Két lehetőség volt továbbállni Turpanból., vonattal vagy busszal. Eredetileg úgy gondoltuk, hogy vonatozunk, bár nem igazán egyszerű. A vasútállomás nem a városban van, hanem egy órányira onnan, aztán hogy Dunhuangban áll-e meg a vonat, vagy még ott is kell két órát buszozni az is kérdéses volt.
Viszont mikor a buszállomáson azt mondták, hogy van közvetlen busz, akkor elcsábultunk. Egy baj volt csak, este nyolckor indult, tehát lett egy eltölteni való napunk a kies Turpanban. Valószínű egyébként, hogy a vonattal is így jártunk volna, csak akkor a vasútállomáson kellett volna eltölteni egy napot.
Annyi előnye volt a dolognak, hogy egyáltalán nem éreztük úgy, hogy korán kell kelni, sőt inkább kötelességünknek éreztük a sokáig alvást. Ebben sajnos már közel sem vagyunk olyan jók, mint régen, lehet, hogy öregszünk, de tizenegyre már össze is pakoltunk és kijelentkeztünk, bár a cuccainkat a szállodában hagytuk.
A városi parkba mentünk, az egyetlen olyan általunk ismert helyre, ahol el lehet üldögélni. Letelepedtünk egy pavilonban, ahol éppen egy kínai zenekar gyakorolt, és olvasgattunk. Egész kellemes volt a klíma az árnyékban, bár nem esett túl kényelmes ülés a betonon.
Délután, mikor már nagyon éhesek voltunk és nagyon meleg is lett, átvonultunk a közeli sétálóutcába, hogy keressünk egy helyet, ahol enni lehet. Első próbálkozásunk teljes kudarc volt, nem sikerült semmit rendelni, hiába mutogattunk bármit is a könyvünkben. Otthagytuk őket, végülis van kajálda bőven.
A következő helyen mások ebédjére való mutogatással rendeltünk egy szép nagy halat, ami nem volt olcsó, viszont finom volt. Meglepő módon volt angol nyelvű menü, de sok értelme nem volt. Ha sikerül is lefordítaniuk a kínai nevet, általában nem sok információt ad arról, hogy mégis miből készül az adott étel. Arról nem is beszélve, mikor ilyen tételek szerepelnek a listán, mint „Stomach of cold hair”. A kifőzde kínainak bizonyult és nem ujgurnak. Tudom, az ujgurok elnyomott kisebbség Kínában, de sajnos ki kell jelentenem, hogy szarul főznek, mint a legtöbb muzulmán, a kínaiak meg marha jól.
Ezután további olvasgatás, majd a bazár meglátogatása következett, szintén azért, hogy együnk. G ugyan csak szőlőt kívánt, ami errefelé nem csak híres, de ilyenkor már érett is. Én rendeltem valami tésztát, amire nem tudtam mit fognak rakni. Végül azt hiszem tüdőt daraboltak rá. Nem nézett ki jól, nem is lesz a kedvencem.
Már nem sokat kellett várni a busz indulásáig, úgyhogy végül visszavonszoltuk magunkat a szállodába a hátizsákokért, és átmentünk a szomszédos buszállomásra. Nagyon bölcs dolognak tartom egyébként, hogy a kínaiak a buszállomásokat nem rakják ki a város szélére, mint oly sok gyengeelméjű ország, hanem a város közepén vannak, ráadásul mindegyik mellett van egy olcsó szálloda is, amit ugyanaz a cég üzemeltet, ami a buszokat.
Nyolckor még nyoma nem volt a busznak, de megnyugtattak, hogy jön. Aztán nyolc húszkor már telefonálgatni kezdtek, amiből nekem úgy tűnt, hogy az Ürümqiből érkező busz rohadtul elfelejtett bejönni értünk, úgyhogy további húsz percet kellett várni, míg visszajött értünk. Utas nem sok volt, mégis csak valami mocskos rekeszben találtak helyet a hátizsákoknak. Nem voltam boldog tőle, de legalább úton voltunk. Sajnos nem a legjobb minőségűn, vagy a buszon volt szögletes kerék, nem vagyok biztos benne.
Utolsó kommentek