Tiny Little Big Thing

Reggelinket a legközelebbi kifőzdében fogyasztottuk el. Kicsit kezd agyunkra menni az indiai kaja. Nem könnyű reggelire is csípőset enni. Bármilyen fűszert tudnak olyan mennyiségben adagolni, hogy az már csípjen. Gyomorégés elleni sör meg csak a bárokban kapható háromszoros áron, ami egyáltalán nem szimpatikus.

Megkerestük az egyes buszt, ami nagyjából arra ment, amerre mi is szerettünk volna. Egész egyszerűen ment. A Szikla erődnél szálltunk le, ami meglepő módon nem más, mint egy szikla a nagy lapos síkság közepén. A lelkes indiaiaknak persze az jutott azonnal az eszébe, hogy oda templomot kell építeni. Először csak kis szentélyeket vésegettek a falba, de aztán megemberelték magukat, és rögtön kettőt is felépítettek. Egy szép nagyot félúton a csúcs felé, meg egyet a tetejére. Persze belépni csak hinduknak lehet. Ez a jó az itteni templomokba, befizeti az ember a belépőt magának meg a fényképezőnek, aztán tulajdonképpen nem mehet be, mert ami igazán fontos, az a hitetlen szemnek láthatatlan. A hegyre egy fedett kőfolyosó vezet fel, amiben a sziklába vágott lépcsők rejtőznek. A cipőt természetesen már lent le kell venni. A templomba csak az ajtóból sandítottunk be, aztán másztunk tovább. Közben láttunk egy lázadó denevért, amelyik az évezredes hagyományokra téve egy teljesen nyitott sziklafalon lógatta fel magát nappalra. Ráadásul nem is magasra.

A hegy tetején álló templom is tiltott a hitetleneknek, de úgy tűnik nem annyira, mert kiírva nem volt, és nem is foglalkozott velünk senki, mikor bementünk. Nem volt túl érdekes, viszont a kilátás jó volt.

Leereszkedve még benéztünk a szent tehenek istállójába, amit a szag alapján találtunk meg. Nem tudják, hogy milyen szerencsések. Nemcsak azért, mert szentek, hanem azért is, mert többi szent társukkal ellentétben nem a szemétből kell kiguberálniuk a vacsorát.

A sziklától gyalog indultunk el megkeresni egy helyi muzulmán szent sírját, de nem találtuk meg, és nem volt akkora élvezet a séta a forgalomban, hogy tovább keressük. Járda ugyanis nem létezik, vagy ha van, akkor elfoglalja valami, esetleg csak 60-70 %-ban fedi le az alatta húzódó szennyvízcsatornát. Szóval kezd India karakteresedni.

Felszálltunk inkább újra az egyes buszra, ami történetesen ugyanaz a busz volt, ugyanazzal a kalauzzal, mint amivel indultunk, és elbuszoztunk a Sri Ranganathaswamy templomig. Jó az, amikor a zötyögő buszon próbálja felolvasni az ember ezeket a neveket a kalauznak. Mindegy, értette, nyilván minden turista ugyanoda megy.

Ez valószínűleg India egyik legnagyobb temploma. Persze attól függ, hogy számoljuk, mert konkrétan soha nem tudja az ember, hogy már bent van, vagy még kint. Mi bentnek azt számoljuk, ahova már csak cipő nélkül lehet menni, de az első kapu és fal jóval kijjebb van. Összesen hét kapun kell áthaladni, amik közül az első a legmagasabb, a maga 73 méterével. Természetesen szép színesre festett szobrok díszítik az összeset. Aztán az n-edik kapu után kint a tábla, hogy innentől csak cipő nélkül. Pont belefutottunk egy német turistacsoportba, ami nem könnyítette meg a dolgunkat. Azért valahogy elhelyeztük a cipőinket a megőrzőben. A bakancsaimnak csak az orra fért be a polcra, de így is megállt. Kaptunk egy kis cetlit róla, de alapvetően senkit nem érdekelt semmi.

Körbejártuk a templomot, bár a lényeget itt se nézhettük meg. Goában a hinduk Szűz Máriával fényképeztették magukat, minket meg itt be se engednek. Eleve honnan tudják, hogy nem vagyunk hinduk? Csak nem bőrszín alapján különböztetnek meg?!

Cipőinket visszaszerezve gyalog indultunk el a másik közeli templomhoz, aminek szintén szép neve van: Sri Jambukeshwara. Nagyjából toronyiránt mentünk, így volt alkalmunk megtekinteni néhány szokatlan lakóhelyet. Konkrétan a felüljáró alatt tanyázó családok életébe pillanthattunk be, már csak azért is, mert falak nincsenek. Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan hajléktalanok, mégse nevezném annak őket, mert igenis kialakítottak maguknak valami lakást, és nem adták fel az életet. A lakóterületet arasznyi földsánc veszi körül, gondolom, ez gátolja meg, hogy eső esetén esetleg éjjel alájuk folyjon a víz. A placc le van döngölve, gyönyörűen felseperve, az egyik sarokban tűzhellyel. Természetesen nem egy légkeveréses mikróval kombinált tűzhely, hanem három kő, amin megáll a lábos. Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy a sorsuk kielégítően alakul, hanem azt, hogy becsülendő, hogy nem adják fel, hanem harcolnak egy jobb életért.

A templomhoz megérkezve szépen kifűztem a bakancsomat, levettem a zoknimat, felpakoltam a megőrző pultjára, amikor közölte a jóember, hogy a templom zárva van, csak háromkor nyit ki. Éljen!

Elmentünk ebédelni. Szerencsére mindenhol vannak kis éttermek, ahol a helyiek is esznek, és általában van angol étlap is. Hogy minek, azt mondjuk nem igazán értem, mert általában úgy néz ki, hogy a százféle étel közül rábök a tikkákra, vagy massalákra, és közli, hogy csak azok vannak. Majd rendelés után egy fél órával előkerül újra, hogy amit rendeltünk az pont nincs. Egyébként meg sokszor előfordult, hogy tök egyforma kaját kaptunk, pedig mást rendeltünk. Alapvetően amúgy is találomra rendelünk. Kértem kávét is, de mondták, hogy nincs. Akkor teát. Az sem volt, csak az, amit mutatott. Maradtunk a víznél, amit már úgyis kihozott. Kancsóban, természetesen a csapból. Később figyeltem, hogy a poharak mosogatásával nem bíbelődnek, hiszen az csak vizes. Egyébként azt hiszem, forralják a vizet, sőt néha tesznek is bele ezt-azt. Egy helyen például egészen piros volt, de nem málnaszörp íze volt, hanem fahéj.

Csak nem akart három óra lenni, úgyhogy körülsétáltuk a templomot, vagyis azt a falat, ami elválasztja a cipős világot a cipőtlentől. Ez nem egy nagy templom, körbe is értünk fél óra alatt, lehetett bakancsot fűzni. Összességében hasonló volt az eddig látottakhoz. Ez történetesen Shívának volt szentelve, meg annak a történetnek, hogy Shíva kiszabadította az elefántot a pókhálóból. Hát igen, régen nem olyan kis nyeszlett pókok járták a földet, mint amitől mostanában sikoltoznak a lányok.

Vacsorára vega cheeseburgert ettünk, ami meglehetősen szar volt, de legalább nem csípett. Néha azt gondolom, hogy csodálatos lenne egy McDonald’s, de aztán az is eszembe jut, hogy mióta beverték az első üzletük ablakait, azóta nincs marhahús az étlapon.

Mivel nem lettünk szerelmesek Maduraiba (a templomot leszámítva), egy büdös, forgalmas városnak bizonyult, úgy döntöttünk, hogy a többi látnivalót kihagyjuk, és azonnal továbbállunk.

Ezt meg is tettünk a 11-es vonattal, ami lenyűgözően pontosan érkezett, hogy aztán az állomást már fél óra késéssel hagyja el. A legolcsóbb – szakszóval csirkés - jegyet vettük, úgyhogy nem számítottunk rá, hogy lesz ülőhelyünk, de lett. Hat indiaival osztottuk meg a „fülkét”. Az állomásokon mindig iszonyú zűrzavar keletkezett, különböző árusok érkeztek ebédet, teát, gyümölcsöt kínálva. Vettünk is ezt-azt, hogy ne vesszünk éhen.

Trichybe kora délután érkeztünk meg. A város eredeti neve egyébként Tiruchchirappalli volt, ezt rövidítették le Trichyre. Ez legalább egy értelmes névváltoztatás volt. Indiában egyébként mindennek legalább két neve van. Az istenségeket is helyenként máshogy hívják, például Shívát helyenként Sundareswararnak, Vishnut meg Sheshashayanának. Igen szép név mind.

A szálláskeresés nem ment flottul, minden hely tele volt. Az első kettő után mondtam G-nek, hogy várjon meg a cuccokkal, én meg elmentem végigjárni minden szálláslehetőséget, amit találok. Az első háromban még azt kérdeztem, hogy van-e kétágyas szoba, aztán áttértem arra, hogy tele vannak-e. Tele voltak. Egy helyen volt kétágyas (csak az és csak egy), de nem tudták megmutatni, mert valami ajtó be volt zárva. Mondtam, hogy jó lesz, mindjárt jövünk.

Mikor megérkeztünk acuccokkal, a recepciós ragaszkodott hozzá, hogy nézzük meg, hogy jó lesz-e. Mintha lett volna választásunk. A szobát valószínűleg eredetileg konyhának tervezték, mert egy hatalmas tetőteraszon áll, mint egy kis ház. Ilyen jó szállásunk még nem volt Indiában, miénk az egész szint, nem tudom, mit aggódott a fickó. Talán az nyomasztotta, hogy nincs tévé a szobában.

Miután a bendőnket is megtöltöttük, elindultunk vonatjegyet venni holnaputánra, mert azt már megtanultuk, hogy itt előre kell intézkedni. A jegyfoglaló irodában mindenki serényen töltögetett mindenféle papírokat, állt különböző monitorok előtt, illetve különböző sorokban. Nem értettük a rendszert. Átmentünk az állomáson levő jegyirodába, ahol kb. 3 percig beszélt hozzánk angolul a fickó, anélkül, hogy bármit is értettünk volna belőle. Mindenesetre a jegyfoglalás felé mutogatott, úgyhogy visszamentünk oda, és kiálltuk a sort. A helyiséget éppen felújították, a legjobb pillanatokban kezdtek el légkalapáccsal dolgozni. Így aztán még annyira sem értettük, hogy mit mond a nő. Csak annyi jött le belőle, hogy várólista van, meg az emergency kvótát emlegette. Erről már tudtuk, hogy az állomásfőnöknél lehet kérni, így lehet jegyet szerezni az utolsó pillanatban, de alapesetben kérvényt kell írni hozzá. Az állomásfőnök pont annyira mutatkozott segítőkésznek, mint a két jegyárus, de legalább értettük, hogy mit darál. Felhívta a jegyirodát, majd közölte velünk, hogy feliratkozhatunk várólistára. Remek! A 250. és a 251. hely lehetett volna a miénk. Ezzel nem éltünk, úgyhogy inkább busz után néztünk.

Ez hasonlóan zajlott, mint a vonatjegykeresés. Az állomáson egy fogatlan bácsi ült a jegyirodában, de nehéz volt megmondani, hogy ez javított vagy rontott az angolján. Elindultunk abba az irányba, amerre mutogatott, de ott nem volt semmi, pedig szemlátomást jó helyen jártunk. Végül úgy döntöttünk, hogy keresünk valami ügynökséget, mert úgy tűnt, ebben a városban kell leélnünk életünk hátralevő részét, ha nem így teszünk. Találtunk is egyet, ahol közölték, hogy ők aztán nem tudnak jegyet adni, bár ez állt a cégérükön. Aztán találtunk egy másikat, ahol először nem akartak foglalkozni velünk, majd közölték, hogy nyomtatványt kell kitölteni a jegyvásárláshoz, ami egy rúpia. A nyomtatvány rendkívül fontos volt, mivel az ott feltüntetett adatokat aztán beírták a gépbe. Komolyan mondom, nem lehetne tovább bonyolítani a rendszert. És természetesen Mysore-ba nem volt jegy, csak Bengaluruba (Bangalore), oda is csak a reggeli buszra, tehát nemcsak az éjszakai utazás ugrott, hanem a következő napunk is rámegy az innen való eljutásra. Remélem, holnap kiderül, hogy olyan csodálatos a hely, hogy minden fáradságot megér!