Bengalurui tartózkodásunk nem volt valami hosszú, de határozottan hosszabb a tervezettnél. Van pár látnivaló a városban, de semmi egetrengető a forgalomtól eltekintve. A város amúgy is a számítástechnikáról szól, az meg nem egy turistalátványosság. India GDP-jét rendesen megtolja ez az ágazat. A programozáson kívül most már ide szervezik ki a telefonos ügyfélszolgálatokat is. Pontosan úgy, mint a Gettómilliomosban. Megtanítják az operátorokat, hogyan beszéljenek a kliens elvárásainak megfelelő akcentussal, ne pedig indiai töttöröttö kiejtéssel. Indiában megcsinálnak minden ilyen munkát egyébként. Például bármilyen kézírást legépelnek, akkor is, ha nem is értik az adott nyelvet. Minőség nyilván úgy szar, ahogy van, de hát olcsó.
A helyi járatok pályaudvara mellett van a távolsági is, így sokat nem kellett gyalogolnunk, már ott is voltunk, és kérdezgettük, hogy honnan megy Mysore-ba. A mutatott irányban aztán két buszt is találtunk, egy lerobbantat meg egy vadi újat. Ösztönösen a rozzant felé indultunk, de azt mondták, hogy az hat óra alatt teljesíti a távot, a másik meg kettő és fél. Meggyőztek, annak ellenére, hogy nyilván nem mondtak igazat. Jól meg is vágtak a buszjeggyel, annyiba került ez az út, mint az előző napi, csak az 10 órás út volt, ez meg nem egészen 3. Nem baj, kell néha egy kis luxus, mint például egy busz, amin működik a légkondi, sőt az elzárója is. A felhőtlen utazás jegyében egy üveg vizet is kaptunk, sőt fél órával később még el is indultunk.
Sok érdekes a buszon nem történt, talán csak annyi, hogy a 3 idiots ment videóról. Ezt a filmet még Mumbaiban néztünk meg moziban. Nem tudom, mi lehetett az elképzelés, de egy háromórás film nem megy le egy két és fél órás buszozás alatt, pláne, ha nem is induláskor kezdik. No, mindegy, úgyis tudtuk mi lesz a vége. Most se mondom el, mert hátha forgalmazzák majd otthon is. Kellene játszaniuk bollywoodi filmeket. Mellesleg van Kollywood is Kodambakkam mellett, ami a tamil filmgyártás fellegvára és még csak nem is kisebb léptékű, mint Bollywood. Nézettségben meg egyesek szerint jobbak is, mert a mélytamilok csak kollywoodi filmet néznek.
Szóval a végkifejlet előtt megérkeztünk. Rögtön meg is rohantak a riksások, mi meg menekültünk. Megint akadt egy követőnk, aki kéretlen vezetőként jött mögöttünk, hogy majd jól megmutatja, hol találunk szállást. Voltak vele problémák, például meglehetősen részeg volt és hasonlóképpen mocskos is, de a legnagyobb gond az volt, hogy jött utánunk kitartóan. Végül az utca népe rábeszélte, hogy hagyjon fel a dologgal, pontosabban valószínűleg lefordították, amit az arcába üvöltöttünk. Megválva a jóembertől rövidesen találtunk is egy szállást, és elmentünk ebédelni. Húst. Keveset, mert csak keveset adnak, de legalább csontozott volt a csirke, ami azt jelenti, hogy csak egy bordamaradvány volt benne. Egyébként jó volt, alig csípett.
Ebéd után a város nevezetességéhez mentünk, a maharadzsa palotájához. Nem túl régi, 1912-ben fejezték be. Volt egy régebbi, de az 1897-ben leégett. Szép nagy palota, egy szép nagy területen, amit először is meg kellett kerülnünk, mert a bejárat pont a túloldalon volt. Már meg sem lepődtünk rajta, hogy fényképezni szigorúan tilos. A bejáratnál a táskákat megröntgenezik és figyelmeztetnek, ha fényképezőt látnak, hogy bent tilos fényképezni. Minden fényképezőt le kell adni a megőrzőben, a bejáratnál meg újra röntgenezés következik, meg motozás, minek során csak a fényképezőket keresik, a hátizsákban lévő bicska nem érdekelt senkit.
Természetesen a palotának csak egy kis részét lehet meglátogatni, de az sem semmi. A részletek egyesével nézve pokolian giccsesek, de az összhatás mégis valahogy kellemes. Végigjártuk a folyosókat, ahol az éves parádé részleteit mutatják be falfestményeken, megcsodáltuk a festett üvegablakokat, meg a színesre festett öntöttvas oszlopokat, felmásztunk a családi eseményeknek helyt adó terembe. Mindenhol aprólékos fafaragások, elefántcsont berakásos ajtók, vagy éppen komplett ezüstajtók, illetve féldrágakő berakásos márvány küszöbök vannak. A költség alighanem nem volt befolyásoló tényező a tervezés során. A palota egyik oldala gyakorlatilag egy fedett lelátó, ahonnan kényelmesen lehetett nézni az udvari eseményeket.
Természetesen tartozik a komplexumhoz néhány templom is, meg a turisták kedvéért egy elefánt, amin lehet tenni egy kört, valamint három teve, azoknak, akik már unják az elefántokat. Igazából nem tudom, hogy meg lehet-e őket unni, szimpatikus jószágok. A szemük ugyan borzasztó szomorú, de oldalról nézve mindig mosolyognak.
A palotából a buszpályaudvarra mentünk, hogy másnapra jegyet vegyünk. Azt is megkérdezték, hogy hova szeretnénk ülni, mutatva a számítógép képernyőjén az üléseket. Ez a busz is 3+2 elrendezésű, ami maga lesz a pokol a tíz órás éjszakai buszozáson.
Innen a bazárba mentünk, mert itt végre van egy rendes bazár. A szokásos háztartási cikkeken kívül hihetetlen mennyiségű virágfüzért kínáltak eladásra. Ezek nagy része oltárokra kerül, a kisebb jázminfüzérek meg a nők hajába.
Virágon kívül lehetett még festékport venni, amivel – az eladó szerint – bármit be lehet festeni, papírt és ruhát is. A kérdésre, hogy festés után ki lehet-e mosni a ruhát, illetve hogy a színnel mi történik, már nem tudott válaszolni. Úgy tűnik, csak betanult formaszövege volt.
Utolsó kommentek