Persze tömeg az volt, de még éppen elviselhető szintű. Szerencsénkre az eső nem esett, de olyan pára volt, hogy már pár méterre is minden kékes színűnek tűnt. Felhőréteg is volt felettünk bőven, mert az ég homogén fehér volt, és a fényképező könyörgött, hogy még, még tekerjem feljebb az érzékenységet.

Az első pandák, akiket láttunk fajtájuk díszpéldányai voltak. Éppen nem ettek, tehát aludtak. A pandák egyébként gyakorlatilag csak ezt a kettőt csinálják, ezért is állnak a kihalás szélén. Van egy kis problémájuk ugyanis a szex-szel. Egyrészt a hímnek kicsi, másrészt a nősténynek hosszú. Bár a fordított felállás sem az igazi, de ez így eléggé megnehezíti, a megtermékenyítést. Ehhez aztán még hozzáadódik az is, hogy az egésztől el is ment már a kedvük, úgyhogy mesterséges megtermékenyítést kell alkalmazni. Ezért épült ez az egész komplexum. A világon nem sok panda maradt, azok nagy része is fogságban sínylődik. Pontosabban annyira nem sínylődik, mert enni kapnak, aludni lehet nyugiban, csak néha a hímeknek el kell viselniük, hogy elektromosan stimulálják őket, a nőstényeket meg néha meglátogatja a „nyakkendős bika”, minek eredményeként roppantul meglepődnek, mikor megszületik a kispanda, mert nem tudnak az előzményekről.

Mindenesetre ennek az altatásban elkövetett szexnek az eredménye, hogy vannak kispandák, akik azért aktívabbak a szüleiknél, bár a kifutó szétrúgásától az ő esetükben sem kell tartani. Egy biztos, látványukra még a béközép is eldünnyögne egy „deédi-t”. Tény, hogy bármilyen mozdulatukat nagy felderülés követte a nézőközönség soraiban. Nézőből pedig volt bőven, mert mit nézzen az ember a panda központban, ha nem a pandákat, és ha lehet választani, egy nagy alvó szőrcsomó, és egy bukfencező plüssizé között, akkor mindenki a másodikat választja. Na, szó, mi szó, rém aranyosak.

És meg kell említenem, hogy vannak a parkban vörös pandák is, akiket igazságtalanul kihagynak mindenből, csak azért mert vörösök voltak már a szüleik is. Mint ahogy a bajai graffity is hirdeti „Jogot a békáknak!”, jogot a vörös pandáknak, akik sehol nincsenek megemlítve, csak egy félreeső sarokban majszolhatják a bambuszt. Azt kell mondanom, hogy a vörös pandák nem kevésbé jópofák, mint a klasszikus WWF embléma, viszont aktívabbak. Talán annak köszönhetően, hogy azért nem csak bambuszt esznek, így jut a szervezetükbe némi kalória is.

Nem is értem, hogy az óriáspanda miért lett hardcore vegeriánus. Meg azt se nagyon, hogy ha sikerült az évmilliók alatt kifejlesztenie egy „hatodik ujjat”, hogy meg tudja markolni a bambuszt, akkor miért nem tudott kifejleszteni egy olyan emésztést, ami megbirkózik a bambusszal. Az elfogyasztott bambusznak gyakorlatilag 2%-át tudja hasznosítani, ezért kell egyfolytában ennie, és ezért mozog keveset. Lehet, hogy nem gondolja véglegesnek ezt a nagy vegaságot? Valamint édi meg cuki, de felmerül a kérdés, hogy egy ilyen állatnak van-e létjogosultsága?

A párás szemű pandanézegetés után visszavittek a városba. Ebéd utánra azért még beterveztük a viszonylag közeli Wenshu templom megtekintését. Gyalog ballagtunk el az alig több, mint egy kilométerre lévő templomig, ahol rögtön nem fogadták el a kártyánkat, amivel elvileg ingyen lehet bemenni. Mindegy, már így is kitermelte az árát sokszorosan.

A templom gyakorlatilag az első kínai buddhista templom, amit az út során megnéztünk. Kicsit furcsa, tekintve, hogy három hete Kínában vagyunk, legalábbis papíron. Mondjuk Xinjiang nem igazán Kína, erre az ujgurok próbálnak minél gyakrabban rávilágítani, volt is valaha önálló államuk. Tibet sem igazán Kína, habár ez ellen próbálnak tenni a kínaiak, szóval igazából csak most érkeztünk meg Kína kínai részébe.

A templom egyébként nagyon kellemes, füstölőkkel, szerzetesekkel, hajlongó hívőkkel, meg a területén üzemelő teaházzal, ahol le is telepedtünk.

A tea természetesen mindig zöld tea, amiből most jázminosat ittunk. A kisablaknál az ember csak két csészét kap némi tealevéllel, meg a hozzá tartozó fedőket, csészealjakat.

Ha sikerül helyet találni, akkor pár percen belül megjelenik egy őrjáratozó kannás néni, vagy bácsi, és forró vízzel feltölti a csészéket, aztán csak várni kell, majd szürcsölni, illetve köpködni a rutintalanul benyelt tealeveleket.

A teát persze nem lehet meginni. Nem azért, mert rossz, hanem mert soha nem fogy el. Ugyanis ahányszor arra jár valaki kannával, utántölti a csészét. Összességében a fene tudja hány liter teát ittunk meg, mire feltápászkodtunk és elhagytuk a helyszínt.

Hazafelé át kellett vágnunk egy réginek álcázott, ámbár új negyeden, amit kizárólag a turistamicsodák eladásának szenteltek. Végignéztük a kínálatot, és hát éreztünk is erős kísértést haszontalan tárgyak beszerzésére, de mindig sikerült felidézni az érzést, mikor az ember a vállára veszi a hátizsákot, így nem vettünk semmit.

Na jó, G-nek születésnapja lesz tehát valamit azért mégis. Meglepetésbulit azt hiszem, idén sem fogok szervezni. Már csak azért sem, mert napi 24 órában együtt vagyunk.