Tiny Little Big Thing

A kellemes éjszaka után átsétáltunk a másik szállodába, kettős céllal. Egyrészt vittünk egy bála mocskos ruhát, hogy mossák ki, másrészt megkérdeztük, hogy lett-e üresedés. A ruhákat bevették, és megígérték, hogy másnapra kész lesz, szoba viszont továbbra se volt, úgyhogy elsétáltunk egy másik helyre is, hátha szerencsével járunk.

A szoba, amit mutattak, csak dekoratívabb volt, mint az, amit pillanatnyilag bérelünk, ablak ebben sem volt, viszont a szép padlóra való tekintettel többet kértek érte. Mivel nem a padló szépségével volt problémánk, hanem a légzéssel, maradtunk annyiban, hogy nem költözünk.

Napi városnézésünket a mozi megtekintésével kezdtük. Szerencsére még játszották az Avatart, amit már majd négy hete is meg akartunk nézni, csak akkor váratlan időhiánnyal küzdöttünk. Elég korán volt még, a pénztárosok csak vakaróztak, a bejáratnál még a fémkereső kaput se kapcsolták be. Szépen kivártuk a kilenc órás nyitást, és vettünk két jegyet a legdrágábbikból (emelet, hátsó sor, közép, randiszék). Megint előállt a korábbi helyzet: fényképezőt nem lehetett bevinni – érthető okokból – nálam viszont pont volt egy, nem is kicsi. Egyszer már sikerült bevinnem, most sem okozott gondot. Nem szép dolog, de mentségemre szóljon, hogy nem szerzői jogokat akartam sérteni, csak egyszerűen nálam volt. Különben is, ha szerzői jogokkal akarnék cicázni, akkor letölteném a netről, nem fényképezővel szarakodnék a moziban. Persze sípolt a kapu, az őr meg mondta, hogy nyissam ki a hátizsákot. Kinyitottam a felső részt, ahol csak apróságok vannak. Mondta, hogy nyissam ki alul is. Kinyitottam a hátulját, ahova a tervező a laptopot szánta, de ott csak néhány papír volt. Most jött volna az a rész, ahol pár kiló objektív és egy barom nagy fényképező lapul, de kezdte magát kellemetlenül érezni a fickó, hogy egy turistával szórakozik, így intett, hogy menjek. Gondolom, sejtette, hogy fényképező van nálam, meg azt is, hogy ha az lenne a célom, hogy fényképeket csináljak a filmről, akkor ezért nem utaztam volna Myanmarig.

Összefoglalva a film 14.400 láb terjedelmét, azt tudom mondani, hogy jó volt, 3D-ben még jobb lehet. Egyébként valószínűleg kerekítési okokból az utolsó 400 láb filmet már nem vetítették le, az úgyis csak stáblista. A film utolsó másodpercei már lámpafényben mentek le, a főhős már világosban nyitotta ki a szemét. Nem tudom, hogy a helyi közönség mit értett belőle, de nem volt se szinkronizálva, se feliratozva. Mi mondjuk ezt különösebben nem bántuk. A film előtti reklám kicsit különbözött az otthonitól. Nevezetesen rövidebb volt, diavetítővel állóképeket vetítettek. Például poroltót reklámoztak. Aztán volt egy csomó burmai szöveg, lehet, hogy összefoglalták a történetet, vagy szerzői jogokra hívták fel a figyelmet, esetleg propagandaduma volt. A film előtt még meghallgattuk a himnuszt, miközben a lobogó myanmari zászlót láthattuk a vásznon. Utána jött akkor az a pár kilométer celluloid. Csak onnan tudom, hogy 14.400 láb, hogy ki volt írva a bejáratnál, hogy a film hossza ennyi. Nem tudom, hogy egy mozigépészen kívül mond-e ez bárkinek bármit is. Esetleg ki lehet számolni a film sebességét, ismerve, hogy 163 perc az időtartama.

Mozi után elmentünk az egyik piacra, hogy vegyünk egy longyit. Ez a helyi viselet. Mindenki ezt hordja, férfiak és nők is, bár a dizájn kissé különbözik.

Tulajdonképpen nem más, mint egy végtelenített textildarab, amibe belebújnak, aztán a derekukon megkötik. A férfiak egy csomóval, a nők szépen behajtogatják és begyűrik a szélét. Hogy mitől is marad ott, az némileg titok számunkra, de senkiről nem láttuk még leesni, viszont tény, hogy gyakran újracsomózzák. G akart egyet, de férfi stílusút, aminek az lett az eredménye, hogy mindegyiket nekem mutogatták. Az árak alacsonyak voltak, ahogy a minőség is. Megnéztünk vagy harmincat, mire találtunk egy olyat, amiben nem volt látványos szövési hiba vagy folt. Később kiderült, hogy erről meg a címkét nem lehet levenni, mindegy, majd mosásnál szétmállik és mindent összeszöszöl.

Kezdtünk fáradni, úgyhogy beültünk egy puccos kávéházba. Izzadt, büdös, és koszos ruháinkban igen szépen mutathattunk, de nem reklamált senki. Különben is, a pincér inge is lyukas volt. Miközben egy szelet nagyon jó tortát ettünk, és ittunk egy jeges cappuccinot, elgondolkodtunk azon, hogy ennek az ára egy napi átlagfizetés Yangonban.

Ezután a vaspiacot akartuk megnézni, de úgy tűnik, hogy elköltözött, mert a jelzett helyen nem találtuk.

Helyette a folyóparti úton – amiről a folyó nem látható – elindultunk a környék legforgalmasabb kínai templomához. Tényleg voltak hívők, legtöbben a jövő kifürkészésével foglalatoskodtak. Olyat már láttunk, hogy pálcikákat rázogatnak egy dobozban, várva, hogy az első kiessen, aztán az megmondja a frankót, de itt még két fadarabot is a földre dobtak. Nem tudom, hogy az mit jelent, lehet, hogy a jóslatot erősíti meg, vagy megmondja, hogy azt téves volt, rázzál újat. Túl sokáig nem bámészkodtunk, inkább elindultunk a kikötő felé, vagyis a személykikötőbe, ahova esetleg be is mehetünk. Tulajdonképpen az egész folyópart egy nagy kikötő, látni is a hajókat a kerítések, raktárak, daruk mögül kimagasodni, de bemenni nem lehet. Ezt egyértelműsíti a magas kerítés, tetején szögesdróttal.

A személykikötőbe is csak jeggyel lehetne bemenni, de simán bemehettünk, mikor mondtam, hogy csak ki akarunk nézni.

Éppen egy lerobbant hajóba nyomultak be az emberek. Nem nézett ki egy életbiztosításnak ez a járgány sem, de hát itt minden ilyen, miért lenne ez kivétel.

Innen visszamentünk a szállodánkba, nem mintha annyira közel lett volna, hogy csak így hazaszaladjunk, de kellett a fényképezőállvány estére. Ha már ott voltunk, benéztem, hogy mi a helyzet a budiban. Mikor már a kézmosásnál tartottam, elment az áram, ahogy szokott. Namost az ablaktalan szobából nyíló ablaktalan fürdőszobában sötét van. Nagyon. Próbáltam megtalálni a reteszt az ajtón, amit muszáj rátolni, hogy ne nyíljon ki az ajtó, de nem ment, meg kedvem sem volt a tapogatózáshoz, tisztán élt bennem a kép az ajtó és környezete tisztaságáról. A retesz emlékeim szerint viszont épp csak annyira volt betolva, hogy megakadjon az ajtó. Kilincs nem volt. Gondoltam, ha belerúgok az ajtóba, akkor kinyílik.

Így is tettem, tényleg ki is nyílt, viszont arra nem számítottam, hogy a lábam ellenállás nélkül hatol át a szerkezeten, hogy aztán a túloldalon rohadt fadarabok koppanása jelezze, hogy átszakadt az egész szar. Nem egy Chuck Norrisos rúgás volt, csak egy diszkrét bokamagasságban elkövetett odakoppintás. Később visszaraktam a darabokat, pont olyan szép és masszív lett, mint amilyen előtte volt.

Volt még idő sötétedésig, úgyhogy taxival elvitettük magunkat a város legnagyobb fekvő Buddhájához. Régebben egy nagy ülő Buddha volt, de az összeomlott, gondolom a fekvő biztonságosabb. A szobor egyébként egy üzemcsarnok jellegű acélszerkezet alatt heverészett, már csak egy daru hiányzott fölüle, és azt mondtam volna, hogy ez csak valami Buddhagyár lehet.

Az udvaron nézelődő apácák sokkal fotogénebbek voltak, és nem is bánták, ha csinálunk róluk pár képet. A myanmari emberek amúgy is szeretik a fotózást, pláne, ha utána megnézhetik az eredményt. Egy helyi idegenvezető, aki két német turistát pesztrált, mondta, hogy a nyolcvanas években vitt egy csoportot, amiben valaki polaroid géppel fényképezett. Azt még a szerzetesek agya se vette be, meg voltak győződve, hogy nem lehet földi eredetű a dolog. Tényleg van benne valami varázslat, ahogy az ember szeme előtt előjön a kép.

Átmentünk egy másik templomhoz is, de egy hasonló jellegű épületben üldögélő szobor megtekintéséért két dollárt akartak, azzal a jelszóval, hogy kell renoválásra. Nyilván a helyi melósok csak dollárért hajlandóak lapátolni. Kihagytuk, annyira nem volt jó.

A domb túloldalán lévő parkba akartunk menni, mert este állítólag szépen tükröződik a tó vizében a Shwedagon paya. Soha nem fogjuk megtudni, mert itt is le akartak gombolni rólunk egy csomó pénzt, konkrétan többet, mint amennyit egy tükörkép megér. Egyébként is kétségeim vannak ezzel a tükörképpel kapcsolatban, túl messze van a tó hozzá.

A tükörkép helyett egyenesen az eredetihez mentünk. A belépőt szedő nénik itt is zsebre dolgoznak, ugyanis jobban le akartak húzni, mint három hete. Jeleztem, hogy múltkor még nem ennyi volt, erre csökkentették az árat.

Már kezdett sötétedni, felkapcsolták a kivilágítást. Talán még többen voltak, mint mikor nappal jártunk erre. Biztos jobban ráérnek az emberek este, meg az idő is kellemesebb. Nappal meg lehet vakulni a fehér márványpadló és az aranyozott sztúpák között. Sajnos a felújítás nem ért véget, a sztúpa fele továbbra is takaró alatt van.