Azt az egyet nem értem, hogy miért felváltva van ez a fosás kettőnknél, mikor szinte mindig ugyanazokat a dolgokat esszük, isszuk. Egyébként nem a mi immunrendszerünkkel van a komoly gond, mert minden más Pakisztánban utazó is átesett néhány guggolós napon. Vagy legalábbis a többség bevallja.

A beleim nélkül is korán keltünk volna, hogy elcsípjünk egy dzsipet Mastujba, ahonnan tovább lehet menni Gilgitbe. Kivonszoltuk magunkat egy mocskos udvarba, ahol a dzsipek várakoztak, hogy megtudjuk, majd csak kilenc-tíz felé indul egy (old time), tehát tíz-tizenegy a saját időszámításunkban, amihez hozzáadva a pakisztáni szorzót fél tizenkettő-tizenkettő volt a várható indulás.

Az összes cuccunkkal levonultunk a várhoz, ahol le tudtunk ülni úgy egy lépcsőre, hogy nem kellett attól félni, hogy valami áthajt rajtunk, és szennyvíz se folyt a lábunk előtt.

Olvasgattunk, és vártuk, hogy teljen az idő. Aztán jóval korábban a kitűzött időpontnál visszamentünk, nehogy lecsússzunk a végén. A dzsipben ülve próbáltam egy kicsit aludni. Aztán elindultunk, de csak azért, hogy felvegyük valakinek a csadoros lányát, akit mégse lehet az utcán sétáltatni.

Pakisztánban gyakorlatilag nincs nő az utcán. Lahore-ban még csak-csak előfordul néhány, de Chitralban, vagy Gilgitben jó ha hármat lát az ember egy nap. Szóval itt sem lesznek hosszú fotósorozatok nőkről.

Mire aztán végre tényleg elindultunk, a sok kitérő, megálló, felpakolás, miegymás után, már gyakorlatilag másfél órája ültünk a kocsiban és még csak akkor kezdődött a négyórás zötykölődés.

Ez a dzsip is tízüléses volt, tizennégy utassal, plusz három gyerekkel. Alapállapotban se egy kéjutazás, de bugyborékoló beleimmel különösen élveztem, hogy a mellettem ülő minden kanyarban nekem dőlt, miközben a mögöttem ülők reklamáltak, hogy ne dőljek hátra, mert az ülés támlája törött volt és hátrahajlott, ami nyomta a lábukat.

Ahogy haladtunk, úgy lett egyre rosszabb az út, és csökkent a sebességünk. Akárhányszor néztem a távolságot és a sebességünket, mindig meg kellett állapítanom, hogy még egy óra.

Mastujba érve már teljesen görcsben voltam és csak egy budira vágytam. Szerencsére egy vendégház előtt hajlandóak voltak lepakolni minket. G intézte a fizetést, ami nem ment flottul, mert lehúztak még a cuccainkért is. Persze pont ilyenkor nincs aprója az embernek, és visszaadni sem tudtak, úgyhogy azt a pénzt elvitte a guláta. Közben én felfedeztem magamnak egy vécét, ami annyira gusztustalan volt, hogy gyorsan belehánytam, pedig azt nem is terveztem, majd a szobánkban kicsit ledőltem.

Közben G elintézte a másnapi buszjegyet, meg vett kekszet és kólát is, hogy kisavazzuk a gonoszt a gyomromból. Jobban is lettem egyébként azonnal, úgyhogy leballagtunk a falu túlsó végére, mert regisztrálni kell a rendőrségen, ha az ember itt akar éjszakázni, és ezt már a múltkor is elsummákoltuk.

Ha már a falu közepéig elmentünk, enni is akartunk valamit, de nem kekszet. A boltokban ugyanis csak keksz van. Két pakisztáni turistával futottunk össze, ők ajánlottak egy helyet. El is indultunk arra, amerre a tábla mutatta, hogy fél kilométer. Kb. egy kilométer séta után aztán volt egy tábla, hogy két kilométer, na akkor feladtuk és visszafordultuk, de hamarosan a két pakiba botlottunk, akik mondták, hogy marhaság a tábla, közel van a hely, így elmentünk velük.

Meghívtak minket egy pohár kalasha borra, amit elfogadtunk. Kiderült, hogy a Gilgit-Chitral póló fesztivál szervezése miatt vannak Mastujban. Az elmondások meg a látottak alapján nem a szegény rétegből valók voltak. Mindketten külföldön tanultak, de utána visszatértek, hogy tegyenek az országukért valamit. Kevesen képesek erre!

Egy kis beszélgetés után aztán négyen elvonultunk az étterembe, ahol végül gyakorlatilag csak mi ettünk, de nem hagytak fizetni. Mivel olyan helyre csaltak el minket, ahol egy kaja ára a mi egy napi költségvetésünknek felel meg, ez meglehetősen jól esett. Itt a vendégszeretet tényleg vendégszeretetet jelent. Megegyeztünk abban, hogy mindezt Budapesten viszonozzuk valamikor.

Már sötét volt, mikor hazaindultunk, szerencse, hogy ilyen áramszünetes országban mindig van nálam zseblámpa.