Éjjel dörgött az ég. Örültem neki nagyon, mert a Fekete Sárkány tó vize eső után iszapos, nem pedig szép átlátszó, kék, és oda is szerettünk volna menni a nap folyamán. Valahogy csak sikerült újra elaludnom, hogy aztán hétkor megszólaljon a vekker is. Gyorsan megegyeztünk, hogy alszunk tovább. Nyolckor azért csak feltápászkodtunk, hogy megnézzük milyen a város, mikor nincs tele az utca emberekkel.
Kicsit sétáltunk az ébredező utcákon, élveztük, hogy csak a miénk, aztán felmásztunk az óváros melletti dombra, ahonnan jó a kilátás. A háztetők felett pára lebegett, amit az addigra már egy órája felkelt nap világított meg. A felhők teljesen eltűntek, előkerült az eddig alattuk dugdosott Jáde Sárkány Hó hegy. Ez egy igazi kínai név, bár lehetne még fokozni. Nem rossz háttér ez a városnak, egy magában álló ötezres csúcs, hóval a tetején, ahogy kell.
Ezután ideje volt megejteni a reggelit, ami közben kitaláltuk, hogy folytatásként rögtön a Fekete Sárkány tóhoz megyünk. Eddigre a hegy újra eltűnt a felhőkben, pedig igazán jól mutat, ha tükröződik a vízben, pláne, ha az a víz nem zavaros.
A város szélén lévő tó eredetileg a város vízellátását szolgálta, ma már inkább csak a turisták örömére van, meg azért, hogy jó sok pénzt leszedjenek arról, aki látni akarja. A bejáratnál ugyanis közölték, hogy a jegy 80 yuan, mire én karom lendítésével jeleztem, hogy „egy fenét”, és a „nincs kerítés lyuk nélkül” doktrína alapján továbbálltunk. Miheztartás végett megemlíteném, hogy a szobánkért napi 60 yuant fizetünk pillanatnyilag, bár Kína többi részében ennek a dupláját fizettük. Mindegy is, a lényeg, hogy 80 yuan mindenképpen pofátlan ár egy parkért.
A kerítés mentén szépen elindultunk, de a következő kapunál is jegyet akartak vetetni velünk, így onnan is tovább álltunk. Kitartásunk nem volt hiábavaló, mert a kerítés elfogyott, a folyón pedig szép kőhíd ívelt át a túlpartra, ahonnan aztán kövezett ösvény vezetett a parkba. Jegyet senki nem kért tőlünk, kerítést nem kellett mászni, bozótban sem kúsztunk, úgyhogy még azt se mondhatom, hogy belógtunk. 160:0 ide.
A park, vagyis a tó egy szép nagy hegy mellett áll, ami azért annyira nem nagy, mint az emlegetett Jáde Sárkány Hó hegy. Mivel erre lépcső vezet, a magassága valahogy sokkal reálisabb, mint a távoli óriásé.
G aztán valahol az út harmadánál bejelentette, hogy ő térdügyileg továbbra sem alkalmas a lépcsőn való hegymászásra és lemegy. Én másztam tovább, fel a csúcsra, ahonnan príma kilátás nyílt a tóra és a városra is. Lefelé a másik ösvényen jöttem, ahogy eleve terveztem. G szerint szó nem volt ilyesmiről. Ez csak azért érdekes, mert miután leértem, és visszamentem a lépcsőhöz, amin felfelé indultunk nem találtam ott. Még tettem két fordulót a tó partján, de továbbra sem találtam. Gondoltam, visszament a szállodába, amiért aztán előre is jó dühös lettem, úgyhogy visszaloholtam a szállodába, - ami egyébként úgy két kilométerre volt – de ott se találtam. Visszaloholtam megint a parkba, már a tó mellett jártam, mikor szembejött. Mint kiderült, nem jött le a hegy lábáig, hanem egy pavilonnál várt rám másfél órát, mondván, hogy arra kell visszafelé is jönnöm. Hát igen, az utazás egy merő kommunikációs probléma.
Most már kézenfogva, mert úgy nem hagyjuk el egymást, újra beslisszoltunk, hogy végre megnézzük a tavat is. 320:0 ide.
A tó közepén áll egy egészen kicsi, illetve egy meglehetősen termetes pavilon, az utóbbit egy fehér márványhídon lehet megközelíteni. Mindez tükröződik a tó vizében, valamint háttérnek ott a hófödte hegy, ami helyett most csak egy marha nagy felhőt láttunk. Mindegy, még így is giccses volt, egyenesen mehet a kép egy panellakás nappalijának falára poszternek.
Sajnos a víz tényleg kicsit zavaros volt, de ahol a tavat források táplálták ott szép tiszta maradt láthatóvá téve a halakat, amikből kijött volna egy egészen nagy kondér (bajai) halászlé, még akkor is, ha az aranyhalakat visszadobjuk kívánság reményében.
A tó egyébként - akárcsak az óváros – szépen megnőtt mióta utoljára láttam. Kicsit bővítettek rajta széltében, meg egy kicsit hosszában is. Valószínűleg a park hátsó, új része nincs teljesen befejezve, ezért is lehetett simán bemenni jegy nélkül.
A számomra rengeteg gyaloglás után kis döglés következett, hogy aztán újra a nyakunkba vegyük a várost, és teljesen céltalanul mászkáljunk az utcákon. Másképp nem is lehet, mert az egész egy nagy útvesztő. A legtöbb turista megveszi a térképet, de pillanatok alatt rá kell jönnie, hogy semmire nem megy vele. Séta közben egy kifőzdében megcsodáltuk a helyi ínyencségeket, amik közül csak a sült szitakötőt ismertem fel, a többi báb és kukac teljesen ismeretlen volt számomra.
A város természetesen egyre inkább megtelt a kirándulókkal. Nem tudom, hogy napközben hol vannak, de délután kezdenek előbújni, és estére teljesen ellepnek mindent, de annyira, hogy menni nem lehet. A kínaiak ráadásul imádnak fényképezkedni, aminek megvan a maga rituáléja. Először is az alany beáll valahova, és felvesz egy teljesen mesterkélt pózt. A fotós minden esetben az út túloldalán vesz fel lőállást, a falhoz lapulva, hogy még véletlenül se lehessen megkerülni. Szerencsére nem zavarja őket, ha az ember átvonul a képen. És bizony átvonul, mert hogy a fotós sokáig tököl, ez garantált. Az eljárás akkor is ugyanez, ha a fotós nem amatőr, hanem úgymond profi, csak akkor van vaku is. Az ilyen utcai fotográfus aztán rögtön ki is nyomtatja, laminálja a mesterművet, ami mindig pont olyan, mint az előző, csak az arc más rajta. A leggyakoribb pózokat G-vel rekonstruáltuk, kizárólag oktató jelleggel, ezek a fotók között megtekinthetők.
Utolsó kommentek