Tiny Little Big Thing

Jó drágán kivitettük magunkat a buszállomásra. Ha az ember nem tudja, hogy melyikről is megy a busza, és bemondja, hogy arra vigyen, amelyikről Vang Viengbe mennek a buszok, akkor bukta az alkut. Mindenesetre sikeresen megérkeztük, a piac melletti buszállomásra, ahonnan egyébként leginkább a környékbeli járatok indulnak, meg pár renitens busz, mint például a bangkoki, meg mondjuk a miénk.

Amíg én a busz után érdeklődtem, G-t megpróbálta rádumálni egy pár, hogy várjunk egy órát a VIP buszra, de ha nyolc utas összejön, akkor lehet menni mikrobusszal is. Csábító ajánlat volt egy buszállomáson, műanyagszéken üldögélni egy órát, csak azért, mert a VIP busz fél órával gyorsabban teszi meg a távot. Szóval a műbőrös ventillátorosra szálltunk inkább, és négy percen belül már indultunk is. Meglepő módon csak egyszer álltunk meg, akkor is csak pisilni. Ez rendszerint úgy történik, hogy valaki a hólyagrepedés határán szól a sofőrnek, hogy most álljon meg, különben bevizel, és akkor megállunk. Az összes többi utas, akinek szintén majd szétdurran a hólyagja, örömmel konstatálja, hogy nem neki kellett felvállalni a kellemetlen feladatot, és mindenki leözönlik, hogy falka kutyaként körbevizeljék a territóriumot.

Szóval hamar oda-, illetve ideértünk, az útviszonyokat tekintve nem hiszem, hogy sokkal gyorsabban lehetett volna menni bármivel is. Ráadásul jó fejek voltak, és a falu központjának közelében raktak ki, nem a két kilométerre lévő buszállomáson.

Csak a lima site-on kellett átvágnunk és már a faluban is voltunk. A lima site-ok az amerikaiak művei Laoszban. Egyébként az igazi nevük „L” site, csak azt ők nem úgy mondják, hogy „L”, mint Lajos, hanem „L”, mint lima.

Lehetne egyébként simán landing site is, de az túl egyértelmű és az nagy baj lenne, hiszen mit keresnek amerikai leszállópályák Laoszban, mikor egyetlen amerikai katona sem járt soha itt?! És mikor nem jártak itt, akkor arra különösen figyeltek, hogy ne is bombázzanak. Ha meg nem jártak itt nem bombázni, akkor landing site-okat sem építhettek. Hiszen kinek kell egy leszállópálya, ha nem akar repkedni?

Na, ezért lima site a nevük, ezt ártatlanul le lehet írni, mint ahogy azt is, hogy „A másik hadszíntér”. Ez utóbbi volt ugyanis Laosz neve akkor, mikor nem voltak itt nem bombázni. Az igazi rejtély már csak az, hogy hogyan is lett Laosz a világ legsúlyosabban bombázott országa. Egy főre fél tonna valahonnan lehullott bomba jutott. Egyébként a CIA cége tevékenykedett itt, az Air America. Szép veszteségeket szenvedtek el, hiszen nem veszélytelen vállalkozás mosóporral és dobozos sörrel bombázni a Ho Chi Minh ösvényt egy teherszállító gépből. Ez a két titkos anyag arra szolgált, hogy csúszóssá tegye az utat, ezzel hátráltatva a vietkong mozgást. Mit mondjak, zseniális! El is képzeltem, ahogy a CIA egyik alkalmazottja hazaérve bevásárlásból hóna alá kapja a két papírzacskót, könyökével lecsapja a Buick csomagtartóját, a zacskó klasszikus módon szétszakad, az aszfalton szétterül a mosópor, majd az utána hulló sörösdobozok is eldurrannak, és a sokadrangú hivatalnok csúszik, de még mielőtt koponyája aszfaltot érne, az villan át az agyán, hogy vágódna hanyatt inkább a Vietkong. És már kész is az új hadianyag-fejlesztés!

Szóval keresztülsétáltunk az üres placcon, és máris ott álltunk a Vang Vieng főutcáján.

Maga a falu nem egy nagy durranás, de a környék nagyon szép. Hihetetlen, de karsztvidék, teljesen abszurd, - a helyieknek teljesen hétköznapi – hegyekkel, és rengeteg barlanggal, folyóval, patakkal.

A falu meg bárokkal, vendégházakkal, sörrel és erősebb hatóanyagú szerekkel van tele. Néha kialakulnak ilyen hátizsákos gettók, számomra érthetetlenül. Mert miért pont ez a falu és nem a következő?

Sokat nem méláztunk a kérdésen, helyette szállást próbáltunk keríteni. Állítólag akkora a kínálat, hogy egymást ölik meg a szállodák, de ehhez képeset csak egy ember jött oda névjegykártyával és nem annyira versenyképes árakkal. A helyi marketing-mentalitásnak megfelelően nem erőltette a dolgot.

Végül egy AK OK nevű helyen – a Kalasnyikovnak nem tudom van-e hozzá köze - sikerült előkeríteni valami személyzetet, és kivettük egy odút elfogadható áron, bár közös fürdőszobával. Gyorsan ettünk is valamit, majd elsétáltunk a legközelebbi barlanghoz, ahol fürdeni is lehet.

A barlang már zárva volt, mire odaértünk, de ez nem volt akadálya az úszásnak, ahhoz ugyanis csak fürdőruha és fejlámpa kellett. A víz nagyon kellemes volt, különösen ahhoz képest, hogy egy barlangból kifolyó patakról van szó. Mivel lámpánk csak egy volt, G úszott be először. Fürdőző tömegről nem igazán beszélhetünk, négy ember jött ki a vízből, mikor odaértünk, más nem volt a környéken sem. G után én kaptam meg a lámpát, ő meg a cuccok őrzését, és úszhattam is be a lyukon. Felfelé eléggé kell kepeszteni, főleg a keskenyebb részeken, mert jó sodrása van a víznek. Már befelé úszva is megállapítottam, hogy a sziklák jó élesek, helyenként egészen fűrésszerűek, bár csak éppen az ujjam végével sikerült hozzáérni. Furcsa érzés egy barlangban úszni, tök egyedül, egy szem lámpával a keskeny, helyenként alacsony járatban. Elágazás nincs, a víz meg kiviszi a hullát, szóval komoly veszély nincs, viszont a komolytalan is nagyon kellemetlen tud lenni, főleg, mikor a forrása lecsap a mit sem sejtő lényre. Konkrétan az történt, hogy amikor visszafordultam sikerült egy isteneset belerúgni egy sziklába a víz alatt. Akkor csak annyit mondtam, hogy nyikk, meg aú. Kifelé meglehetősen gyorsan kiér az ember, hogy aztán a napfénynél megvizsgálhassa, hogy a nagylábujjából szíjat hasított, méghozzá olyan öt centi hosszút, fél centi széleset, ami most ott lifeg.

Szerencsére nem volt mély seb, úgyhogy három ragtapasszal elvégeztem a végtagmentő műveletet, és mehettünk vissza a szállásunkra a naplementében. A hihetetlenül magas fájdalomküszöbömnek köszönhetően nem is sántikáltam.