Az út tényleg remek volt, kocsi dugig volt utasokkal, az egész vonat szájtátva aludt. Mi is, bár elég gyakran felébredtem, hogy valamim elgémberedett. Az ülések elrendezésének természetesen itt is a kínai méreteket vették figyelembe. Másrészt meg a kínai nép nem az udvariasságáról híres. Ha az ember pillanatra behúzza a lábát, akkor a szemben ülő azonnal elterpeszkedik, és többé nem mozdul. Sorban állásnál is simán befurakodnak közénk, hiába nincs semmi értelme. Minket sem kell félteni, mert tudunk alkalmazkodni a helyi szokásokhoz.

Mikor megállt a vonat Pingyaoban, az összes cuccunkkal végig kellett rambózni a kocsin. Ahogy felemeltük a seggünket, már túrták félre a kishátizsákot, és ültek le a helyünkre. Ebben az volt a jó, hogy utána a fején kellett átrángatnom, hogy hozzájussak. Nevelő célzattal nem is tettem erőfeszítést, hogy ne vigyem magammal a haját.

Miután eljutottunk az ajtóig, ahol felszálltunk, kiderült, hogy most a vagon másik végén lévőt nyitották ki, úgyhogy teljes menetfelszerelésben újra végigcsörtettünk a kocsin, csak úgy kínaisan. Egyébként nem is sértődnek meg, ha az ember letapossa őket, szóval legalább ilyen szempontból fair a rendszer. Az anyák már rutinosan emelik gyermekeik arca elé óvón a kezüket, ha valaki sok csomaggal érkezik.

Alighogy végre talajt fogtunk, a vonat már indult is tovább. Az állomás előtt természetesen taxisok vártak áldozatra. Nem igazi taxikkal, hanem elektromos golfkocsikkal, mivel a belső égésű motorok ki vannak tiltva a belvárosból. Mivel az egyikük az általunk is kinézett guesthouse papírját lóbálta, elvitettük magunkat egy lehúzós összegért. Reggel nyolckor, tíz óra vonatozás után, lázasan az ember valahogy nem annyira alkudozós. Emberünk persze ennél is pofátlanabb volt, és egy másik helyre vitt. Túl sokat persze nem számított, minden ház hasonló, régi. Nem is értem, hogy Pingyao hogyan úszta meg a Vörös Gárdistákat, bár a városfalat elnézve el tudom képzelni, hogy mikor megérkeztek, akkor a város pont zárva volt, így kénytelenek voltak keresni valami más régi, éghető dolgot. A szobánk, ami korábban lakásként funkcionált, egy keskeny belső udvarról nyílik, benne egy hatalmas kanggal. A kang azt hiszem, egy olyan kínai találmány, ami nem jutott el sajnos Európába: fűthető ágy. Alapvetően az egész család ezen aludt, azért három méter széles. Most nagy igény nem volt a fűtésre, mert továbbra is harminc fok körül mozgott a hőmérséklet, azzal a könnyítéssel, hogy a páratartalom itt már elviselhetőre mérséklődött.

A délelőttöt ahogy volt átaludtam, G közben mosott, miután a szomszéd üres szobából is lenyúlta a lavórt. Ki kell használni a lehetőséget, mert itt teregetni is lehetett, meg esély is volt, hogy megszárad a ruha. Konkrétan két órával később már minden száraz volt, míg Chengduban három nap alatt sem száradt meg egy ing. A délelőtt átalvása azért nem volt zökkenőmentes, mert hiperaktív vekkerünkimmár tízre állítva, megint csörgött.

Délután kicsit sétáltunk a városban, ebédeltünk egy lehúzós helyen, aztán újra lepihentünk. A változatosság miatt most G aludt, én viszont nem mostam. Hiába alszik az ember a vonaton, az sokat nem jelent.

Este, mikor a klíma egész kellemesre váltott, megint tettünk egy sétát, meg ettünk egy sörrel kombinált vacsorát. Majd holnap tartunk egy alapos városnézést. A nap tanulsága egyébként az, hogy a taknyos zsebkendő röppályája megjósolhatatlan.