Még tegnap, Shilinből visszaérkezve megvettük a másnapi, azaz mai jegyet a Yuanyang rizsteraszokhoz. Mivel két várost is Yuanyang névvel illetnek a területen, egymástól egy órányira, tudtuk, hogy tisztázni kell majd a buszsofőrrel a szándékainkat.

A reggeli menterend a szokásos volt: csipás szemmel bedobáltuk a cuccainkat, kijelentkeztünk, és visszakaptuk a depozitot. Depozit minden szállodában van, még ha a legkoszlottabb odúban alszik is az ember. Rendszerint a kulcs mellé adnak egy számlát, a szoba áráról és a befizetett depozitról. Érthetetlen, hogy a számlát miért kézzel írják, még olyan helyeken is, ahol csipkártyás ajtók vannak, és a kártyát csak azokra a napokra aktiválják, amit kifizettünk. Mert ugye van ilyen, néha egészen lerobbant helyeken is.

A buszállomás környékén megrohantak minket a felhajtók „Lijiang, Dali, Dali, Lijiang” szöveggel, de egyik sem érdekelt minket. Néhányan annyira lelkesek voltak, hogy a buszállomásról kijövet is le akartak kapcsolni, hogy vegyek náluk jegyet. Akkor se vettem, csak reggelit. Aztán cseréltünk, én őriztem a cókmókot és G ment kajavadászatra. Nekem persze könnyebb dolgom volt, mert én megeszem a kínait, ő már kihúzott az ehető kaják listájáról gyakorlatilag mindent, amit Kínában kapni lehet. Például a gőzgombócot is, ami mindig van a buszállomások környékén, és számomra ideális reggeli.

A buszon a legelső helyet kaptuk, ami elsőre mindig jónak tűnik, de aztán kiderül, hogy valójában sokkal kevesebb hely van a láb számára, mint a többi ülés esetén. Nálam ez különösen érzékeny pont. Behajtogattam magam és bíztam benne, hogy hat órával később majd le tudok szállni. Szerencsére tartottunk néhány megállót, így vissza tudtam masszírozni a vért a végtagjaimba, nem száradtak le teljesen, mire megérkeztünk.

Útközben sikerült tisztázni a sofőrrel, hogy mi a Xinjie nevű Yuanyangba megyünk, de a célban kiderült, hogy ez teljesen felesleges volt, mivel az volt a végállomás.

Megérkezéskor nem voltunk túl boldogok, mert esett az eső, és szabadtéri programnak az ilyesmi nem kedvez. Ezen sokat nem tudtunk filozofálni, mert szállodai felhajtók kegyetlen össztüze alatt álltunk, mi ketten, és egy olasz srác, Stefano, aki szintén a buszon utazott. Végül kiválasztottuk a szerencsés nyertest, és mindhárman bezsúfolódtunk a háromkerekű járgányba, amit a szálloda biztosított a potenciális vendégeknek.

A jármű – már ha lehet így nevezni – hörgött és rezonált, azonnal elnyerve tetszésemet. Mellesleg annyira nem is volt kicsi, hiszen négy utas és sok cucc is belefért. Felhörögtünk a hegytetőre, ahol szerencsésen átéltük végre azt, amire már nagyon számítottam, a közúti balesetet Kínában. Azt hiszem, ilyenje mindenkinek van, csak nekünk nem volt még. Igazából csak egy vérostoba koccanás volt, de azért befért a baleset rovatba. A legszebb, hogy három darab ilyen háromkerekű akármi vett benne részt. Mi teljesen szabályosan jobbra kanyarodtunk, mikor tök szabálytalanul a velünk párhuzamosan, tőlünk jobbra haladó dolog nem nyomott egy satuféket. Felelőtlen dolog volt ez tőle, mert így megrendítő erővel passzíroztuk a szintén tök szabálytalanul az út szélén álldogáló harmadik izének. A veszteséglistán azt hiszem, négy visszapillantó tükör és legalább négy horpadt karosszériaelem található. Mi elegánsan kiszálltunk, ugyanis a szálloda előtt 20 méterrel sikerült ezt a tömegszerencsétlenséget előidézni.

Gyorsan leboltoltuk kínai utunk legolcsóbb, de nem legrosszabb szobáját, majd Stefanoval együtt három fős csoportot alakítva, lebeszéltük a másnapi programot, nevezetesen a napkelte megtekintését a rizsteraszoknál, valamint néhány egyéb programot. A jól végzett szervezési tevékenység örömére meghívtuk a srácot egy sörre, amit a szobánk előtti teraszon ülve döntöttünk be, nézve az esőben ázó rizsföldeket. A sör után végül elmentünk vacsorázni is, ami jó döntés volt, mivel Stefano beszél kínaiul, mi meg nem. A rendelés tulajdonképpen a nyersanyagok kiválasztásával véget is ért, a többi a szakács dolga volt, és meg kell, hogy mondjam, jól végezte a dolgát, még G-nek is ízlett.