Tudtunk volna aludni, de áramszünetre ébredtünk. Arra úgy lehet ébredni, hogy beindítják a generátort az ajtó előtt. Mellesleg a generátor arra utal, hogy nem olyan ritka esemény az áramszünet.
Ha már így felébredtünk, összeszedtük magunkat, amúgy is érdemes volt lelépni, mert kezdett nagyon meleg lenni. A tegnapi reggeli 13 °C után ma 31 °C fogadott az utcára kilépve.
Első utunk Amritsar fő nevezetességéhez vezetett, az Arany templomhoz. Ez a szikhek legszentebb helye, ennek megfelelően sok a turbános ember az utcán.
Nem volt egy nagy túra, gyakorlatilag csak a szomszédba kellett átsétálni. Természetesen a cipőt le kellett adni, a táskát ellenőrizték, meg volt a lábmosás is, bár a kézmosóhelyet valahogy kihagytuk, nem tudom hol lehetett. A táskaellenőrzés elég vicces, hiszen a hívők legtöbbjénél hagyományosan van egy tőr, jobb esetben egy kard, amit bevihetnek.
A bejárat egy sor lépcső felfelé, aztán ugyanannyi lefelé. Így aztán kintről nem lehet látni, hogy mi van bent, csak a lépcső tetejére érve tárult a szemünk elé maga az Arany templom a Nektár tó közepén. Nem okozott csalódást. Maga a város is erről a tóról kapta a nevét.
A szent medence partján nem illik üldögélni, lábat belelógatni meg pláne nem, de még a gyerekekre is rászólnak az őrök, ha kicsit is úgy néz ki, hogy amit művelnek az nem szent alámerülés, hanem lubickolás.
Az emberek nem sokat teketóriáznak, alsógatyára vetkőznek és mennek fürdeni. Természetesen a turbán marad, a kést, - ami normálisan a vállukon átvetve lóg – a pántjánál fogva a turbánra tekerik. Nyilván fegyvertelenül fürdőzni balgaság. Tradicionális viseletükhöz tartozik még az acél karkötő is, amit az egyéb kellékekkel együtt a városban bárhol meg lehet venni. A fürdés utáni visszaöltözésből sem csinálnak nagy ügyet, egy törölközőt maguk köré kerítve száraz gatyát vesznek fel, A nők részére elkerített rész van, ahol a fene tudja mit csinálnak.
Sétáltunk két kört a tó körül, néha leülve. Néztük a vonuló hívőket, akik szintén a tó körül köröztek. A templom, ami nevéhez híven tényleg arannyal van borítva, a tó közepén áll, egy szigeten. Egy hídon át lehet bemenni, de erről átmenetileg letettünk, mivel több száz ember várt arra, hogy bejusson, és egyáltalán nem tűnt úgy, hogy gyorsan haladna a sor.
A szikhek egyébként szimpatikusak. Például egyáltalán nem köpködik össze bétellel a templomukat, igaz nem is rágnak bételt, meg nem is dohányoznak, sőt nem is isznak. Elvileg. enni azért esznek, sőt a templomban ingyenkonyha is működik, ahol naponta több ezer zarándokot szolgálnak ki, beleértve azokat is, akik a legkisebb mértékben sem szikhek, egyszerűen csak turisták, legyenek indiaiak vagy külföldiek. Ugyanígy van ingyen szállás is, bár mellőz minden luxust. Férfiak és nők elkülönítve aludhatnak hatalmas dormitóriumokban. Itt is szívesen látnak külföldieket is, bár azt hallottuk, hogy nem árt a holmira nagyon figyelni.
A templomban működik egy múzeum is, ahol festményeken mutatják be a szikhek üldöztetéseit. Mint minden kisebbség, ők is szívtak eleget, régen a vallásuk miatt, nem annyira régen meg azért, mert kitalálták, hogy kellene szikh állam. A mártírok válogatott kínzásait ábrázoló festmények sora után következtek azok, akiket már a britek mészároltak le, majd a végén azok, akiket az indiaiak. A képeken és a feliratokon lehetett némi túlzást érezni, de ez természetes.
Két ronda eset történt egyébként a huszadik században a szikhekkel. Az első még 1919-ben, mikor a britek hoztak egy törvényt, miszerint szükség esetén bírósági eljárás nélkül is be lehet börtönözni indiaiakat. Nem ez volt az igazán ronda dolog benne, hanem az, hogy mikor a szikhek egy parkban tüntettek ez ellen, akkor a britek – állítólag – figyelmeztetés nélkül a tömegbe lőttek. Ami igaz, az igaz, nem egy lövés volt, mivel a falakkal körülvett parkban 400-an haltak meg azonnal, és a halálos áldozatok végső számát 1500-ra becsülik. Szóval ronda vérfürdő volt. Ma is ég egy láng, az áldozatokra emlékezve. Mellesleg ez volt az az esemény, aminek hatására Mahatma Gandhi meghirdette polgári engedetlenségi mozgalmát, mondván, hogy egy ilyen kormánnyal bármilyen módon is együttműködni bűn. Ennek ugye az lett a vége, hogy a britek kénytelenek voltak lelépni.
A második is kapcsolódik a Gandhi névhez, csak Indira Gandhiéhoz. A ’80-as években is felmerült, hogy kellene az a szikh állam, és Mahatma erőszakmentességét kicsit felfüggesztve Indira tankokkal ment érvelni Amritsarba. Az Arany templom is megsérült elég rendesen akkoriban. A templom rongálását ugyan kijavították, de a szikhek annyira ki voltak bukva, hogy visszabontották, és inkább megcsinálták maguk. A templomot ért támadás utáni zavargásokban kb. 3000 ember halt meg, többségükben szikhek. Indira nem tanult a britek esetéből, pedig most is visszanyalt a fagyi, sőt, inkább keményen harapott. Nem számot ugyanis a drága asszony azzal, hogy a testőrei is szikhek. Isten nyugosztalja!
Még a parkban üldögélve meg szólítottak minket magyarul. Egy olvasónk talált ránk. Sokat nem tudtunk beszélgetni, mivel egy csoporttal jött, és bájos (szőkített, dauerolt, műkörmös, kicsi, formátlan és rosszul öltözött) idegenvezetője diktálta a tempót, mennie kellett. A hírek szerint a hölgyemény idegenvezetőnek pont annyira alkalmas, mint fotómodellnek.
A parkból átsétáltunk a bazárba, ami tulajdonképpen csak a sebesség miatt séta, mert a forgalom miatt olyan stresszes, mint valami gladiátor-kiképzőpálya.
Eredetileg fogkrémet meg sampont akartunk venni, de végül csak a ruhákat néztük végig. G kigondolt magának egy indiai szerelést, de sajnálatos módon konkrét elképzelései vannak, így nehéz a beszerzés.
Az eladókat nem nagyon zavarja, hogy mit akar a vevő, ha nincs olyan, akkor kipakolnak másmilyent. Kicsit fárasztó, hogy mikor kéket kérünk, pirosat adnak, majd mikor szólunk, hogy ez piros, akkor ingatja kicsit a fejét, majd diadalittasan előránt egy sárgát.
Amúgy érdemes odafigyelni, hogy mit vesz meg az ember. Nevetséges áron lehet ruhát kapni, de annak a minősége is nevetséges. Az öltések centi hosszúak, kanyarog a varrás, jó, ha az anyag széle vissza van hajtva, beszegve viszont soha nincs, úgyhogy mindenhol lógnak belőle a cérnák, szálak. Lehet viszont félkész ruhát kapni. A 2,5 méteres anyag szépen ki van hímezve, rávarrva a szegély, meg minden, ami kell, otthon csak ki kell vágni, és kicsit igényesebben összevarrni, mint egy gyárban. Ehhez viszont kellene valami szabásminta, és nem valószínű, hogy a Burdában lenne shalwar kamiz.
A bazárlátogatás után kis pihenőt tartottunk, de tényleg csak rövidet, mert befizettünk egy fuvarra a pakisztáni határig, hogy megnézzük a határzárási ceremóniát.
Érdekes, mert tavaly júniusban láttuk a másik oldalról, csak hát azóta megkerültük a Himaláját. Alig harminc kilométer megtétele után elértük a problémás vonalat. A pakisztáni oldallal ellentétben itt nem kértek pénzt, igaz Pakisztánban is csak valami nevetséges összeget kellett fizetni. Ezzel véget is ért az India javára írható dolgok listája.
Míg Pakisztánban VIP helyre ültettek minket, itt csak szivattak. Például nem lehet bevinni táskát, de csomagmegőrző nincs. Pontosabban két asztal van kirakva, az a csomagmegőrző, mögötte álldogál egy tróger, aki beszedi a pénzt. Végül találtunk egy helyet, ahol kicsit jobban voltak őrizve a cuccaink, ott lepengettük a pakisztáni belépőnek legalább a tízszeresét és bementünk. A bejáratnál még a pattogatott kukorica zacskóját sem engedik be, így aztán aki vett, az onnantól a kendőjében vihette. Van egyébként fémkereső kapu, de senkit nem érdekel, hogy mitől sípol, aztán van motozás, de ott se érdekel senkit, hogy az, ami a zsebemben van, mi lehet, vagy hogy a nyakamban mi lóg. Megcsipogtattak, megtapiztak, rendben, részükről letudva. Felmásztunk a tribünre, de egyáltalán nem volt hely, úgyhogy lejöttünk. Ekkor egy katona megmutatta, hogy merre menjünk. Egy sorompó alatt átbújhattunk az útleveleink bemutatása után, hogy egy titkos, üres lelátóhoz jussunk. Itt aztán újra megnézték az útlevelünket, utána felülhettünk a betonlépcsőre egy olyan helyre, ahonnan semmit nem látni. Persze a többi hely sem volt jobb, de mondom, Pakisztánban székekre ültették a külföldieket, ráadásul közel az eseményekhez.
Összességében sokat ültünk a betonon, aztán mikor végre elkezdődött a ceremónia abból meg szinte semmit nem láttunk. Szerencsére már tudtuk, hogy mit kellett volna látni. Az kiderült, hogy mindkét oldalon ugyanolyan nevetséges a műsor. A mellettünk ülő izraeliek viszont azt mondták, jobb lenne, ha náluk is ez lenne a palesztin határon, nem az, ami most folyik.
És akkor ugyanez Pakisztánból, ha valaki nem látta volna:
Utolsó kommentek