Az összes cuccunkkal bezsúfolódtunk a szekérbe és emberünk gázt adott. Meglepő, hogy mit bírnak ezek a motorok. Nem hiszem, hogy a tervezők számítottak arra, hogy valaki a hátsó ülés helyére vonófejet fabrikál, hogy utánfutót köthessen a motor után. Már az sem kis igénybevétel, hogy egy ekkora szekeret kötnek rá, amibe aztán négy ember ül, de néha hasonló utánfutókkal őrült rakományokat szállítanak. Gondolom, az első besült dugattyú után rájöttek, hogy a trópusi klímán túlterhelten araszoló léghűtéses motor nem túl hosszú életű. Ennek köszönhető, hogy a teherszállításra használt tuk-tukokat felszerelték egy műanyagkannával, amiből vékony gumicsövön folyamatosan víz folyik a motorra, hogy jobb legyen a hűtés. Néha lehet látni nagyobb motorokat is, mint a Honda Dream, ilyen munkakörben, de azok mögé tényleg akkora utánfutót szoktak kötni, mint egy lovaskocsi. Ehhez kicserélik a hátsó rugókat, vélhetőleg valamilyen autó rugóira, ami viszont nem fér be, úgyhogy házilag ki is szélesítik a motor hátulját. Mindenre van buhera megoldás.

A buszállomáson kellemes káosz fogadott. Egy ember megafonba óbégatott, valószínűleg az induló buszokról adott információt, nyüzsögtek az utasok, és úgy általában nagy volt a fejetlenség.

Meglepetésként egy alig tizenkét éves Koreából kiszuperált légkondis busz volt a mienk. Néhány éve még csak platón utazva lehetett Mondulkiri tartományba eljutni, most meg légkondis busszal, bár az aszfalt még mindig nem érte el Sen Monorom városát.

Az ázsiai viszonyokhoz képest halál pontosan indultunk, hogy aztán belevessük magunkat a reggeli csúcsba, ami már dugónak mondható, de még igen messze van egy rendes, kifejlett európai dugótól. A főútra való besorolás lehetetlennek látszott, de a busz nem állt meg, egészen kicsi sebességgel haladt. Egyszer eljött az a pont, mikor már nem próbáltak meg elslisszolni előtte, így aztán szép lassan sikerült kifordulni.

A várost elhagyva úgy éreztem, hogy a „Minden út Rómába vezet” tétel megfordítását látjuk, Rómából az út mindenhova vezet. A tábla szerint egy irányba kellett menni az északi, keleti, nyugati városokhoz. Nehéz eltévedni, ha kevés az út.

Ahogy haladtunk, egyre több lett a lehetetlenségig telerakott mikrobusz, aminek az utasterében az isten tudja hányan ültek, de az biztos, hogy az egyikben a sofőr mellett három felnőtt „ült”, akiknek az ölében még egy gyerek is volt. És hát ez csak az utastér, mert a csomagtartó egy cseppet sem jobb. Az ajtajukat természetesen nem lehet becsukni, annyira kilóg a sok csomag. Egyikből egy rizsaratógép állt ki, ami természetesen még körbe volt tömve mindenféle batyuval.

Túl sok megállót nem iktattak az útba, de az egyiknél azért megebédeltünk, mert másképp nem lehet bírni a kilenc órás utat. Az út háromnegyede tulajdonképpen egész jó, de aztán elfogy az aszfalt. Kezdetben szép sima földúton mentünk, ahol nyomta is neki a sofőr, szépen haladtunk. Aztán elértük azokat a szakaszokat, ahol éppen építik az utat, és onnan már nagyon zötyögött. G is feladta a további sudoku feladványok megfejtését, mert a gödrök miatt kezdett oldalméretű számokat írni.

Mielőtt Sen Monoromba értünk, egy fiatal srác lecsapott ránk, és szépen megdumált, hogy menjünk az ő szállodájába. Pontosabban abba, amelyik neki jutalékot ad. Hagytuk magunkat rábeszélni, és nem bántuk meg. Végre volt melegvíz, ami eléggé hiányzott már. Jó, hogy lehet hideg vízben is zuhanyozni, meg okoskodnak róla, hogy milyen egészséges, de azért lássuk be, hogy a sörözésnél is egészségesebb a fekvenyomás, én mégis inkább az elsőre szavaznék.

Egyúttal megbeszéltük, hogy leszervezi nekünk az elefánttúrát is másnapra. Ezután elvonultunk vacsorázni. Nagyon tehetségesen kiválasztottuk a legrosszabb helyet a városban. És ezt ki merem jelenteni anélkül, hogy kipróbáltuk volna az összes többit. Egy előnye volt, lelkes volt a felszolgáló, de azzal meg nehéz jóllakni.

Este még a fürdőszobánkban el kellett kussoltatni egy gekkót, ami meglepően könnyen ment, a villany egyszeri felkapcsolása megoldotta a problémát. Hihetetlen hangosan tudják azt üvölteni, hogy gekkó-gekkó. Vajon miről kapták a nevüket?