Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


36104 km, Nha Trang

2009.10.20. 10:00 | Ahmet | 5 komment

A reggel vekkercsörgéssel, meg kóválygással indult, aztán valahogy csak elrendeztük a dolgainkat, ugyanis sznorkellezni mentünk. Nem tudom, van-e erre magyar kifejezés, mert az, hogy „búvárszemüveges korallnézegetés” kicsit hosszú, meg aztán halakat is néztünk.

A busz viszonylag pontosan jött értünk és kifuvarozott a kikötőbe. Nem a cölöpházas halászkikötőbe, hanem a másikba, ahol például szép nagy konténerhajók is álltak nem messze a saját kis bárkánktól, amibe éppen búvárfelszerelést pakoltak.
Mikor befizettünk a túrára, két lehetőség között vacilláltunk: volt egy óccsó túra, négy szigetet meglátogatásával, úszó bárral, sznorkellinggel, sok emberrel, meg a drága kevés emberrel, sok korallal. Utóbbi mellett döntöttünk, pedig sóher énünk gyakran kényszerít a helytelen útra.
A hajó mellett rajtunk kívül még két ember téblábolt, nekik szánták a palackokat. Mint kiderült nagyjából meg is volt az egész társaság. Akkor éreztük, hogy jól döntöttünk. Az első helyszínig tartó úton bedobtunk egy kávét és beszélgettünk. Mielőtt a búvárok nekiálltak beszuszakolni magukat a csini fekete neoprén ruhába, aztán felszerszámozták őket és mehettek is a vízbe. Nagy meglepetésünkre mi is kaptunk fétis gúnyát a szemüveg és a békaláb mellé, majd mehettünk mi is Isten hírével.
Egy szál fürdőgatyában nem egy nagy élmény a vízben libegni, mert 20 perc után fázni kezd az ember, akkor is, ha meleg a víz. Viszont így, hogy szépen kistafíroztak, kellemesen lehetett vízihullát játszani. Az ember csak ernyedten sodródik, néha kifújja a vizet a pipából és nézi, hogy mi van lent. A víz sajnos elég zavaros volt, de azért rossznak semmiképpen nem volt mondható.
Búvárjaink visszaérkezése után átálltunk egy másik helyre, ami már a hajóból jobbnak nézett ki. Bár utastársaink ausztrálok voltak, akik mindig elégedettek, nem reklamálnak, de azért éreztem a hangjukban némi csalódottságot az előző hely látási viszonyaival kapcsolatban. (Hát, ez az esős évszak, ami a fene tudja mikor van. Bárkit kérdezünk meg, mindig azt a választ kapjuk, hogy az eleje, vagy a vége, vagy a közepe. Az útikönyv is összevissza ír róla. Mellesleg éjjel is szakadt az eső, még jó hogy reggelre elállt, mert ugyan a vízben nem leszünk vizesebbek, a hangulat mégiscsak jobb, ha süt a nap.)
Egy kis öböl mellett kötöttünk ki egy bójához, mert igazán nem szép dolog a horgonyt csak úgy bevágni a korallok közé. A búvárok még pihentek egy kicsit a két merülés között, de nekünk nem volt téma a dekompresszió, azonnal csobbanhattunk. A víz gyönyörű tiszta volt és nyüzsögtek benne a halak. Egyetlen negatívumot tudnék csak említeni, az uszony feltörte mindkettőnk lábát. Tiszta röhej, mintha sétáltunk volna benne! Szerencsére nem volt igazi úszószám, amit bemutattunk. Elsodródtunk a parti sziklákig, és néztük, ahogy halrajok legelésznek a zátonyon. G egy teknőst is látott, de ahogy a teknős őt meglátta, elmenekült. Nem csoda, ismerve a helyi étkezési szokásokat. Cápától nem kell a környéken tartani, - bár szívesen megnéztem volna egyet –, mert szó szerint kizabálták őket a tengerből. Pontosabban csak az uszonyukat, de uszony nélkül szart sem ér a cápa, elsüllyed a fenébe. Legalább egy órán át tettettük a hullát, és már kezdtem aggódni, hogy valaki megcsáklyáz. Néha azért nem bírtam ellenállni, és egy nagy levegővel lemerültem, hogy vessek egy közelebbi pillantást a különböző élőlényekre. Eszméletlen jó érzés a korallok felett, között úszni, de még így szabad tüdővel is erőteljesen kell fújni befogott orral, csukott szájjal, hogy a nyomás kiegyenlítődjön. Ha nem tenné az ember, beszakadna a dobhártyája, bár erre ehhez megfelelő mértékben hülyének kell lenni, mert a fülben kitűnően érezhető a nyomás, ami egyre fokozódik, míg aztán fájdalomba nem vált. Akinek nem volt még semmilyen fülgyulladása, az ez most nem fogja érteni (szerintem ilyen ember nincs, vagy a gyermekkorát kómában töltötte), de kb. annyira fáj, mint amikor egy kiadós strandolás után az ember bedurrant fülét megtekerik.
A vízből kimászva különös, régen elfelejtett gyermekkori emlékek idéződtek fel, ahogy a ruhában 37°C-osra melegedett víz lábszárunk mentén távozott. A harmadik helyen is jók voltak a látási viszonyok, és habár kevesebb volt a hal, a korallok kárpótoltak. Itt több hajó is állt, de a búvárok másfelé kószáltak, így a part mentén csak mi úszkáltunk, meg egy apró üvegfenekű csónak kínai turistákkal. Aláúsztam és felintegettem nekik, ők pedig vadul fotóztak.
A túránk az ilyenkor szokásossal ellentétben nem hamarabb ért véget a meghirdetettnél, hanem kicsit tovább tartott. Közben a tojásos szendvicsek is szépen elfogytak, úgyhogy tényleg ideje volt a part felé venni az irányt. Amit korábban nem tudtunk és most kellemes meglepetésként ért, ebédelni vittek. Ebéd után aztán elbúcsúztunk és zuhanyozni mentünk a szállodába. Kezdtem érezni, hogy bizony szépen leégtem. Mert szép dolog a neoprén ruha, meg a víz, de a fejem teteje folyamatosan a napon volt, és azon, hogy úgy mondjam csekély a védelem. Természetesen volt napkrém nálunk, de ki gondol ilyesmire? Legközelebb talán én, de csak akkor, ha nem sült ki végleg az agyamnak az erre a célra fenntartott része.

 

Címkék: vietnám nha trang

36058 km, Nha Trang

2009.10.19. 10:00 | Ahmet | 1 komment

A késői indulás ellenére korábban értünk Nha Trangba, reggel hatkor már a tengerparti úton néztük a tengert, ha már a kelő napról lecsúsztunk. A városban nem volt nagy nyüzsgés, de a parton meglepő élet folyt. Kihasználva a kellemes hőmérsékletet mindenki tollaslabdázott, tornázott, kocogott, vagy rohant, mint egy őrült. Az utóbbi csapat láthatóan edzésként, de mezítláb, ráadásul az aszfalton, a forgalomban. Bár a forgalom Vietnámban gyakorlatilag csak robogókból áll, így könnyen kikerülgeti az ilyen akadályokat.

A kinézett szállodánkban jó kereskedő módjára először megmutatták a tetőteraszt, ami tényleg nagyon kellemes volt, de szinte biztos, hogy egyszer sem fogunk felmenni, aztán kezdték a drágább szobákkal. Elsőként egy szép kilátással bíró üvegezett valamit, amiben elég kegyetlen klíma uralkodott, szerintem a gekkók is csak akkor mennek be oda, ha van vendég, aki bekapcsolja a légkondit. Aztán szépen araszoltunk lefelé az árlistán, mire megérkeztünk a legolcsóbb szobához, amiben nincs légkondi. Minek is fizessünk plusz pénzt olyasmiért, amit aztán nem akarunk bekapcsolni, mert rosszabb, mint jó.
Azonnal eldőltünk, mint a zsák, és aludtunk egy kis kiegészítőt a buszos éjszak után. Ilyenkor aztán jól megkeveredik az ember, hogy melyik nap melyik volt. Valahogy az van az agyunkban, hogy az egy nap az, ami két alvás között eltelik.
Ebédelni keltünk fel, aztán kibaktattunk a Cham tornyokhoz, amiket a VII. és XII. század között építettek és pont olyanok, mint azok, amiket My Sonban láttunk, azzal a különbséggel, hogy jobb állapotban vannak és még mindig használják őket. Ez a használat azzal jár, hogy a legnagyobb épületben annyi füstölő ég, hogy két ventillátor szívja ki a füstöt, de még így is marad bőven. A szentély közepén álló linga már nem az eredeti, de csak azért, mert az eredeti, majd annak az utóda és az annak a helyére rakott is arany volt. A jelenlegit egy bölcs király helyezte el, kőből van. Érdekes módon ennek nem kelt lába. A hívők mezítláb léptek a szentélybe és borultak le. Én meg a sarokban diszkréten fotóztam, mert hihetetlen hangulata van a helynek.
A városba visszafelé menet újra elmentünk a város egyik kikötője mellett, ahol a halászhajók sorakoznak hatalmas lámpáikkal, amivel a halakat csalogatják éjjel. Nem egy nemzetközileg elfogadott módszer, de ki foglalkozik ilyesmivel, ha a gyerek enni kér. A parton kis hullámlemez bódék állnak vékony, görbe cölöpökön, ha nincs telek, nincs költség alapon.
A Long Son pagoda felé menet beugrottunk egy helyi fotós galériájába. Nagyon jó képei voltak, de éppen nem volt áram, így a felét nem igazán láttuk, ami sajnálatos, de így legalább kevésbé hangol le, hogy milyenek a sajátjaim.
A pagoda nem volt rossz, bár túl extra sem volt, ami érdekes, az a dombon felette álló hatalmas fehér Buddha szobor, amihez felmásztunk. Ha már benne voltunk a nagy vallásosságban, beugrottunk a helyi keresztény templomba is. Azt hiszem, Európában nem került volna bele egyetlen útikönyvbe sem. Betonkockákból épült szegényem. Érdekesebb volt az esküvői fotózás, amit mellette tartottak. Nem egyszerű szépen elrendezni az ara haját, ruháját a szélben, pláne, ha arra is kell figyelni, hogy a vőlegény strandpapucsát eltakarja.
Kis szállodai pihenő után, még napnyugta előtt kicaplattunk a strandra és megforgattuk magunkat a hullámokban. Illetve a hullámok forgattak meg minket a homokban. Jólesett az egész napi izzadás után.

 

 

Címkék: vietnám nha trang

35732 km, Úton

2009.10.18. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Végigjártunk jó néhány boltot Hoi Anban, hogy beszerezzünk néhány dolgot, ami szükségessé vált. A ruháink elég jó tempóban mennek tönkre. Egyrészt a nem rendeltetésszerű használatban, másrészt, mert folyamatosan ugyanazokat hordjuk.

Szerencsénkre Hoi An a legjobb hely ruhavásárlásra. Minden utcában van legalább tíz ruhaüzlet, és ugyanennyi cipőbolt. Egyik sem hasonlít az otthoniakra, ugyanis itt nem csak konfekciócuccok vannak, hanem szabóságként is üzemelnek. Bármelyik kiválasztott ruhát megcsinálják más anyagból, vagy más méretben, de lehet választani katalógusból is, legkésőbb 24 órán belül érte is lehet menni. És ez vonatkozik a cipőkre is, még a cégérre is kiírják, hogy „márkás katalógusokból másolva”.
Elsőként nekem vettünk egy nadrágot, mert a jelenlegi választékból az egyik meglehetősen vastag, ami nem igazán előnyös a trópusi klímán.
Aztán G-nek kerestünk inget. Az első helyen jó árat mondtak arra, hogy a meglévőről csinálnak másolatokat, de mikor aztán levette, és belebújt a kölcsöncuccba, akkor gondolták, hogy úgyse lesz kedve visszaöltözködni, lehet feljebb tolni az árat. Nem lehetett, így egy másik üzletben rendeltünk két inget, mert a raktáron levő fehér volt.
Aztán a piacon vettünk egy jófajta vietnámi csepegtetős kávéfőzőt, mert vietnámi kávét otthon is akarunk majd csinálni, bár már most sejtem, hogy nem lesz olyan, mint itt. Hihetetlen, hogy ugyanaz a Lipton tea teljesen más ízű Kairóban, mint ha én főzöm le otthon. De hát ez már konyhaművészet, nem az én asztalom.
Körülsétáltuk még egyszer a várost és megint megálltunk annál a cipőboltnál, ahol már korábban láttunk hamis Crocsokat, de akkor állították, hogy nincs 38-as. Kiderült, hogy volt 38-as, sőt a 40-es is ugyanakkora volt. Vettünk egy párat, a gumipapucs meg majd jó lesz pingpongütőnek, önvédelmi fegyvernek vagy hasonlónak, úgyis veszélyes eszköz, már egy fél nap alatt feltörte G lábát.
Ezután a nap jelentős részét egy kifőzde asztalánál töltöttük és sört ittunk, talán még Pó Apó is büszke lenne ránk.
Délután még az utolsónak mondható pillanatban felfedeztünk egy boltot, ahol nemcsak eladnak használt könyveket, de csereberélnek is, úgyhogy visszamentünk a kiolvasott könyveinkkel, és elboltoltuk őket két hamisított útikönyvre, meg egy regényre. Nem szép dolog így támogatni a hamis termékek piacát, de hát eredeti nincs. Egyébként a könyveket szépen lefénymásolják, és bekötik. Tartósságra nem tudom milyenek, de a Laosz könyv fűzött és a kézzel beleírt bejegyzés szerint egyik tulajdonosa valahol Thaiföldön hagyta használat után. Gondolom, ő is Vietnámban vette, átutazta vele Laoszt, aztán valahol otthagyta, de egy szembe haladó utazó visszahozta. Most arra készülünk, hogy újra elvigyük a túloldalra.
A könyvcserebere után felvettük a kész ingeket és visszaballagtunk a szállodánkhoz, habár volt még idő a busz indulásáig, az indulási időpontok meg még eléggé flexibilisek is, legalábbis a jövő irányában.
A névleges indulási időpontig olvasgattunk, bár sötétedés után eléggé nehézkesen ment, ugyanis negyedóránként elment az áram. Nem tudom, hogy az áradás utóhatása-e, vagy mindig így van. Egyébként a városban egy öregember mesélte, hogy minden évben van egy pár árvíz, sőt volt olyan év, hogy az esős időszakban egy hónap alatt hét áradás volt. A mostani nagynak számított, de messze van a rekordtól. Ha jön a víz, akkor mindenki felcipeli a cuccot az emeletre, aztán várja, hogy lemenjen a víz. Van, hogy három-négy napot kuksol az emeleten a város teljes lakossága.
A busz helyett természetesen csak egy lány érkezett motoron, hogy menjünk vele, mert a busz nem tud bejönni az utcánkba. Mentünk, de az ötven méterre lévő adott helyen már azt mondta, hogy háromnegyed óra múlva jön csak a busz. Remek! Egyébként ugyanarra a buszra adnak el úgy jegyeket, hogy minden utasé más időpontra szól, bár ez még magyarázható lenne azzal, hogy kit mikor és hol vesznek fel. Rövidesen taxiba raktak minket és elvittek egy újabb helyre, ahol már vártak egy páran. A meghirdetett időpont után másfél órával aztán diadalittasan jelentette az iroda alkalmazottja, hogy itt a busz, most fordul be a sarkon. Tényleg szép teljesítmény volt! Néztük, ahogy lépésben végigaraszol az utcán, miközben partvissal emelgetik előtte a vezetékeket. Azt hiszem, hogy a helyiek nem nagyon foglalkoznak a közúti űrszelvény fogalmával, mikor kihúzzák ismeretlen célú és nyilván legális drótjaikat.
A leghátsó sorban kaptunk helyet, ami azt jelenti, hogy egy ötszemélyes franciágy szélső két ötödén kellet meghúzódnunk. A busz egyébként jobb volt az átlagnál, de a hátsó sorban szépeket lehetett pattogni, meg valahogy amúgy sem ment az alvás, csak nagyon darabosan.

 

Címkék: úton vietnám

35534 km, Hoi An

2009.10.17. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A buszunk nyolcra jött értünk, hogy My Sonba vigyen. Vietnámban elég nehéz önállóan közlekedni. Ha látnivalókhoz akarunk eljutni, szinte biztos, hogy vagy nem lehet tömegközlekedéssel odajutni, vagy hatvanhét átszállással. Viszont mindenhova szerveznek kirándulásokat, amik szerencsére elég minimál szervezettségűek. Gyakorlatilag van egy idegenvezető, aki ha nagyon lelkes, akkor mond három mondatot, az is csak úgy jön össze, hogy az egyiket elismétli, meg van egy busz, ami odavisz és visszahoz. Az árak általában nagyon jók, de nem ez az, ami miatt sokan veszik igénybe a szolgáltatást, hanem azért, mert tényleg nincs más. Esetleg lehet bérelt motorral menni, de azért hetven-nyolcvan kilométert robogóval megtenni az itteni forgalomban nem egy leányálom és még drágábban is jön ki.

Szóval ezért kötöttünk ki megint egy ilyen buszon. Most túl sokat nem keringőztünk utasokat gyűjtve, kicsi ahhoz a város, meg a legtöbb szálloda is egy kupacban van.
Az út eltartott vagy egy óráig, megérkezés után pedig kaptunk lehetőséget vásárlásra, de legalább nem húzták nagyon az időt. Kis séta után a bejárathoz értünk, ahonnan a jegyek ellenőrzése után még mikrobusszal vittek a romok közelébe, amik onnan már csak tíz perc sétára voltak. Nem tudom, hogyan lehetett volna még bonyolultabbá tenni a rendszert, de esetleg ha valaki tárgyalna a kínai céggel akik az ujjlenyomat-leolvasókat és chipkártyákat szállították Xiao Likengbe, biztos lenne pár jó ötletük.
Végre odaértünk a romokhoz. Sajnos nem túl sok maradt belőlük, mert az évszázadok során minden háború egy kicsit lerombolt belőlük. Legutóbb az amerikaiak bombázták szét a környéket, de hát ismerjük őket. Általában fossá bombázzák a dolgokat, hogy megmenthessék őket.
A megmaradt romok nagyon jól néznek ki. A téglából épült szentélyek pont annyira vannak egyben, hogy látni lehessen mik is voltak, és pont annyira omlatagok, hogy érezhető legyen a koruk. Természetesen minden repedésben moha nő, vagy éppen valami nagyobb gaz. A téglák egyébként habarcs nélkül kerültek egymásra, a ragasztóanyag a feltételezések szerint valami növényi olajból készült. Amikor aztán megkötött, akkor faragásokkal kidíszítették. A szentélyeket egyébként a champák építették, és bennük az Indiából ismert lingákat helyezték el. Igen, a kőfaszokat. A különböző mértékben absztrakt példányok bármelyikét lehetne mutogatni fő műsoridőben. Legfeljebb az operatőrnek oda kellene figyelnie a megfelelő kameraállásra.
A romok közt persze elhagytuk a csoportunkat, vagyis inkább a társaság feloszlatta magát. Az úgynevezett idegenvezető persze számított erre, megbeszélt időpontban kellett a kijárathoz menni. Mire a romokat végignéztük, gyakorlatilag már mehettünk is. Mikrobusz helyett egy Willis jeep fuvarozott vissza minket. Alighanem háborús relikvia, ami még nem rohadt teljesen el, pedig adott volt az idő és a klíma is.
A társaság néhány tagja már ott üldögélt, a többi tagját meg nem ismertük meg.
A városba érve rögtön az ebédre gondoltunk, mint két ösztönlény, meg arra, hogy utána buszjegyet veszünk. Nem vettünk, mert a buszállomásként használt objektum íróasztal mögött ülő embere azt mondta, hogy jegyirodában lehet csak. Magyarán a szállodánkban foglalhatunk helyet egy turistabuszra, ami majd megint köröz velünk egy darabig, viszont házhoz jön.
Délután a városban kószáltunk. Sokkal nem volt jobb a helyzet. Már minden utcán végig lehetett menni száraz lábbal, de nem ártott odafigyelni, hogy hova lép az ember. Tulajdonképpen a boltok kínálatát nézegettük és írtuk a képzeletbeli listát, hogy miket kéne venni. Ingeket, nadrágokat, meg hasonló dolgokat, amik az út során lefoszlottak rólunk, vagy éppen azt teszik pillanatnyilag is. A konkrét vásárlást azonban holnapra halasztottuk, kell ugyanis program minden napra. Meg aztán mocskosak is voltunk ahhoz, hogy ruhákat próbáljunk.

 

Címkék: vietnám hoi an

35443 km, Hoi An

2009.10.16. 10:00 | Ahmet | 4 komment

Reggel vekkerre keltünk, mert a busz fél kilencre jött értünk és még össze kellett pakolni.

Persze az összepakolás nem tartott sokáig, de mikor előző nap végignéztünk a szobán az volt az érzésünk, hogy egy ideig elbíbelődünk majd vele. Végül jóval korábban lent voltunk, a busz meg természetesen késett.
Felszállásnál azonnal egyértelmű volt, hogy egy hosszú körözés vár még ránk, mire megtelik. Így is lett, pár kört megtettünk, és leparkoltunk. Mutatta a sofőr, hogy kávézni mennek. Remek! Mi meg vártunk a buszban, mert azt gondoltuk, hogy öt perc és indulunk tovább. Nem indultunk, nyugodtan kereshettünk volna valami reggelit, ha nem kamuznak. Persze ahogy leszálltam, indultunk. Legalábbis egy rövid ideig úgy gondoltuk, hogy indulunk, de csak a környéken köröztünk tetű tempóban, mert ahol állt a busz, ott útban volt. Közben szépen esett az eső, az egész rettenetesen idegesítő volt. Végre aztán megérkezett az éjszakai busz, amire vártunk, átszállt róla néhány utas, és végre tényleg elindulhattunk volna, ha kínai utastársaink nem mászkáltak volna el. Egyébként egész úton ezt csinálták. Ha kinyílt a buszajtó, akkor szétszéledtek, mint a birkák.
Fél kilenc helyett végül fél tizenegykor irányba álltunk és felvettük az utazósebességet, ami Vietnámban soha nem több ötvennél. A motorok miatt, gondolhatnánk, csak azt nem tudom, hogy a vasúti síneken kik motoroznak, mert az sem gyorsabb.
Az út így sem annyira hosszú, négy óra alatt Hoi Anba ér a busz. A táj közben kicsit megviselt volt mindkét oldalon. A tájfun itt nagyobb erővel csapott le, ennek megfelelően félbetört fa is több volt. Helyenként teljes fiatal fasorok voltak szépen párhuzamosra fésülve, a reklámtáblák is mind feküdtek. Érdekes módon a házak teteje általában épségben volt. Az persze mindenhol látható, hogy készültek a viharra, mert az összes hullámbádogtetőn homokzsákok voltak, de a cseréptetők csak úgy simán túlélték. Az út nagy részét átaludtam. Egy alagút közepe táján ébredtem, kinéztem, aludtam tovább, mikor megint felébredtem, megint alagutat láttam. Kérdeztem G-t, hogy ez már egy másik, vagy még mindig az? Még mindig az volt. Szép nagy hegyet fúrtak át. Szerencsére volt akkora a hegy, hogy a másik oldalán már ne essen az eső.
Mire Hoi Anba értünk már sütött a nap. A buszunk persze valami teljesen világvége helyen rakott ki minket, ahonnan aztán gyalogolhattunk.
A kiszemelt szállodára G azt mondta, hogy el nem gyalogol odáig ilyen melegben, úgyhogy egy közelebbibe mentünk, de az meg túl drága volt. Nagy keservesen megkerestünk egy harmadikat, abban viszont nem volt szoba, úgyhogy visszamentünk a drágához. Megnéztük a szobát, és egyből még drágábbnak tűnt. Ekkor már annyit gyalogoltunk, mintha a távolabbihoz mentünk volna. És akkor végül mégiscsak arra vettük az irányt. Valahogy odaértünk, de pofátlanul magas árat mondtak, ami furcsa, mert az egész utca csak szállodákból állt. Rögtön két házzal arrébb kaptunk harmad áron. Van hűtő, tévé angol nyelvű csatornákkal, lehet választani ventillátor vagy légkondi közül, és természetesen van fürdőszoba is, szóval az az apróság, hogy nincs ablak, igazán jelentéktelen.
Délután háromkor elindultunk végre reggelizni.
A városban körülnézve láttuk, hogy itt még erősen a romeltakarítás fázisban vannak. Elnézve a helyzetet egy kicsit azért többet is kaptak a jóból, mint Hue. Az utcák némelyikét még vastagon borította az iszap és a hordalék, máshol már kupacokba voltak húzva a letört ágak, meg a szemét, amit a folyó olyan szépen kikotort onnan, ahova az emberek elsuvasztották. A falakon ugyan túl élesen sehol nem látszott, hogy meddig állt a víz, de azért könnyen meg lehetett állapítani, hogy a folyóparton a járda szintje felett kb. három méterrel hullámzott még a folyó két nappal korábban. Természetesen a város nem egy hegyoldalban épült, hanem egy tök lapos placcra, úgyhogy a folyóparti három méter az a város szélén még legalább kettő volt.
A délután fennmaradó részét cipővadászattal töltöttük, ugyanis G kínai hamis Crocs papucsának a talpán már akkora volt a lyuk, hogy feltétlen szükségessé vált egy új beszerzése. Úgy tűnik, nem bírta a napi 8-10 km gyaloglást. Természetesen ilyet csak egy helyen lehetett kapni, az is már a hamisítvány hamisítványának másolata volt. Ettől függetlenül jó lett volna, csak hát a méret nem stimmelt: volt 36-os, meg 40-es. Ráadásul akárhol kérdeztük, vagy az volt a válasz, hogy van, menjünk velük, és elcipeltek ahhoz az egy bolthoz, vagy a klasszikus indokínai „same same but different” kifejezéssel ajánlottak helyette mondjuk egy magas sarkú bőrszandált. Szóval feladtuk, és vettünk egy klasszikus vietnámi strandpapucsot.

 

Címkék: vietnám hoi an

35309 km, Hue

2009.10.15. 10:00 | Ahmet | 1 komment

Naná, hogy reggel esett az eső! Lehet, hogy kiszagolta, hogy motort akartunk bérelni, és megnézni egy-két környékbeli látnivalót. Ehelyett gyalogosan indultunk az óvárosba, hogy valami programot találjunk. Elsőnek a Múzeumba mentünk. Az udvart itt is, mint sok helyen téglaburkolat borította. Ez azért jó, mert a párás klímán algásodik és veszettül csúszik. Csináltam is egy spárgát, ami igazán jólesett.

Maga a Múzeum nem volt túl érdekes. Egyrészt a kiállítás a hős vietnámi felszabadítókról szólt, ami annyira közhelyes, hogy az már fáj. Ki volt állítva „XY elvtárs bakancsa”, valamint „Z elvtárs kése, amivel az ellenséget szokta ölni”. Továbbá amerikai és „bábkatonák” igazolványai. Én a bábkatonát úgy képzelem el, hogy a lövészárokból báboznak velük. Ők meg úgy, mint a nép megtévedt gyermekeit, akik önnön nemzetük és a kommunizmus ellen fordultak a gonosz amerikaiak hatására. A gonosz amerikaiban azért van valami, ha vietnámi szemmel nézzük. Egyébként továbbra sem értem, hogy miért volt olyan rohadt fontos, hogy Vietnám és társaik ne legyenek kommunisták.
Ezután az előző napi templomlátogatást próbáltuk meg újra, ami előző nap sikertelenül végződött. Még mindig volt iszap az utakon bőven, de már lehetett közlekedni anélkül, hogy térdig sáros lett volna az ember. Ilyen időben válik egyértelművé, hogy miért is a strandpapucs a népviselet errefelé. Lehet, hogy könnyen belemegy a víz meg a sár, de ugyanolyan könnyen ki is jön.
Az út melletti csatorna vizén lakóbárkák sorakoztak, nyilván nem holland luxussal berendezve. Azt hiszem, az évnek ezek az árvizes napjai az egyetlenek, amikor úgy érezhetik, hogy momentán nekik jobb, mint a többieknek. Egyébként nem hinném, hogy nagy öröm lehet egy rozoga teknőn élni, bár a gyerekek ugyanolyan vidáman integettek és hellóztak, mint akármelyik gyerek az országban. Később majd biztos rájönnek, hogy az élet azért nem mindenkinek egyformán nagy szívás.
Még a templom elérése előtt megálltunk egy kávéra. Eddigi utunk során valahogy leszoktunk a kávéról. Én soha nem voltam függő, G viszont régen egy darab tégláéval egyenértékű életjeleket mutatott a reggeli kávéja előtt, mostanra mégsem igényli a vérnyomásemelést. Vietnámban azonban érdemes visszaszokni, mert az egyik legjobb dolog a kávé. A kávét nem főzik, hanem forrázzák. Ilyen kávéfőzőt vennék is, ha nem kéne hazacipelni. Egy dollárért még egy turistának is odaadják a helyi piacon. Működése rém egyszerű, rá kell rakni a pohárra, a szűrőre kávét szórni, arra még egy szűrőt tenni, ami lent tartja a kávét, majd felönteni forró vízzel. A víz egyszerűen átszivárog a kávén, és néhány perc alatt lecsöpög a pohárba. Az eredmény egy centi bivalyerős, sűrű, de zaccmentes kávé. Ehhez még adnak ugyanennyi sűrített tejet, meg egy jó nagy jégkockát, és már kész is. Mármint ha az ember jegeskávét akar inni tejjel. Ha nem, akkor nem muszáj ezeket belerakni, de szerintem botorság kihagyni. Az olvadó jég pont annyira hígítja fel a kávét, hogy jó legyen. Gyakorlatilag én ilyesminek képzeltem el a forró csokit, amikor még csak a könyvekben találkoztam vele, mert akkoriban nálunk csak egyszerűen kakaónak hívták.
A kávé után meglátogattuk végre a templomot. Igazából sok mindent nem láttunk, mert zárva volt, és amúgy se volt túl nagy.
A környéken még két templomot kerestünk fel, de mindegyikkel ugyanúgy jártunk. Valószínűleg még mindenki a saját dolgainak kitakarításával van elfoglalva, majd utána jöhet a templom.
Visszafelé a hídról lenézve néztük a lakóhajókhoz tartozó csónakokat a híd alatt. Erősen emlékeztetnek a harci gépek ledobható üzemanyagtartályaira. Amúgy is elég gyanús, hogy profi módon összeszegecselt alumíniumlemezekből vannak. Szóval én elkönyveltem őket hosszában félbevágott tartálynak. Mindenesetre az alakjuk ideális a csónakázáshoz.

 

Címkék: vietnám hue

35303 km, Hue

2009.10.14. 10:00 | Ahmet | 1 komment

Reggelre a helyzet egészen normális volt a városban. Vizet nem lehetett látni az utcákon, de a letört gallyak, a szemét, amit a vihar széthordott, még ott volt. Már nem szétterítve, hanem kupacokba húzva várta, hogy jöjjön érte valaki. Az égen voltak ugyan felhők, de ragyogóan sütött a nap.

Az óváros felé vettük az irányt, ami a folyón túl van. A vízállás még szép magas volt és inkább iszapárra emlékeztetett, mint folyóra. A parton már folyt a munka, szorgos kezek darabolták a kidőlt fákat, persze nem valami helyi közterület-fenntartó megbízásából, hanem önszorgalomból, mert mindig jól jön az ingyen tűzifa.
Hué régen császári főváros volt, így jutott neki csinos városfal, ami az óvárost nagyjából egy négyzet alakú területre szorítja be. A téglafalak körül vizesárok is van, ahogy dukál, jelenleg ez is szépen tele volt vízzel, sokan horgásztak, vagy éppen halásztak benne. Gondolom, áradáskor a halak roppant ostoba módon kijönnek, hogy aztán jól pofára essenek és egy iszapos várárokban kössenek ki az ígéret vize helyett. Még rosszabb eset ugye a serpenyő.
A város tíz kapujának egyikén léptünk be, nagyjából szemben a citadella bejáratával, ami rögtön még egy falat jelent a városfalon belül. Mi először másfelé indultunk, mert a reggeli még nem volt megejtve, az pedig fontos. Fontosságának megfelelően egy szendvicset ettünk, ami rém egyszerű volt, de nagyon finom. Mire visszamentünk, hogy együnk még egyet, a néni bezárt. Úgy látszik, szigorúan reggelire van csak ilyesmi. Gyorsan leküldtünk még egy kávét, és elindultunk a napi kulturális fejlődés útján.
A citadella bejáratánál megvettük a belépőt, amit két méterrel arrébb eltéptek és mehettünk befelé. Soha nem értettem, hogy minek egy eltépő ember, ha a kapuban vesszük a jegyet. Bizonyára a korrupció visszaszorítása a cél, nehogy saját zsebre engedjenek be turistákat. Mindenesetre nem egy stresszes állás. Ráadásul az előző napot megkapták szabinak, mert az óvárossal együtt a citadellát is elöntötte a víz. Annak ellenére, hogy gyakorlatilag egy nap alatt újra gatyába rázták a várost, nem kell azt gondolni, hogy nem is volt sok víz. Annyi még maradt is, hogy a citadellán belül álló Tiltott város bejáratát kerülővel lehessen megközelíteni. Itt megint leellenőrizték a jegyünket. Lehet, hogy jelentős létszámban másznak be emberek a tíz méter magas falakon.
Ahogy az egész citadella és épületei, a Tiltott város is eléggé leharcolt állapotban van. Minket ez egy kicsit sem zavart, megvan a maga varázsa a romos kapuknak, töredezett lépcsőknek, és a mindent feketére színező mohának, vagy inkább algának. Természetesen a felújítás folyik, de szerencsére nem olyan tempóban, mint a szomszédos Kínában folyna, így még egy darabig biztos lehet élvezni a kísértetjárta hangulatot, ami még ilyen szép időben is megvan.
Körbejártuk a császári család rezidenciájának maradványait, aztán a Tiltott városon kívül álló egyéb rezidenciákat is.
A citadella főbejárata feletti épületben leültünk egy kicsit a kellemes szellőben. Ebben az épületben áll egy harang és egy dob. Valahogy ez a kettő nagyon összenőtt, még a keresztény templomok harangtornyában is van dob, - mint azt már írtuk – arra az esetre, ha elromlana a harang.
Harangok terén nem vehetik fel a versenyt az európaiakkal, azoknak sokkal jobb hangja van, viszont a dob versenytárs nélküli. Csábított is, hogy odavágjak neki egyet. Ki volt írva természetesen, hogy tapogatni tilos, de hát tapogatni, meg ütni, az két nagyon különböző dolog. Ezt kocsmai verekedésekből is lehet tudni. Van, hogy tapogatás előzi meg az ütést, de fordítva soha. Ennek ellenére csak kicsit mertem megkopogtatni a fél hektár bőrt, így is lehetett hallani, hogy ez bizony kívánja az odavágást.
A citadella után a városfalon belül kószáltunk. A legtöbb helyen még folyt az árvíz utáni kármentés. Szinte mindenhol ruhák száradtak, vagy ami éppen elázott. Mosták az iszapos székeket, asztalokat. A falakon ugyan nem látszott nagyon, de a legtöbb helyen egy nappal korábban még méteres víz borította az utcákat.
Az óvárost elhagyva a Dieu De Pagoda felé vettük az irányt, elsőre persze rossz helyen kerestük, másodszorra meg szembesülnünk kellett vele, hogy ugyan folyik a takarítás, de nem tudjuk megközelíteni, mert azon a szakaszon még húsz-harminc centi iszap borítja az utat, meg úgy mindent. Helyette a közeli piacon néztünk körül és vettünk némi gyümölcsöt.

 

Címkék: vietnám hue

süti beállítások módosítása