Reggel megint a vekker ébresztett. Nem győzöm hangsúlyozni az ilyesmit, mert a végén még valaki azt találja hinni, hogy az élet könnyed és egyszerű, ha az ember át akar vágni egy kontinensen. Fel kellett kelni, mert tegnap este már zárva volt a buszállomás így nem tudtunk jegyet venni. Pedig érdemes minél korábban, amikor még van jegy, sőt, jobb esetben mikor még lehet jobb helyet választani. Persze a választás nem igazi, mert örülünk, ha azt el tudjuk mutogatni, hogy mikor, hova és hányan akarunk menni, csak általában jobb helyet adnak, ha van még.

Sikerül jegyet venni, bár nem nagyon kérdezték, hogy mégis melyik busszal akarunk menni, adtak egyet a 15:50-esre, és mindenki boldog volt. Ez persze azt is jelentette, hogy megint akadt némi időnk, amit eltölthettünk. Xining, mint város nem egy csoda, inkább standard modern kínai. Szóval nem szép, de azért van mit nézni. Például a városban elég sűrűn előforduló tibetieket. Elég meglepő, mikor az ember a sarkon befordulva összefut egy asszonnyal, akinek a hajában másfél kiló türkiz van, a kabátja egyik ujja meg a dereka köré tekerve. A meglepetés minden esetben kölcsönös volt, és nem is nagyon tudtam eldönteni, hogy ki is bámul kit. Bordó és sárga ruhákba csavart szerzetesek is nyüzsögnek, látszik, hogy a közelben fontos tibeti kolostorok vannak, annak ellenére, hogy Tibet tartomány határa innen még legalább 900 km.

A bazárban is meglepő üzletekre lehet bukkanni. Van pl. lámaellátó üzlet, lehet kapni kunkori orrú, bumsztli csizmát, kengyeleket, tibeti népviseletet, gyöngyöket minden méretben, korall ékszereket, szóval mindent, amit egy tibeti férfin, vagy nőn látni lehet.

Egész szépen eltöltöttük az időt. Az ebédre elfogyasztott leves nem nyerte el G tetszését, a kínaiak mindig úgy vélik ugyanis, hogy kell még bele erős, az ő gyomra meg nem. Délután még leültünk egy napernyős helyre, hogy igyunk valamit. Hát, valamit ittunk, de hogy pontosan mit, azt nehéz megmondani. Egy korsóban kaptunk zöld teát, öklömnyi cukorkristályt, szárított ananászt, licsit, meg még valami bogyókat. Ezt az egészet felöntötték forró vízzel, hogy aztán szívószállal kiszívogassuk. Ha fogyott, utántöltötték forró vízzel. Érdekes volt, attól függően honnan szívta az ember, mindig más íze volt. Ami állandó volt, az a szívószálba ragadó tealevelek, amit aztán köpködhetett az ember az asztal alá. Nem szép dolog, belátom, de ahhoz képpest, amit az emberek Kínában az asztalnál művelnek, azt hiszem, ez még belefér az etikettbe.

Három felé aztán visszamentünk a hátizsákokért és átvonultunk a buszállomásra. Átestünk a szokásos röntgenezésen, aminek sok értelmét nem látom, eltekintve talán a bombák kiszűrésétől, bár nem hiszem, hogy bárki fennakadna rajta, ha egy kanna gázolajat, meg egy zsák műtrágyát engednék át az ellenőrzésen.

A buszunk már bent állt, mehettünk bepakolni. Most, hogy a hátizsákjaink már olyan mocskosak, hogy az már vagyonvédelemnek is elmenne, gondosan beleraktuk őket a tokjaikba. Úgy tűnik ugyanis, hogy mindegy hova rakják a csomagjainkat, mindig legalább egy réteg porral vastagabban kapjuk vissza. Most meg láttam, hogy még egy biciklit is be fognak nyomni, és hát olajból már elég volt.

Az utasok közt volt két amerikai is, rengeteg cuccal. Segítettem nekik berakodni és közben megkérdeztem, hogy mégis mi a fene ez a rengeteg dolog. Kiderült, hogy gyógyszereket hoznak a tibetieknek, de csak úgy sumákban, mert hivatalosan nagyon macerás lenne, hiszen minek segély, ha egyszer minden a legnagyobb rendben. Furcsa, hogy a határon nem akadtak fent rajta, hogy valaki 40 kg gyógyszerrel jött nyaralni, nekünk meg a vitamint is kiszedték a dobozából. Igaz ők a reptéren a túlsúly problémát is két húszdollárossal oldották meg.

Mikor mindenki az ágyában volt, viszonylag pontosan elindultunk. Kitolattunk a kocsiállásból, megfordultunk és leparkoltunk egy félórára. Aztán tényleg elindultunk, vagyis azt hittük. Tíz perc után kérdezték az amerikaiak, hogy ez most tényleg Yushuba megy-e, mert a nő volt már itt, és akkor marhára nem erre ment a busz. És tényleg, marhára nem arra mentünk, hanem egy szervizbe. Szépen leparkoltunk, és vártunk másfél órát, de a buszhoz nem nyúltak. Aztán elindultunk, immár harmadszorra, hogy végre elhagyjuk Xininget, két óra késéssel.

Napnyugtáig robogtunk, akkor tartottunk egy vacsoraszünetet, illetve meg lehetett látogatni a toalettet, majd vissza lehetett jönni megdöbbent arckifejezéssel. Hát igen, a vécék amúgy sem tartoznak Kína erősségei közé, ezek az útmenti izék meg aztán különösen botrányosak. Az objektum általában mindenhol hasonló, a szörnyűségnek csak fokozatai vannak. A budi két részre van osztva, férfi, illetve női részlegre. Maga a technológia ugyanaz, mint egy magyar pottyantós budi esetében, de azért vannak lényeges különbségek. Például gödörásás helyett lábakra állítják az egészet és néhány lépcsőfokon lehet felmenni. A budi nem egyszemélyes, hanem több boksszal is rendelkezik, bár ezek csak térdig érő fallal vannak elválasztva, inkább csak azért, hogy mindenki tudja meddig tart a saját felségterülete. Ajtó természetesen sehol nincs. A padlón, minden boksz közepén pedig egy húsz centi széles rés, amin keresztül az anyaföldre lehet szottyantani az excretumot. Természetesen víz nincs, van helyette irgalmatlan bűz és mocsok. És míg egy jó magyar pottyantósban a végtermék jótékony homályba hullik, itt nem. Itt látható minden, amit senki nem akart látni. Ez a példány, aminél mi megálltunk ráadásul kicsit túl volt már terhelve. Konkrétan az épület alól minden irányba kitüremkedetta szarkupac. Nem mi voltunk az elsők, akik úgy gondolták, hogy ennél egy bokor is jobb, úgyhogy a környező erdő is el volt aknásítva, talán sűrűbben, mint Kambodzsa.

Ezután megvacsoráztam. G nem volt éhes.