Csapatos utazáson vettünk részt. A turné keretében a Cao Dai templomot és a Cu Chi alagutakat látogattuk meg. A keretein kívül meg rögtön elsőként gyárlátogatásra vittek. Volt egy ötven négyzetméteres gyár, amiben 17 másodperc látogatást tettünk, és máris egy 500 négyzetméteres üzletben találtuk magunkat, ahol tömegével álltak a giccsesnél giccsesebb termékek, amelyeket elvileg a szomszédban gyártottak le. Voltak lakkozott vázák, dobozok gyöngyház berakással, tojáshéjból készült mozaikok, meg gyakorlatilag minden, ami ingyen se kellene. Megdöbbentő egyébként, hogy mennyi munka fekszik egy-egy ilyen ízléstelen szarban. A raktáron álló mennyiséget egyébként szerintem a szomszédos üzemben, ahol mellesleg rokkantak dolgoznak, 500 év alatt sem gyártották volna se, szóval lehet, hogy valahol van még egy gyár, esetleg gépsor vagy pincében tartott gyermekmunkások.
A buszba visszapattanva elindultunk az első igazi program felé. Engem meglepett, hogy milyen messze van, csak a harmincra emlékeztem a százharminc kilométerből. Hamar álomba zuhant az utasközönség fele, köztük én is. Úgy látszik, még mindig nem megy az, hogy egykor fekszem és hétkor kelek.
A Cao Dai templom egy teljesen agyament helyi vallás temploma. Megpróbáltak összegyúrni pár dolgot, ami a kezük ügyébe akadt és vallássá formálni. Mi, és még néhány más csoport a misére érkeztünk meg, amit délben tartanak, és vannak résztvevők is a turistákon kívül, tehát a vallássá gyúrás valamennyire sikerült. A templom maga hangyányit giccses, szép színes sárkányokkal, de van a tetején egy földgömb is, meg a homlokzaton szobrok a vallás szentjeivel. Meglepő módon ezek a szentek egészen széles körből kerültek ki, és szerintem mindenre készültek életükben, csak arra nem, hogy egy vallás pillérei legyenek. Ott van köztük Dr. Sun Yatsen, Victor Hugo, hogy az Európában is ismereteket említsem, valamint Nguyen Binh Khiem vietnámi költő. Őket éppen az istennel kötött harmadik szövetség aláírásának pillanatában ábrázolják. Az oltáron aztán vannak mások is, mint Sakyamuni, a történelmi Buddha, egy kínai tündér, Laoze és még néhány kínai isten.
A misét a karzatról meg lehet tekinteni. Nagyon hangulatos és látványos, leginkább zenélés és kántálás. Tisztára olyan, mint valami B kategóriás mozi elborult szektája. A hívők fehérben, a három különböző irányzat papjai kékben, pirosban, illetve sárgában vesznek részt a szertartásokon.
Ahhoz képest, hogy vagy három órát buszoztunk, nem sok időt hagytak nekünk, hogy nézzük a szertartást, menni kellett ugyanis ebédelni. Ez persze nem volt benne a túra árában.
A következő megállóhoz szinte Saigonig vissza kellett menni. A Cu Chi alagutakat, ugyanis az amerikaiak orra alá ásták a vietnámiak. Szerintem ezek, vagy hasonlók elég sok filmben szerepeltek már. A lényeg az, hogy a környék lakossága egy szerény 250 km-es alagúthálózatot hozott létre, amiben nem túl boldogan, de azért éldegélt, míg kint az amerikai katonák lebombáztak mindent, vagy éppen meghaltak egy primitív csapdában, amit a vietnámiak állítottak nekik sok szeretettel. Ezeknek a csapdáknak egy-egy példánya ki is volt állítva, meg lehetett nézni hogyan működtek. Lényege mindegyiknek az volt, hogy jó nagy vas- vagy bambuszdarabokat juttasson a gonosz megszállók testének valamely részébe, lehetőleg úgy, hogy ne is lehessen kihúzni. A legprimitívebbek csak gödrök voltak hegyes bambuszrudakkal, meg egy csapóajtóval a tetejükön. A helyi vezető úgy fogalmazott, hogy a rudakat méreggel is bekenték néha. Konkrétan a méreg egyébként fekália volt, ami ha nem is mérgező, de ocsmány fertőzéseket tud okozni, különösen trópusi klímán.
A botokon és köveken kívül voltak szofisztikáltabb fegyvereik is, például az aknák. Ezek is házi készítésűek voltak. Alapanyagot dobtak nekik az amcsik, csak át kellett alakítani. Kellett hozzá idegrendszer, hogy az ember nekiálljon szétfűrészelni egy 500 kg-os bombát! Akinek ez volt a munkája, attól soha nem lehetett olyan mondatot hallani, hogy „Múltkor azt csesztük el, hogy...” Sőt, valószínűleg a környéken dolgozó munkatársaknak sem nagyon volt lehetőségük utólagos panaszra.
Természetesen egy ilyen bombagyár is be volt rendezve úgy, ahogy az annak idején kinézett, és megtekinthettünk egy alagutat is. Pontosabban végig lehetett rajta menni törpejárásban, mert ezt már kibővítették, hogy ne szoruljanak be a turisták. Szerencsére hagytak azért egy eredeti méretű bejáratot, amit ki lehetett próbálni. A korabeli szabvány 20×40 cm volt. Én pont beférek, de nem tudom, hogy az alagút kanyarulatait hogyan venném.
Természetesen volt mozizás is, ami egy 1966-os propagandafilm volt, amelyen bemutatták, hogy Cu Chi békés és idilli tájait hogyan bombázzák sivataggá a gonosz ellenséges erők, és a bátor vietkong harcosok hogyan szívatják őket – szó szerint – halálra. Amerika persze még mindig ragaszkodik hozzá, hogy először is nem háborúzott Vietnámmal, másodszor pedig, hogy egyáltalán nem vesztették el a háborút.
Az alagutak után irányba vettük Saigont az esti csúcsban. Eltartott egy darabig, mire átaraszoltunk az egymillió moped között. És ha valaki azt hiszi, hogy ez ilyen költői túlzás, akkor nagyon téved, inkább eufemizmus. 6,3 millió lakosa van Saigonnak, és szerintem 16 év felett mindenkinek van motorja, ha mégse lenne, akkor biciklizik.
Utolsó kommentek