Tiny Little Big Thing

Dermesztő hideg volt, amit csak a hátizsákjaink cipelése kompenzált. Természetesen ilyenkor nem lehet autoriksát találni, de mást se nagyon, teljesen kihalt a város. A terepjárók indulási helyéhez gyalogolni kellett volna vagy másfél kilométert, de félúton ránk talált egy kisbusz, ami szintén a Srinagar-Jammu útvonalon közlekedett, és megalkudtunk a sofőrrel. Pontosan fele annyiért vitt vissza, mint amennyiért hoztak.

Mint első utasok, várnunk kellett, míg megtelik a busz. Először azonban fontos csevegnivalója volt a sofőrünknek, úgyhogy nem erre koncentráltunk. Később meg ádáz harc folyt minden arra járó gyalogosért. Ennek ellenére alig háromnegyed óra alatt meglett a létszám és elindultunk.

Továbbra is dermesztő hideg volt, egészen pontosan 13 °C. Az út annyival volt gyorsabb, mint idefelé, hogy a legtöbb emelkedőt letudtuk az elején, még mielőtt a teherautók elindultak volna, lefelé meg ők is tudnak haladni. Néha jobban is, mint szeretnék. Megint láttuk a rommá tört roncsot az egyik szakadékban, meg egy frissen az árokba borult példányt. Ez valószínűleg a körültekintő indiai előzésnek köszönhette sorsát, de még mindig jobban járt így, mintha az út másik oldalán megy le, mert ott a meredek hegyoldal volt.

Egyébként érdekes szokás, hogy miután belementek egy hülye és lehetetlen előzésbe, még ők villognak, dudálnak vadul a szabályosan szembejövőre.

A hegyek másodszorra is szépek voltak, de a kanyarok fárasztóbbak. A terepjáróban meglehetősen ki voltunk ékelve, most meg nagyon kellett kapaszkodni, hogy ne boruljunk le az ülésről, és hát kanyar van annyi, hogy megfájdult a derekunk, mire Jammuba értünk.

Minthogy a jóból soha nem elég, rögtön vettünk két jegyet Amritsarba. Úgy gondoltuk, hogy nyolc óra buszozás után még hat óra zötykölődés annyira azért nem jó, hogy a csirkés osztályon utazzunk, így áldoztunk a luxusra, drága jegyet vettünk A/C deluxe buszra.

Pont annyi időnk maradt, hogy megebédeljünk. Az étterem is flancos volt, kinyitották nekünk az ajtót, mikor érkeztünk. Bár túl sokat ez itt nem jelent, a McDonald’s-ban is kinyitják a vendég előtt az ajtót.

Mivel siettünk, a kiszolgálást nem kapkodták el. G úgy tömködte magába az utolsó falatokat, hogy háromra visszaérjünk. Persze a busz sehol sem volt. Negyed óra múlva elcipeltette velünk emberünk a cuccainkat egy buszhoz, hogy akkor „ne, az a buszotok, öt perc múlva megy”. Naná, hogy nem ment, de nem is hittük el. A busz körül lődörgő menedzser jellegű (értsd: voltak nála papírok) ember már tizenöt percet mondott, hogy aztán végül négy előtt tíz perccel elinduljunk, akkorra már a helyiek is lázadni kezdtek.

A busz A/C deluxe jellege nem volt túl erős. A levegő hűtéséről például az ablakok nyitásával lehetett gondoskodni, a kényelmet meg a hátradönthető üléstámlák jelentették. Azért azt hozzátenném, hogy amúgy az ülés úgy szét volt már menve, hogy tisztán érzékelhető volt a keresztvas a seggem alatt. Sajnos tisztán érzékeltem is.

Amritsarba fél tíz környékén értünk. Magánbusz lévén nem a buszállomáson raktak ki, hanem valahol, ahol ezer auto- és sima riksa tulajdonos rohant meg és állt körbe. Elindultunk arra, amerre a jó irányt sejtettük. Végül tényleg azt bizonyult a jó iránynak, csak nem ahhoz a célponthoz, amire eredetileg gondoltunk. Így aztán rendkívül hatékony módon nem az irányon változtattunk, hanem a célon.

Megadtuk magunkat, és autoriksával elmentünk az Arany templomhoz, ahol rögtön találtunk egy elfogadható szállást, ráadásul a menedzsment is rugalmas volt. Az árból ugyan nem akartak engedni, de lecserélték a koszos ágyneműt egy olyanra, amiben még nem aludt senki. Nem tisztára, mert olyan Indiában nem létezik.

A napot gyorsan lezártuk egy vacsorával meg hideg zuhannyal, minthogy meleg itt sincs. Ami egy ilyen buszozás után lejön az emberről, abból simán lehetne téglát vetni.