Tiny Little Big Thing

A buszunk egy japánból kiszuperált, ám jó állapotú példány volt. Egy apró szépséghibája volt, mégpedig az, hogy helyi járatnak tervezték, szóval nem volt nagy hely az ülések között és nyilvánvalóan csomagtartó sem volt. Az előbbi problémával nem sokat foglalkoztak, azt mindenki oldja meg maga, ahogy tudja. Az utóbbira azt találták ki, hogy a hátsó ajtó egyik felét használták csak, a másik elé feltornyozták az utasok cuccait. Szép volt kívülről látni, hogyan préselődnek a hátizsákjaink a legalsó sorban az üvegajtó mögött.

Halálpontosan indultunk, ami becsülendő, mert nem szívesen üldögélünk buszon, csak azért, hogy várjuk az indulást, ami után még jó sokat kell ülni. Ugyan európai mércével mérve tele volt a busz, azért még felvettünk néhány utast a városban. Nekik műanyag pótszékek jutottak, vagy inkább sámlik. Persze ez még mindig luxus a helyi forgalmat bonyolító teherautókhoz képest, amik úgy tele vannak néha, hogy kedvem lenne leszállítani az utasokat egy számláláshoz.

Úticélunk Bagan volt, ami nem egy teljesen pontos meghatározás, mivel Bagan egy tíz négyzetkilométert elfoglaló meglehetősen régi romváros.

Ahogy gondoltuk az elején, nem volt egy kényelmes utazás. Tulajdonképpen ez már az ötödik percben bizonyítást nyert, de arra nem gondoltunk, hogy rövidesen elhagyjuk az aszfaltot. Szegény busz biztos nem számította arra, hogy így fejezi be pályafutását. Egyébként az sem volt sokkal jobb, amikor aszfaltozott úton haladtunk.

Helyenként láttunk ugyan útépítést, de nem hinném, hogy gyorsan haladnak vele. Általában úgy csinálják, hogy a teherautókról kézzel leszórják a köveket, majd elrendezik nagyjából egyenletesen. Ezt megdolgozza egy úthenger, majd jön rá a zúzottkő réteg, hasonló módon. Hogy hogy lesz az egészből aszfaltozott út, azt nem sikerült megtekinteni, bár erős a gyanúm, hogy az sincs gépesítve. Legalábbis az út szélén itt-ott lehetett látni félbevágott olajoshordókat, amikben korábban bitument olvasztottak. Szóval valószínűleg kézzel locsolják a zúzottkőre a bitument, aztán megint hengerelik. Összességében lerohadt teherautók, ezeréves úthengerek és egy kőtörőgép alkotják a technológiai sor gerincét, meg persze melósok, akik kosarakkal hordják a követ.

Viszonylag gyakran – két óránként – tartottunk egy pihenőt, ami tényleg fontos, mert ilyenkor lehet pumpálni némi vért a végtagokba, mielőtt végleg leszáradnának. Természetesen a megállók valami kifőzdénél vannak, így lehet enni is. Az elsőnél rögtön magamba tömtem egy adag tésztát, aztán még egyet, bár úgy éreztem, hogy a többi turista eléggé megbotránkozott, hogy képes vagyok enni belőle. Tény, hogy a stand nem volt a higiénia mintapéldája, a néni kézzel porciózta ki az adagot, ami nem volt túl veszélyes művelet, mivel hideg volt a kaja.

Egy későbbi megállónál már többen ráugrottak a lehetőségre, bár kicsit felszereltebb volt a hely és legalább nem lehetett látni, hogy kézzel pakolják meg a tányérokat. Ahogy Bacon mondta, a „Tudás hatalom”, viszont az ismeretlen bölcs meg hozzátette, hogy a „Tudatlanság nyugalom”. Mindkettőjüknek igaza volt.

Bagan, pontosabban Nyaung U elérése előtt még egyszer megállt a busz, de csak azért, hogy minden turistától legomboljanak 10 dollárt a bagani belépőjegyre. A buszt megálláskor természetesen megrohanták a taxisok, valamint a trishaw és lovaskocsi tulajdonosok. Lustaságunk megint diadalmaskodott és lovaskocsival mentünk a szállodába, amit valaki még Mandalayben javasolt. Pontosan ugyanakkor értünk oda, mint azok az utastársaink, akik gyalog indultak el. Persze azért annyi különbség volt, hogy ők gyalogoltak majdnem egy kilométert, mi meg nem.

Azt hiszem, ez volt az első eset, hogy lovaskocsival úgy utaztunk, hogy tényleg A-ból B-be akartunk eljutni, nem csak sétakocsikáztunk.

Kocsisunk persze azonnal rátért a nagyobb bizniszre, és vitt volna minket naplementét nézni, de úgy gondoltuk, hogy minek rohanni, holnap is lesz nap. Azt viszont sikerült kiküzdenie, hogy másnap vele menjünk romokat nézni. Így megbeszéltük, hogy reggel kilencre jön értünk.

A szálloda melletti étteremben - ami nagy betűkkel hirdeti magáról, hogy van benne wifi – tettünk egy erőtlen próbálkozást, hogy frissítsük a blogot, de éppen nem volt áram. Aztán mikor lett áram, az internet akkor sem kezdett csordogálni a drótból, szóval hagytuk a fenébe. Amúgy is a legjobb helyeken is lassú a net, amihez hozzájön még bizonyos oldalak blokkolása és a szolgáltatás szakadozása. Valószínűleg levegős a kábel.

Inkább a sör melletti lazításra koncentráltunk és beszélgetésbe elegyedtünk Cevannel. Érdekes dolgokat lehet megtudni egy ötvenes éveit taposó meleg kaliforniaitól. Úgy tűnik, hogy az élet arrafelé pont olyan, mint a filmekben. Persze mit is várhatnánk egy államtól, amit a Terminátor kormányoz!?

Megbeszéltük, hogy másnapra betársul hozzánk, hárman is elférünk a szekéren.

Kicaplattunk a buszhoz, ami csak hatkor indult, de szokás szerint mindenkit odarendeltek fél órával korábbra. Hideg volt, de nem annyira, mint a piaclátogatós hajnalon, csak hát elszoktunk már a 15°C-tól.

A busz egy lerobbant, ötször újra összehegesztett roncs volt. Az ülések jó szorosan álltak egymás mögött, és ráadásul egy hosszanti szögvassal egymáshoz is rögzítették őket, hogy stabilan álljanak. Így hát először a vason kellett átmászni ahhoz, hogy behajtogassam magam az ülések közti résbe.

Sok utas nem volt, de a buszt amúgy is átalakították már a helyi igényeknek megfelelően. A hátsó egyharmadban nem is voltak ülések, ott árut szállítanak, ahogy a lenti csomagtartókban is.

Meglepően pontosan indultunk, de az ajtót nem csuktuk be. Rettentően fáztam, és öt perc kellett csak hozzá, hogy elgémberedjen mindenem. Remek útnak ígérkezett ez a buszozás. Minden nyomor ellenére sikerült egy keveset aludnom, bár a tudomány ma is csak vakarja a fejét, hogy mégis hogyan. Valószínűleg valami ázsiai gének léptek működésbe. Ugyan még mindig a kínaiak az alvás rekorderei, a környékbeli országok lakosai sem bénáznak sokat, ha el kell aludni valami lehetetlen helyen vagy pózban.

Alig hét óra alatt legyűrtük a távot. A buszállomáson már rohamoztak a személyszállításban érdekelt vállalkozók, de kiderült, hogy töredékáron elvisz az a teherautó, amelyik a hátsó traktusban szállított áru egy részéért jött. Nem volt kérdés, hogy mivel megyünk.

Rövidesen már ott is álltunk a Royal Guesthouse recepcióján, ahol megkaptuk ugyanazt a szobát, amelyikben korábban aludtunk. Meglepő, mert arra számítottunk, hogy egyáltalán nem lesz hely.

Kis tollászkodás után elsétáltunk ebédelni egy étterembe, amiről hallottuk, hogy jó. Persze az első sarkon találtunk egy kifőzdét, ahol alaposan bekajáltunk, aztán az út túloldalán meg is kávéztunk.

Egy ebédledolgozó séta keretében elballagtunk az alig több mint egy kilométerre lévő aranyfüstlemez műhelybe. Mire észbe kaptunk, már magyarázták is a technológiát, és vezettek körbe. A hengerek közt kilapított aranyat kis négyzetekre vágják, bambuszpapírlapok közé rakják, majd elkezdik kalapálni. Egyszerre egy egész paklit ütlegelnek, mikor már elég lapos, akkor kisebb darabokra vágják a lemezeket, majd tovább kalapálják. Összesen talán hat órát püfölnek egy adagot, mire kész lesz. Napi 36 gramm aranyat használnak fel, amiből 5600 aranylemez lesz. Na igen, vékony, ezért hívják aranyfüstnek.

Az aranylemezek közti papírt is ők állítják elő. Bambuszt áztatnak be meszes vízbe, majd három év után kiszedik, és addig kevergetik, míg rostjaira esik, ekkor papírt merítenek belőle, amit négyzetekre vágnak. Ekkor még egészen papírszerű, de utána egy bronzlapon fadarabokkal fél órán át püfölik - úgy tűnik, szeretnek kalapálni -, a végére egészen pergamenszerű lesz.

A technológia vége persze a lemezek felvágása, csomagolása. Helyben rá is dolgozzák szobrokra, de szerintem a legtöbbet eladják Buddha-dekorálás céljára. A repikeretből mi is kaptunk egy-egy négyzetcentiméter aranyozást a kezünkre. Ezután már igazán venni kellett valamit, bár eleve úgy gondoltuk, hogy Buddha-aranyozás nélkül nem mehetünk haza, szóval megvettük a legkisebb csomagot.

Trishaw-val elvitettük magunkat a Mahamuni payához. Itt már jártunk korábban, itt van a gumósra aranyozott Buddha. Nők nem aranyozhatnak, de én felmásztam a sráchoz, és nyomtam rá egy lemezkét, remélem, teljesíti a kívánságomat. A többi aranyunkat majd valahol máshol használjuk el. Ezernyi aranyozási lehetőség lesz még, ebben biztos vagyok.

A paya mögötti környéken dúl a vallási ipar, és ezeket a műhelyeket sem szerettük volna kihagyni, ez volt az egyik fő vonzerő, ami miatt újra idejöttünk. Korábban autóból elsuhanva láttuk a kőfaragókat, ahogy félkész márvány Buddhákat vésnek, csiszolnak, políroznak, de akkor nem tudtuk alaposabban megnézni.

Érdekes módon a szobroknak legutoljára a fejét készítik el. A teste már viszonylag közel van a véglegeshez, mikor a feje még mindig csak egy kocka. Vésővel nagyjából kialakítják a formát, aztán különböző csiszológépekkel esnek neki. Ez nem egy túl egészséges munka amúgy sem, de ez a fázis különösen kegyetlen. A melósok, de az egész környék is fehér porral van borítva. Munkavédelem keretében hunyorognak és orron át lélegeznek. Az az érzésem, hogy korán halnak a kőfaragók, de előtte azért van még idejük hosszan köhögni.

A finom részeket megint vésővel alakítják, ami után az asszonyok kapják meg a szobrok, akik kézzel simára csiszolják az egészet. Ez legalább nem porzik, mert vizesen csinálják. Utolsó lépésként kifestik a szobrot, de lehet, hogy ez már csak megrendelői igény esetén történik. Nekem jobban tetszettek a natúr Buddhák, mint azok, amik már kaptak szemöldököt meg hasonlókat.

Innen gyalog indultunk el a Shwe In Bin névre hallgató fatemplom felé. Úgy gondoltuk, hogy esetleg valahol trishaw-ra pattanunk, de a rettenetesen poros utcák és az előző napokban lefárasztott lábaink ellenére jó volt sétálni. Ez már nem a belváros, itt élnek is emberek, ráadásul leginkább az utcán. Turista erre nem nagyon járhat, mert igencsak nagy szemekkel néztek ránk. Minden ház előtt dolgozott valaki, igazi műhely nincs is, minden a ház előtt történik. A házak is mások, mint a belvárosban. A legtöbb faház, de sok csak bambuszfonatból van, ami a legolcsóbb kategória. Néhány olyan állapotban van, hogy bármikor összeomolhat, ennek ellenére laknak benne, bár az emelet azért üresnek tűnt.

A templom felé fordulva a jádepiacon találtuk magunkat. A kapura ugyan ki volt írva, hogy külföldieknek egy dollár a belépő, de nem foglalkoztunk vele, az illetékes meg velünk.

A piacon a bételen kívül csak jádét lehet venni, amit a helyszínen vágnak, csiszolnak. Mindenki spéci zseblámpával a kezében rohangál, amivel jól át lehet világítani a köveket az alaposabb vizsgálat érdekében. Későre járt már, kezdtek zárni, és amúgy is láttuk, amit látni lehetett, bár biztos sokkal több időt el lehetne itt tölteni, ha valaki elmagyarázná a jádeipar rejtelmeit.

Rövidesen megtaláltuk a templomot is, ami egy nagyon csendes kertben állt. Látogató egy sem volt, csak néhány szerzetes imádkozott bent. Nagyon hangulatos volt, és pont jókor érkeztünk, hogy ne csak egy épületet lássunk. Valószínűleg máskor sincsenek látogatók, se turisták, se hívők, mert az oltár nincs felcsicsázva, csak egy aranyozott Buddha van rajta, meg pár virág.

A kántálás végeztével mi is leléptünk, és újra gyalogosan folytattuk az utunkat, megint lemondva a trishaw-ról. Szép hosszú séta kerekedett a délutáni programból, annak ellenére, hogy már induláskor fáradtak voltunk.