A szervezésnek egy oldal hosszú listával ugrottunk neki, amiről gyorsan fogytak a tételek, de valahogy a legfontosabb pontokat sehogy nem tudtuk kihúzni, ami okozott némi álmatlanságot. Ilyen volt például a pakisztáni vízum. Első körben a Követségen megtudtuk, hogy csak hétfőn és szerdán 10-12 között lehet beadni a kérelmet és csak személyesen. A következő szerdán aztán megtudtam, hogy a személyesen azt jelenti, hogy tényleg mindkettőnknek meg kell jelenni. Riadóztattam G-t, hogy dobjon el mindent, és irány a budai hegyvidék. Még csak a Moszkva térnél tartott, mikor hívtam, hogy ne rohanjon, fejlemények vannak. Történetesen az, hogy közben beszéltem az illetékessel, akinek nagyon nem tetszett az ötlet, hogy csak úgy átvágunk az országon. Kikötötten, hogy csak akkor ad vízumot, ha repülővel lépünk be az országba Karachinál, vagy Islamabadnál.
A Követségről azonnal a Vistába mentem, - mert nem vagyunk azért olyanok, akik könnyen feladják - és lefoglaltam egy repjegyet a Teherán és Karachi közti szakaszra. Szegény lány a pult mögött kicsit megzavarodott, mikor ledaráltam neki, hogy Teherán-Karachi, vagy Teherán-Islamabad jegy érdekelne. Mikor sorolta a jegyárakat, miszerint 180.000, 190.000, éreztem némi szorítást a mellkasomban, de aztán mondta, hogy Teheránba is kb. ennyi. Mondom: hohó! Félreértésben vagyunk! Miután tisztáztuk, hogy létezik olyan ember, aki Teheránból akar Karachiba repülni, mindjárt talált is sokkal olcsóbbat. Később persze átgondoltuk ezt az egészet, és inkább shirazi indulásra módosítottunk.
Közben az idő szorítása és a rokonlátogatások halaszthatatlansága miatt beadtuk az útleveleinket a Kínai Nagykövetségre, hogy történjen valami. Történt is, de ezt már írtam.
A következő szabad hétfőnkön újra fogaskerekűre pattantunk, felszerelve repjeggyel, szállásfoglalással, útvonaltervvel, vízumigénylő lappal. Szinte már ismerősként köszöntöttek a Követségen. A titkárságon a hölgy csak annyit mondott: nem gondoltam, hogy visszajönnek. Mondtam már, hogy nem adjuk fel könnyen? Hamar előkerült az illetékes is, akinek a beosztását nem ismerjük, de nagyon haptákban állt neki mindenki, szúrós szemekel végignézte a papírokat, friss kínai vízumunkat, repjegyünket, és szerintem magában kicsit mosolygott is, majd megkérdezte: Akkor 30 napra kell? És aláírta a papírt. Még lepengettük a titkárságon a vízumdíjat, ahol a hölgy kicsit értetlenül nézett ránk, miért is akar valaki turistaként Pakisztánba menni, de egy héttel később már be is volt ragasztva a vízum. Akkor már tényleg elhittem, hogy megvan.
Szóval a Pakisztáni Nagykövetség kicsit átrajzolta az útvonalat, de mindegy, így se rossz! Busz helyett tehát Shirazból repülővel megyünk Karachiba, ami viszont eddig nem szerepelt a terveink között. Az volt a terv, hogy ezen az úton nem lesznek határidők, ehhez képest indulás előtt már kettőt sikerült begyűjteni. A repjegy miatt adott időre Shirazba kell érnünk, és július 10-ig be kell lépnünk Kínába. Egyik sem egy nagy megszorítás, de azért namánne!
Továbbá felhívott egy barátom, hogy megérkezett az általa rendelt akkumulátor a fényképezőmhöz. Ez nem tűnik nagy dolognak, de ezt a típust nem lehet kapni. Nem csak itt, de máshol sem. Az Amazonon két hónapig vártam rá, de nem érkezett meg, ez a megrendelés is hónapokkal ezelőtti. Nem azt mondom, hogy élet-halál kérdés egy akku, de egy darabbal nekiindulni kicsit idegesítő.
És mielőtt még elfelejteném, a startvonalat május másodikára rajzoltuk be. Vonat helyett végül busszal megyünk Szófiáig, aztán onnan meg majd valahogy tovább.
Utolsó kommentek