Kedvenc buszjáratunkhoz mentünk, és felszállás után kértünk egy jegyet a vasútállomásig. A kalauz srác meg akart győzni, hogy az a másik irányba van, de megnyugtattuk, hogy tegnap még erre volt, adjon csak jegyet.

A pályaudvaron azonnal lecsapott ránk egy lány és elsorolta, hogy mikor mennek vonatok Pak Chongba, valamint adott egy menetrendet is. A pénztárnál harmadosztályra kértünk jegyet, szerencsére idejében kiderült, hogy harmadosztály nincs a kinézett vonaton, csak egy sokkal későbbin, ami ráadásul három helyett öt óra alatt gyűri le a távot, úgyhogy mégiscsak a drágább másodosztályra vettünk jegyet, így csak egy fél órát kellett várni. Vonatunk, ami két motorkocsiból állt, indulás előtt öt perccel sántikált csak be a pályaudvar girbe-gurba sínein. Helyjegy birtokában nem kellett rambózni az ülőhelyért.

A másodosztály nemcsak ezzel a luxussal volt felszerelve, hanem légkondival is, amit a gazdaságosság jegyében maximális kihasználtsággal üzemeltettek, úgy lehűtve a kocsit, hogy párásodtak az ablakok. Az út nagy részét olvasással töltöttük, mivel kilátni nem nagyon lehetett. Sajnos a magasabb osztállyal nem kaptunk jobb vágányokat, így mikor Pak Chongban leszálltunk, még egy jó darabig lötyögött az agyunk jobbra-balra, ahogy a vonat rángatott órákon keresztül.

Már a peronon megrohant három szállodai felhajtó, akik közül hosszas tűnődés után kiválasztottuk a legolcsóbbat. Ingyen vittek a világvégén álló vendégházba, ami végülis nem bizonyult rossznak. Már a meleg víz miatt megérte, amit az elmúlt hetekben hiányolnunk kellett. A délutánt a teraszon töltöttük, sörözgetve, beszélgetve a többi vendéggel.