Reggel a pakoláskor E bőröndje alól előkerült egy skorpió. Mindig mondják, hogy meg kell nézni a cipőt, meg ilyesmit, de még az életben nem találkoztam skorpióval a szobánkban. Ez is egy elég satnya példány volt, de biztos nem kellemes, ha megfarkal valakit.
Fél nyolckor aztán a megbeszéltek szerint megjelent a srác a kocsijával, hogy Kratie-ba vigyen. Meglepetésként elhozta egy barátját is, aki ha nem bántuk volna, eljött volna Snuolig velünk. Köcsögök voltunk és bántuk, mivel négyen ülni egy kocsi hátsó ülésén egyáltalán nem tartozik a kényelmes dolgok közé, pláne, ha az a kocsi földúton megy, és majdnem kétszer annyiért, mint a busz. Egyébként is „csak Snuolig” jönni egy kicsit pofátlan dolog lett volna, ugyanis az az út háromnegyede. Szóval a barát kelletlenül kikászálódott a kocsiból. Emberünk amúgy is egyszer már árat emelt megegyezés után, szóval nem voltunk éppen nagylelkű hangulatban. Azt hiszem, érezte, hogy elment a határig, úgyhogy nem tűnt sértődöttnek.
A busznál egyébként határozottan gyorsabban haladtunk. Már korábban láttam, hogy a Toyota Camry futóműve a gyárinál legalább egy fél arasszal magasabb, ami igen hasznos tuning, ha valaki kétórányira lakik az aszfalttól. Egyébként ez a két óra is csak úgy kettő, hogy hetvenes átlagot diktált a Dakar rally-san porzó úton. Nyilván ismerte a járást, tudta, hogy hol kell lassítani és hol sima.
Egy óra száguldás után megálltunk reggelizni, aminek igencsak ideje volt már, majd az aszfaltot elérve kicsit visszavettünk a tempóból, ott ugyanis volt már forgalom, ráadásul biciklik, meg mindenféle csettegők akadályozták a forgalmat, akik amúgy is notórius hátranézés, illetve jelzés nélküli balrakanyarodók.
Körülbelül három óra alatt értük el a célt, ami igen szép teljesítmény a busz öt órás menetidejéhez képest, amihez még hozzáadódik az is, hogy át kell szállni. Legalábbis normál esetben, mert ma lerobbant a busz, úgyhogy az utat telefonálgatással töltötte a sofőrünk, aki mellesleg a busztársaság alkalmazottja, ami elől minket, mint utasokat elhalászott. Cserébe Kratie-ban a saját cégéhez vitt, ahol megvehettük a másnapi buszjegyet elővételben.
Mivel volt elég időnk, elindultunk megnézni a piacot, de csak hárman, mert G azt mondta, hogy túl meleg van ahhoz, hogy még egy szabványpiacot végignézzen.
Sok különlegességet nem láttunk. Ittunk egy jeges kávét a Mekong partján, de csak azután, hogy sikerült találni egy tolmácsot, mert az Activity tudásomra nem voltak vevők. Addig eljutottunk, hogy kávé tejjel, de a jégnél megakadtak.
A kávé után küldtünk még egy sört is, és ha már ilyen jó vendégek voltunk, kaptunk egy tányér ropogtatnivalót is, nevezetesen sült tücsköt. Meglepő volt, hogy nem lepődtek meg, mikor enni kezdtük. Inkább azon mosolyogtak, hogy fényképet is csinálunk az akcióról. Ha már így belejöttünk, kaptunk a tücskök mellé egy szép nagy madárpókot is, természetesen jól átsütve. Úgy nézett ki, hogy a nap az ízeltlábúak jegyében telik. Ne kérdezzétek, hogy milyen íze van, jellegzetesen pókízű.
A nagy nassolás után megalkudtunk egy tuk-tukossal, hogy vigyen el az Irrawaddy delfinek lelőhelyére, hogy az állatvilágból lássunk valami olyat is, aminek egyáltalán nincs lába, hogy egy kicsit az átlag helyreálljon.
A delfinek a várostól tizenegynéhány kilométerre tanyáznak, a Mekong mélyebb részein. A jegy befizetése után motorcsónakkal átvittek a túlpartra. Már ahogy beszálltunk G kiszúrt két delfint, de természetesen rajta kívül egyikünk sem látta. Később már csak én nem láttam egyet se, de még mielőtt átértünk volna, nekem is volt olyan szerencsém, hogy lássam egynek megvillanni a hátát. Ugyan fényképezővel a kézben ültem, úgy gondoltam, hogy ebből kép nem lesz, mivel egy másodpercre bukkannak csak fel, hogy levegőt vegyenek, az meg arra is alig elég, hogy az ember észrevegye.
A parton üldögélve láttunk még néhányat, sőt egy olyan közel bukkant fel, hogy hallottuk a kifújt levegő hangját. Persze mire odanéztünk, már csak a vízgyűrűket láthattuk. Csónakosunk javaslatára visszaszálltunk, hogy kicsit feljebb menjünk, a delfineket követve. Igaza volt, jó néhány állatot láttunk felbukkanni, miközben evezővel tartotta helyben a csónakot. Nem lehet egyszerű feladat, mert a Mekong sodrása itt is elég erős.
Végül sikerült pár olyan képet lőni, amin van delfin, legalábbis a gyakorlott szem felfedezheti. Az Irrawaddy delfin egyébként nem a leggyakoribb faj. Mondhatnánk úgy is, hogy gyakorlatilag már kipusztult, csak még nem látja be. A világon él vagy kétezer darab, de ez sokat nem számít, mert más-más folyókban. A Mekongban állítólag száz példány él, ebből huszonöt ezen a környéken. Nem tűnik túl jelentős létszámnak ahhoz, hogy újra benépesítsék a folyót, pláne, hogy Kambodzsában és Laoszban sem a delfinek jelentik a prioritást a folyó mentén élő embereknek, akik leginkább maguk szeretnék megfogni a halakat. Szóval, ha a jelenlegi erősen fejletlen ország egy kicsit is továbblép az iparosodás útján, akkor a delfineknek annyi. Egyébként az iparosodás útján csak előre léphetnek, mert visszafelé nincs semmi, eltekintve a félig gépi téglagyártástól és a házakat tartó betonoszlopok kézi öntésétől.
Utolsó kommentek