Reggel elindultunk a szomszédos Rumbur-völgybe. Gyalog. Sok közlekedési lehetőség nincs. Vannak a dzsipek, meg van a gyaloglás, esetleg a stoppolás. Utóbbi nem bonyolult, csak gyalogolni kell, aztán úgyis megáll valaki, hogy elvigyen, még az integetéssel sem kell bajlódni, csak legyen egy autó, amiben van némi hely (mármint pakisztáni szemszögből nézve).
Némi gyaloglás után, mi is egy furgon platóján találtuk magunkat. Nem igazán tudom, hogy mikor lesz porosabb az ember, ha az út szélén gyalogol, vagy ha autóban ül. Igazából bent ülni, vagy a platón, az már mindegy. Minden tele lesz a nullásliszt finomságú porral.
A rendőrségi ellenőrzőpontnál raktak le, ahol a két völgy elágazik. Érkezéskor itt kellett leperkálni a belépő árát a völgyekbe. (Ez is egy kicsit fura. Most akkor falu, vagy skanzen?)
A Rumbur-völgy sokkal keskenyebb, mint a Bumboret, forgalom is kevesebb van, meg nyilván lakos is, viszont azoknak 70% kalasha.
Mivel nem jött semmi, kénytelenek voltunk gyalogolni a tűző napon. Még viszonylag korán volt, de ez egyáltalán nem zavarta a napot a tűzésben. Az út a hegyoldalba vágott fél alagút, jó hegyes kőcsipkékkel a falon. Meglehetősen félelmetes itt az autózás, pláne két ilyen laposországbelinek, mint mi, ennek ellenére szívesen bevállaltuk volna.
Jókora távot megtettünk, mire előkerült az első autó, egy rendőrségi pickup. A platón foglaltunk helyet, de személy szerint én nem sokáig örültem ennek. Nem volt időm elrakni a fényképezőt, arra is vigyázni kellett, meg a tér három dimenziójában kitámasztani, mert a sofőrünk nem volt az a finomkodó fajta. Ebben nem csak az a jó, hogy véres vizeletet eredményez a plató pereme, hanem az is, hogy a gödrök előtti nagy fékezések minden alkalommal sűrű porfelhőbe burkoltak minket. Viszonylag hamar elkezdtük döngetni a kocsi tetejét, ami a nemzetközi jelzése annak, hogy „ki akarok szállni”.
Gyalog legalább lehet szedret nassolni a fákról, amik az út szélén állnak, és aztán az öntözőcsatornák valamelyikében kezet is lehet mosni. Ezeknek azért elég zavaros a vize, ami egyáltalán nem zavarja a helyieket és isznak belőle. Ilyenkor én oda se merek nézni, mert már a látványtól is vérhast kapok, annak ellenére, hogy már szinte mindent megiszunk, ami víznek néz ki. Sok választásunk nem is lenne, mert venni csak kólát lehet. Már ahol lehet, a Rumbur-völgyben például nem találtunk hideg italt. Meleget se, de azt nem is kerestük.
Grom a völgy legnagyobb települése. A folyóhoz közel egy meredek hegyoldalon áll, mint egy lakótelep. A folyóban ruhát mosó asszonyok lesifotózása után elindultunk felfelé, de nagyon óvatosan, gyakran megkérdezve, hogy mehetünk-e tovább.
Már ismerve a roppan szent hely körülbelüli kinézetét, nem követtük el tegnapi hibánkat és csak én, két személyes csapatunk egyedüli onjesta tagja másztam fel megnézni. Közben azon gondolkodtam, hogy a fotózás, az onjesta, vagy pragata, és arra jutottam, hogy a digitális az tuti, hogy onjesta, a filmes az kérdéses, majd a teológusok eldöntik.
Bár nem hiszem, hogy lennének kalasha teológusok. Az egyetlen kalasha, a bácsi akivel mélyebben elbeszélgettünk, mert tudott angolul, azt mondta, hogy papjaik nincsenek, utoljára kb. tíz éve volt egy, és hát pap se lehet bárki, csak aki magától azzá válik. Elmondása alapján leginkább egy sámán képe körvonalazódott. A kalashák hite szerint is egy isten van, de az annyira szent és magasztos, hogy nem nagyon lehet abajgatni olyan gondokkal, amik az egyszeri kalashát érintik, így leginkább különböző szellemekhez imádkoznak. A hitük elég erős, az onjesta, illetve pragata is mélyen bennük él, meg az ebből eredő tabuk.
A falu legtetején állt a templom, ami nagyon hasonló volt a korábban látottakhoz. Furcsa, de Pakisztánban több kalasha templomban jártunk, mint mecsetben.
Visszafelé végig gyalog mentük, el is fáradtunk rendesen. G természetesen szandálban volt, ami azt eredményezte, hogy mire hazaértünk az övé volt a világ legpragatább lába. Sőt a második legpragatább is.
Este nagy nyüzsgés volt a szobánk előtti teraszon, ami a turisták számát tekintve meglepő volt, így kinéztem mi történik. Kint ült jópár öregember, és nagyban tanácskoztak. Kiderült, hogy vita támadt, hogy kinek hol végződik a földje, ezért Chitralból kijött két ember eldönteni, és éppen itt tartanak megbeszélést. Engem kevésbé érdekeltek a földügyek, de szerettem volna végigfotózni az arcokat, így kint maradtam, és finoman érdeklődtem, hogy vajh’ lehetne-e fotózni. A tanácskozás végén örömmel felsorakoztak én meg megörökítettem a nagy szakállakat.
Utolsó kommentek