Nos, a probléma újra előállt. Egészen pontosan azt hiszem, a légkondi kondenzvizének elvezetésével volt a probléma, mert abból csöpögött a víz. Hívtuk a takarítókat, akik nem értették ugyan, hogy mit akarunk, de odaküldtek egy takarítót, aki hívta a szerelőt, aki nézegette egy kicsit, majd áttelepítettek minket egy másik szobába. Ez így leírva nagyon frappáns és gyors megoldásnak tűnik, de valójában sokáig ment a tökölődés.

Ráadásul úgy volt, hogy délután találkozunk egy ismerős ismerősével, mert itt él Pekingben és örül, ha találkozik valakivel, aki nem kínai. Délelőtt meg a Tiltott Városba akartunk menni. A kettő úgy függ össze, hogy addig ment a tökölés, hogy késésben voltunk, fel kellett hívni a csajt, hogy találkozzunk később. Ekkor persze kiderült, hogy néhány órán belül Taiwanra kell repülnie, úgyhogy stornó az egész. Hát ilyen, ha valaki újságíróként dolgozik.

Végül csak felkerekedtünk, hogy elinduljunk a megnézni a császári palotát. Persze megint kellett tenni egy kis technikai kitérőt, hogy vonatjegyet vegyünk, mert van már benne tapasztalatunk, hogy milyen az, amikor nincs. Na, most lesz még több, mert Suzhouba nem kaptunk hard sleeperre jegyet, se a kinézett napra, se utána. Vehettünk soft sleepert, ami gyanítom, hogy semmivel nem lesz puhább, kivéve, ha azt a sok pénzt tömik a matracokba, amit elkértek a jegyért. Hard seat most szóba se jött, elég volt belőle egy időre.

Végre tényleg a császári székhely irányába fordultunk, ami pekingi léptékkel nem volt messze, mondhatnánk pár utcasarokra, de azért legyalogoltunk pár kilométert, mire odaértünk.

Sajnos a Mennyei Béke kapuja be volt állványozva, de azért Mao elvtársat kihagyták, hogy megnézhessük. Még kínai mértékkel se mondanám, hogy szép ember volt, pedig biztos sokat dolgozott rajta a festő, hogy jól nézzen ki. A mauzóleum, vagy Maozóleum is ott van nem messze, de meg sem fordult a fejünkben, hogy beálljunk a sorba. Én egyszer már láttam, 3D-ben sem szebb, és pont annyira életszerű, mint az a festmény.

Már a Tiananmen téren láttuk, hogy kemény küzdelem lesz a mai nap, de hát ráfaragtunk, hétvége van. A jegypénztárakig bokáig lehetett gázolni a jégkrémes papírokban és vizesüvegekben. Hiába, nemcsak mi érezzük, hogy meleg van, hanem mindenki más is. Legalább a jegyekért nem kértek otromba összeget, ami meglep, mert igen vastag a bőrük, ha belépők árának megállapításáról van szó.

Sajnos a tömeg csak nem akart eltűnni, ott tolongott mindenhol, ahol mi szerettünk volna tolongani. Ha az ember látni akart valamit, akkor kicsit kínaivá kellett válni és menni előre nem nézve se jobbra, se balra. Ez úgy lehetséges leginkább, ha az ember arra gondol, hogy 1,3 milliárd kínai szarja le, hogy én mit akarok, most én szarom le, hogy ők mit akarnak. Egyébként tényleg leszarják, hogy mit akar az ember. Egy centi előnyért képesek betolakodni az ember elé a sorban. Az első napokban az ember csak néz, mikor valahova jegyet akar venni, és csak azt látja, hogy minduntalan bedugja valaki a fejét az ablak elé. Később aztán rájöttünk, hogy nem kell szívbajosnak lenni, oda kell tenni azt a könyököt keményen, ha fáj is a másiknak. Kicsit olyan ez, mint valami küzdősport. Rambózni kell mindenhova. Nincs harag, de utánam jössz. Egy német srác azt mondta, hogy ilyen esetekben bemondja kínaiul, hogy seggfej, és a pillanatnyi döbbenetet kihasználva megveszi a jegyet.

Egyébként a Tiltott Város jól néz ki a sok császársárga cseréppel, meg bordó fallal. Nem tudom, mennyire lehetett jó itt élni, még akkor is, ha éppen egy birodalom császáráról beszélünk. Sorban állnak egymás után a csarnokok, mindegyiknek van valami jó hangzatos neve, és mindegyikben egy szép magas trón, ahonnan a császár kihirdethette az új okosságot, vagy meghallgathatta az istenadta nép képviseletében eljáró istenadta nemesek sirámait.

Közben meg egy zárt területen élte le élete nagy részét, ahol mindent meghatároztak a formaságok, amit még a császár se hághatott át. Mondjuk azért akadtak kísérletek, például a legutóbbi – Pu Ji – felszedette a kapuk küszöbét, mert zavarta a bringázásban. Aki látott már kínai kaput, az tudja, hogy ha küszöbről van szó, akkor a kínaiak nem viccelnek. Legalább huszonöt centi magas mind, de néhány templomban már egy-egy fadobozt is odaraknak lépcső gyanánt, hogy az öregebbek is be tudjanak menni. Szóval egyáltalán nem akadálymentes a terep.

Gondolom, építésnél nem is volt cél, hiszen a gyaloghintónak leginkább mindegy. Vagy ha nem is mindegy, de megoldja, mert ha nem, akkor fejek hullanak. A császár szinte soha nem mozgott egyedül, mindig kísérte egy komplett konvoj, vagy egy logisztikai század, legyezőkkel, mobil vécével, meg mindennel, amire szükség lehetett. El lehet képzelni, hogy ennek a bandának mekkora öröm lehetett, mikor a császár biciklire ült. Mert ez nyilvánvalóan nem jelentette, hogy akkor ők leülhetnek egy fa tövébe, aztán a császár majd visszajön, ha kell valami.

A csarnokok sora után megnéztük a múzeumot is, ahol ki volt állítva néhány darab a palotához tartozó kincsekből. Szépen tematikusan: arany, jáde, miegymás. Ezek a kincsek már a császárság idején elkezdtek elveszni, és felbukkanni a környékbeli régiségboltokban, de azt hiszem, hogy a császárság felszámolásával a készletek is felszámolódtak.

A palota udvarán álló számtalan hatalmas aranyozott bronzüstökről például gondos kezek lekaparták az aranyat. Erre mondta annak idején az idegenvezető, hogy a kapitalisták kaparták le. Szinte láttam is magam előtt, ahogy a Rockefeller család, valami eszelős tűzzel a szemében a családi ezüst esszcájggal kaparássza az aranyat.

A palota északi, azaz hátsó kapuján bukkantunk ki az engedélyezett városba. A várárok mögött egy park volt, benne egy egészen szép méretű dombbal. A domb akkor keletkezett, mikor a várárkot ásták. A földet eltalicskázták a kert végébe, aztán ez lett belőle. Ha már ott volt, kapott funkciót is, tettek rá egy pavilont Buddhával, hogy védje a Tiltott Várost az északi gonosz szellemektől. Kevésbé elborult lelkek szerint a homokviharoktól védi, amik egészen kellemetlenek tudnak lenni, ha megindulnak a sivatagból, ami meg egyébként egyre közelebb jön Pekinghez.

Természetesen felmásztunk a dombra, ahonnan kitűnő kilátás nyílt az egész palotára, kár hogy a pára a felét eltakarta.

Visszafelé a Tiltott Város mellett mentünk, ami így különösen nagynak tűnt. Kibukkantunk a Tiananmen téren, ami lehet, hogy a legnagyobb tér a világon, de biztos, hogy nem a legszebb. Összességében csak egy nagy hiány a városban, rajta Mao mauzóleumával, ami pont olyan, mint Mao uralkodása: szeretne grandiózus lenni, de inkább csak valami nagy otromba szar.