alakul ki, mert a kínaiak pont annyira előzékenyek, mint amennyire a híd széles.

A legelső természetesen két hideg sör beszerzése volt, amit rögtön követett a „hol együnk” kérdés. A város nincs felkészülve a külföldiek fogadására. Angol étlapot nem találtunk, csak értetlen arcokat. Ugyan rá lehetne bökni valamire a kínai étlapon, hogy hozzon olyat, meg rizst, aztán jól van, de miután már 6 hete vagyunk Kínában, ennyire nem vagyunk bátrak.

Az éttermek jó részénél az alapanyagraktár egyben kiállítás is, ahol meg lehet mutatni, hogy konkrétan melyik egyedet is kéri az ember.

Az, hogy a zöldségek egy részéről elképzelésünk sincs, hogy mi lehet, az még elmegy. De az már ciki, hogy az állatok egy részét sem ismertük fel. Láttuk, hogy na ez valami szép nagy gőte, az meg valamilyen béka, de arra, hogy az egyik ketrecben, a tyúkszerű madár felett, mi a fene volt, arra már nem sikerült rájönnünk. Talán nutria volt. És akkor még ott voltak a halak lavórokban, amik közül a törpeharcsa volt az egyetlen, amiről mertem állítani, hogy ismerem.

És ez még csak az alapanyag, az elkészítést meg sem vitattuk, pedig nagyon fontos, hogy a tetemet csontozás után és ne előtte kockázzák fel.

Végül találtunk valami kifőzdét, ahol ki voltak írva angolul a dolgok, bár tök mindegy volt, mert amit kaptunk, az egyáltalán nem olyan volt, amilyenre gondoltunk. Leginkább sokkal felejthetőbb.

Tulajdonképpen az ebédkeresés közben a város egy részét be is jártuk, úgyhogy tartottunk egy pihenőt a szobánkban. Ledőltünk és mindketten úgy elaludtunk, mint akit leütöttek.

Még napnyugta előtt azért felkeltünk és tettünk egy újabb kört. Sajnos a város kivilágítását leginkább a flexilight fantázianevű fényfűzérrel oldották meg, ami nem igazán megy a város stílusához, sőt, szerintem semminek nem megy a stílusához. Jobb lett volna néhány lampion, de hát nem kértek tőlünk szakvéleményt.

A folyópartot hirtelen ellepték az úszómécses-árusok. Lehet, hogy nem ez a helyes szakkifejezés, mindenesetre, valami kis papírcsónakra papír virágokat raknak, abba meg mécseseket, amit aztán a lelkes turisták meggyújtanak és vízre teszik az alkotmányt. Mi ezt bajaiasan csak „jánoskaeresztésnek” hívtuk. Nagyon hangulatos, ahogy a világító kis hajók lefelé úsznak a vízen. Két vízlépcsővel lejjebb már nem annyira látványosak, inkább csak uszadéknak hívnám őket.

Az este hátralévő részét a teraszon töltöttük egy zacskó földimogyoró, meg két sör társaságában. Közben hallgattuk, a bárokból kihallatszó élőzenét. Furcsa, hogy Fenghuang tele van bárokkal, míg egész Kínában egyet sem láttunk. Csodának annyira nem nagy csoda, nincs nagy ivászati kultúra, talán azért, mert a legtöbb kínai egy üveg sörtől alkoholmérgezéses tüneteket produkál, anélkül, hogy átélné azt a kellemes szakaszt, ami miatt a legtöbb ember iszik.