Reggel, immár teljes harci díszben megint a buszállomás felé tartottunk, bár meg sem fordult a fejünkben, hogy gyalog menjünk. Először egy oldalkocsis motor akart elvinni negyvenért, aztán biciklis riksák harmincért, de nyilván ebből kettő kellett volna. Végül egy pickuppal mentünk negyvenért. Én nem értem, hogy mi határozza meg az árat, csak a távolság? Azért ha két ember és két nagy, illetve két kicsi hátizsák felzsúfolódik egy oldalkocsira, az nem ugyanaz, mintha egy pickup vinné mindezt.
Hua Hinbe szerettünk volna eljutni, de nem volt közvetlen járat, úgyhogy Petchaburiba mentünk először. A helyiek persze csak Pethburinak hívják, hogy jól összezavarjanak. Két órát pattogtunk a busz hátuljában, hogy aztán megtudjuk, innen sincs busz Hua Hinbe, el kell mennünk Cha’amba, hogy ott átszálljunk, viszont Cha’amba sincs busz a buszállomásról, hanem el kell menni valahova és onnan mennek buszok. Itt teljesen elvesztettük a fonalat és inkább követtük egy srácot, akivel felszálltunk egy buszra, amiről aztán negyed óra, vagyis másfél kilométer után leszálltunk, onnan mentek ugyanis a minibuszok. A minibusz elvileg kényelmesebb, meg gyorsabb, meg jobb, viszont egyáltalán nincs csomagtartója, ami azt eredményezte, hogy a cuccok az út nagy részét egymás hegyén-hátán, illetve az én térdemen töltötték. Annyira nem volt luxusutazás. Cha’amban aztán sofőrünk közölte, hogy ez itt Cha’am, lehet kiszállni. Mikor a jegyet vettük, a maca azt mondta, hogy szól a sofőrnek, hogy hova akarunk menni. Hát, vagy azt mondta, hogy Cha’amba, vagy a sofőrt nem érdekelte, mert kirakott valahol az út szélén, aztán viszlát. Jó is, mikor egy városban térkép nélkül kell kitalálni, hogy hol lehet a következő buszra felszállni. Bepróbálkoztunk egy-két emberrel, de nem jutottunk sokra. Végül egy ladyboy jött segítségünkre, aki megmutatta az irányt. Persze közben megkérdeztünk még pár embert, végül egy kávézó tulajdonosa elgondolkozott és kiagyalt egy remek win-win stratégiát. Minket leültetett egy kávéra, ő meg elmotorozott és szólt a minibusz sofőrnek, hogy majd kanyarodjon arra. Így is lett, aminek nagyon örültünk.
A minibusz az ígért időpontban meg is érkezett, még a csomagoknak is talált helyet a sofőr az első ülésen, és mehettünk is összeszedni a többi utast. Meglepetésünkre csupa fiatal lány szállt be különböző helyeken. Kicsit az volt az érzésünk, mintha esti műszakra mennének a lányok, de a külsejük nem felelt meg az ilyen jellegű munkához. Nem a szépségük, hanem a felszerelés.
Természetesen megint egy ismeretlen helyen raktak ki, ahonnan találomra indultunk el egy irányba. Utcanév vagy felismerhető dolog, ami a térképen is rajta lett volna, egy sem volt. Szerencsére kiderült, hogy jó irányba indultunk, és szállást is találtunk, habár brutálisan túlárazottat. Hua Hin volt az első thai nyaralóhely, akárhanyadik Rama utasítására építették, és a mai napig itt van a királyi nyaraló. Szóval ez itt a thai Monte Carlo. Ez alapvetően két dologban nyilvánul meg: az árakban, meg abban, hogy az éttermekben van terítő. Az árak jobban fájtak.
Hogy szép sorjában intézzük dolgainkat, először jegyet vettünk az esti thai boksz meccsre. Itt meglepő módon kedvezőbb a jegyár, mint Bangkokban. A terem meglehetősen kicsi, de ez lényegtelen.
Innen a vasútállomásra mentünk, hogy jegyet vegyünk másnap estére, de nem jártunk sikerrel, összesen egy hely volt, de megnyugtattak, hogy mindig mondanak le helyeket, menjünk vissza másnap tíz körül.
Ezekután elmentünk vacsorázni. A kiválasztott helyen épp a széket próbáltam kirángatni, ami teljesen beragadt az asztal alá, mikor elengedtem a hátizsákom pántját, hogy két kézzel próbálkozzak, megfeledkezve arról, hogy már kikapcsoltam a csatot, hogy levegyem. A fotóscucc nagy nyekkenéssel landolt a betonon. Isten és minden szentjeinek nevét felemlegettem, nem éppen dicsőítés céljából. Vacsora után a szobánkban kiderült, hogy nem teljesen ok nélkül, a teleobjektív fókuszmotorja kicsit megreccsent. Működik ugyan, de csak kínkeservvel, nyögve állít élességet. Remek!
A bokszmeccs kilenckor kezdődött. A szerencsejáték Thaiföldön tilos, így fogadások nem mentek, legalábbis nyíltan nem, dohányozni tilos volt, úgyhogy az alvilági illegális meccsek helyszínére emlékeztető terem füsttel sem volt tele, de egy sört azért vettünk. Igazából nem is egy meccs volt, hanem öt. A székeken ülő nézők szinte kizárólag turistákból álltak, eltekintve a néhány jelenlévő úgynevezett „thai girlfriendtől”. Az első két meccsek fiatalabb korosztály vívta, és egyáltalán nem csak turistáknak szóló bemutatót tartottak. A ring aljában, a nézőtérrel szemben persze megtelt a hely thaiokkal, akik lelkesen ordították a jótanácsaikat, szóval megvolt a hangulat. Mindkét meccs idő előtt véget ért. A második comb KO-val ért véget, ha lehet ilyet mondani. Konkrétan úgy combon rúgták a srácot, hogy percekig nem tudott felkelni.
A harmadik meccs két gyereké volt, életre-halálra. Hát lehet, hogy kicsik és még tapasztalatlanok voltak, de igen komolyan vették a harcot. Alapvetően a végén inkább a vesztessel éreztem együtt, mint a győztesnek örültem. Szegény kissrác kapott egy komoly gyomrost, az edzője szedte fel a padlóról és nyújtotta kicsit meg, hogy enyhüljön a fájdalom.
A két utolsó meccset már megfontoltabb felek vívták, ennek megfelelően nem is volt olyan látványos, bár itt is volt adok-kapok, meg fejberúgás fröccsenő izzadtsággal.
Ha a bokszolók nem is annyira, mi jól szórakoztunk.
Utolsó kommentek