Reggel megint csipogásra ébredtünk, de ezúttal a vekker csipogott, félbeszakítva G álmát, így már soha nem tudjuk meg milyen e-maileket kapott.
Nyolckor már a reggelit vártuk, fél kilenckor pedig elhagytuk a szállodát, hogy elérjük a kilencórás buszt Aksarayba. A dolmuş persze össze-vissza kóválygott, lépésben haladt, hátha leinti valaki, de valahogy csak odaértünk kilenc előtt öt perccel. Pillanatok alatt megtaláltuk az Aksarayba induló buszt, bepakoltunk, felszálltunk. Jegyünk ugyan nem volt, de a kérdésre, hogy akkor hogyan tovább, a sofőr csak jellegzetes felfelé biccentéssel válaszolt, mondván ehh, majd vesztek, ha elindultunk.
Ahogy az óra kilencre ugrott, a buszpályaudvar megelevenedett, mint valami őstulok csorda, az összes busz egyszerre elkezdett tolatni, forgolódni, úgy látszik minden cég egész órakor szereti indítani a járatait. Az ősállatok vonulása megindult a kijárat felé. A hatást csak fokozta a légrugók fújtatása, ahogy a hatalmas dögök csendben megindultak a sorompó felé, köztük itt-ott elszórva egy-egy kisebb kölyökbusz.
A török buszhálózat egyébként a világon talán a legjobb. Csupa modern busz jár, mindegyiken utaskísérő, aki vizet, teát, kávét, sütit oszt az utasoknak, a néha 20-22 órás úton. A távolságokból adódóan természetesen nincsenek álló utasok, de olyat se láttam még, hogy valaki nem fért volna fel. Útközben rendszeresen tartanak pihenőket, nagyon szép, tiszta parkolókban, ahol nyaranta le is mossák a buszokat, amíg az utasok esznek valamit.
Mi most csak 140 km-t utaztunk, alig két óra alatt. Aksarayban a buszállomásról, ami a város szélén van, be kellett jutnunk a belvárosba, ahonnan a dolmuşok indulnak, hogy Ihlarába mehessünk. Ez a buszállomás, ami most a minibuszokat szolgálja ki, az eski, vagyis a régi otogar, nem is olyan, mint a többi. A parkoló buszok között gyümölcsöt árulnak, vannak koldusok is, meg nagy jövés-menés. Közben előkerült még néhány külföldi, ők is Ihlarába mentek, akárcsak mi.
A faluban elballagtunk a völgy bejáratához, teljes menetfelszereléssel, ahol rájöttünk, hogy a szálloda, amit kinéztem nem ott van, hanem teljesen máshol. Némi kis ejnye és a kokas csípje meg után visszamásztunk a faluba, és kerestünk egy szállást. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy nem egy kéjhömpöly az összes cuccal sétálni 1,5-2 km-t. A nagy lerakodás után, fordultunk is vissza, hogy újra a bejárathoz menjünk, közben valami sárga gyümölcsöt vettünk, vígan köpködtük szét a magjait.
A völgy inkább egy szakadék, kétoldalt függőleges sziklafallal, alul patakkal, meg fákkal. A sziklafalban meg itt ott régi lakások, templomok a sziklába vésve, mert hogy ez itt már Kappadokya, ami ezekről híres. Lépcsőn learaszoltunk és a patak mentén elindultunk az ösvényen, néha letérve egy-egy templomhoz. Természetesen a freskókon minden szent és angyal szeme gondosan ki van kaparva, gondolom az iszlámnak így is megfelelt, a teljes emberábrázolást eltávolítani kicsit nagy meló lett volna.
A gyaloglás nem volt túl megerőltető, bár néha fel kellett kapaszkodni a völgy oldalán a sziklák között, ha a patak mellett nem volt már hely az ösvénynek. Mit is írhatnék róla? Szép.
A hosszú séta és a völgy végén elértük Yaprakhisart, ahol semmi nincs, „csak” egy kolostor, meglepő módon a sziklákba vésve. Korábbi útról már ismertem a helyet, pontosabban egy eldugott lépcsőt, ahol fel lehet mászni olyan magasra, ahol már nagyon fél az ember. Gondoltam ne csak én féljek, egy arra sétálgató srácot kérdeztem, hogy van-e kedve felmászni velem. Persze volt.
A bazilika – nem győzöm hangsúlyozni, hogy minden sziklába vésve értendő – karzatának legvégén egy beugróból nyílt egy kürtő. Mondtam a srácnak, hogy na ott kell felmászni. Előre ment, és felmászott, mire utolértem néhány méterrel magasabban, már ott álmélkodott egy kifelé nyíló luknál, hogy micsoda kilátás van. Megkocogtattam a vállát, és a háta mögé mutattam, ahol egy létra meredekségű lépcsősor tartott egyenesen felfelé. Pillanatnyi döbbenetet és kétkedést láttam az arcán, de mondtam neki, hogy ne féljen, meg lehet csinálni, voltam már fent. Mondjuk azt nem tettem hozzá, hogy lejönni talán még kegyetlenebb, mint felmászni. Először is át kell mászni az alagút szája felett, amin feljöttünk idáig, hogy egyáltalán elérjük a lépcsőt. Innen csak mászás. A fokok kopottak, vastagon áll rajtuk a por, a homok, de szerencsére minden lépcsőfok két szélére egy-egy mélyedést véstek, hogy legyen mibe kapaszkodni. Így másztunk felfelé egy örökkévalóságig, csak azért, hogy a tetejét elérve láthatóvá váljon, hogy csak egy kanyarhoz értünk, nem a tetejéhez. Becsülettel felmásztunk, a legfelső beomlott szakaszig, ahol ki lehetett látni az alagútból, és nem is akármilyen kilátás volt. Persze nem csak ez az egy része volt nyitott a lépcsőnek, helyenként már lekopott annyira a szikla, hogy az alagútnak nem volt oldala, csak hogy több irányba lehessen leesni.
Kicsit beszélgettünk fent, csináltunk néhány képet, és megállapítottuk, hogy a legtetejére már nem megyünk fel. Itt a lépcső ugyanis véget ér, és egy függőleges akna megy fel egy platóra. Kétoldalt bemélyedések vannak vésve, ahol az ember megvetheti a lábát. Pár éve már felmásztam, de most úgy gondoltam, hogy azért a pár méter pluszért nem szeretném sehova odaverni a nyakamban lógó fényképezőt.
A kilátás tényleg lenyűgöző, alattunk a völgy, szemben havas hegycsúcsok, mindez csak azért, hogy elvonja a figyelmünket arról a gondolatról, hogy „És most hogy a fenébe jutunk le?” Ha a felfelé mászás egy jó krimi, akkor a lefelé thriller, és még fárasztó is.
Intermezzo
- Jó, de mit csináljak vele?
- Vedd a szádba!
- Most fordulj meg.
- Uhh!
- Jövök én is, huhh!
- Na, ez jó volt!
Ez az amit G. hallott, aki lent várt ránk, de semmit nem látott, viszont erősen röhögött. Hiába, fontos a kontextus, mert én egészen másképp láttam a helyzetet:
- Nem látok semmit.
- Itt a lámpa! (Átnyújtok egy mini zseblámpát.)
- Jó, de mit csináljak vele?
- Vedd a szádba! (Szájába fogja a lámpát, és két kézzel kapaszkodva előre indul az utolsó függőleges akna felé.)
- Most fordulj meg.
- Uhh!
- Jövök én is, huhh!
- Na, ez jó volt!
- Szerintem is érdemes volt felmászni!
Utolsó kommentek