Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


15078 km, Chitral

2009.07.11. 10:00 | Ahmet | 1 komment

Még este megtudtuk, hogy a szálloda udvarán parkoló dzsip reggel megy Chitralba, úgyhogy meg is beszéltük a sofőrrel, hogy két utasa már van is. Reggel hatra mentünk le, hogy a fél hetes indulásra megreggelizzünk. Persze semmi nem olyan egyszerű, mint ahogy azt előre elképzeli az ember. Két éve bevezették Pakisztánban is a téli-nyári időszámítást, de a fél ország nem használja. Tiszta röhej, hogy az emberek egy részének mást mutat az órája, és ők nem hajlandóak tudomásul venni, hogy a hivatalos idő nem az. Meg kellett volna kérdezni, hogy „new time”, vagy „old time”, de nem tettük, így egy órával korábban keltünk a szükségesnél. Még mindig jobb, mint fordítva.

A dzsip természetesen egy Toyota volt, mint a legtöbb dzsip errefelé, abból is a tízüléses változat. Ebbe nagyjából tizennégyen férnek be, plusz akik a tetőn, vagy a lökhárítón utaznak. Chitral nincs messze, de azért eltartott egy darabig, míg odaértünk, meg aztán hosszabbnak is tűnt az út, így, hogy kicsit többen voltunk az utastérben, mint szerettük volna. Ráadásul a leghátsó sorban ültünk, ahol minden bukkanót kitűnően lehet érzékelni, mind seggel, mind fejjel.
Chitralban az első természetesen az volt, hogy lepakoltunk egy szállodában, a második, hogy internetet kerestünk, mert súlyos lemaradásban voltunk a blog frissítésével. Szerencsére a szokásos tízórai bejegyzést kettőig felrakhattuk, az időeltolódás miatt (new time), és addig még volt idő. Idő volt, áram nem. Ez Pakisztánban megszokott, de mi nem tudjuk megszokni. Internetezés helyett vettünk mangót, meg dinnyét, és visszamentünk a szállodába áramot várni.
A szállodában azonnal hoztak nekünk friss, hideg vizet, amiből ittunk is egy adaggal. Ha urban sommelier lennék, akkor azt mondanám, hogy az utóízben lisztes felhangot véltem érezni. Jobban megnéztem a poharat és hát valóban ott volt, amit éreztem, épphogycsak Napóleon gyermekkori koponyája nem lebegett a vízben. A kannában aztán láttam, hogy még fűszál is van benne. Friss forrásvíz, kár hogy egy város közepén. Többet nem ittunk belőle.
A mangó az eddigi legjobb volt, bár nem is errefelé termesztik és még nincs is itt igazán a szezonja. A dinnyét szépen egy vödör vízbe raktuk, hadd hüljön.
Mikor aztán elindult a plafonon a ventilátor, mi is elindultunk. A netcafé egy keskeny sikátorból nyíló lépcsősor tetején volt. Már a lépcső se volt semmi, hát még az ezeréves számítógépek a hokedliken, amikre farostlemez volt szögelve, hogy ne lehessen a másik monitorába bámulni. A plafonon természetesen ventilátor volt, és össze-vissza drótok lógtak. Szépen kipakoltuk a notebookot, bedugdostuk a töltőt, egeret, hálókábelt, és nem történt semmi. Biztosítottak róla, hogy öt perc és megcsinálják, csak az áramszünet miatt most valami gond van, és aki tényleg ért hozzá, az nincs itt. Öt perc múlva húsz perc lett a határidő, úgyhogy összepakoltunk és átmentünk egy másik igencsak hasonló helyre, ahol sikátor nem volt, de hosszú, keskeny és meredek lépcső igen.
Újra kipakoltunk, bedugdostunk és nekiláttunk. Olyan lassú volt a net, hogy olyat még nem láttam. Aztán meg is szakadt és rövidesen hallottuk a rég nem hallott ti-ti-ti-ti-ta-ta-ta dallamot, ahogy a betárcsáz. Körülnéztem és láttam, hogy négyen osztozunk ezen a hihetetlen sávszélességen. Tettünk még egy próbát, de gyakorlatilag egy e-mail megnyitására öt perc nem volt elég, úgyhogy feladtuk és visszamentünk az előző helyre, bízva benne, hogy ha a net nem is gyorsabb, legalább kevesebben használjuk egyszerre.
Sokkal nem volt jobb a helyzet, de legalább a szöveget fel tudtuk rakni öt perccel kettő előtt, és a leveleinket elolvasni. Tisztára lapzárta hangulatunk volt.
Már nagyon ideje volt az ebédnek, de akárhogy is keringőztünk, nem találtunk egy normális kajáldát, pedig igazán nincsenek nagy igényeink, sőt már kicsik se nagyon. Aztán találtunk egy helyet ahol árultak szimpatikusnak kinéző dolgokat. Megkérdeztük, hogy mi az, mondta az ürge, hogy „slice”. A „miből slice-ra” szintén slice volt a válasz. Fejenként két slice of slice elfogyasztása után – ami leginkább egy édes bundáskenyérre hasonlított – úgy éreztük már van erőnk normális kaját keresni. Végül egy kifőzdében ettünk rizst, közben megfigyeltem a munkamenetet, bár ne tettem volna. Nem vagyok a higiénia bajnoka, de ami ezekben a kifőzdékben megy, az durva. Mondjuk egy pakisztáni is mondta már nekünk: „Ez a harmadik világ.”, ilyenkor érzem igazán, hogy miről is beszélt.
Több helyen is érdeklődtünk, hogy lesz-e pólómeccs, de hiába kérdeztünk meg egyre több embert, csak nem akarta senki azt mondani, hogy lesz. Maradt a másik nevezetesség, a chitrali vár. Ez meg általában zárva van. Amikor nincs, hivatalosan akkor is, mivel magántulajdonban van, egészen pontosan nem tudom kiében, de a chitrali király leszármazottja az illető.
Az első kapu zárva volt, ott is volt a tábla, hogy magánterület, ne gyere be, menjél el innen. Mi azért megkerültük az egészet, hátha a másik oldalról látni is valamit.
Igen, lehetett, egy nyitott kaput, amin be is mentünk, és rájöttünk, hogy bizony bent vagyunk, ott ahol nem lehetne. Egészen pontosan csak valami külső udvaron voltunk, de az útikönyvünk szerint ezt is csak úgy lehet látni, ha az ember bekopog, és jó kedvében találja a gondnokot.
Kifelé menet jókedvében a gondnok talált meg minket, és integetett, hogy menjünk csak vele. Bevitt a belső udvarra, meg a vár lakórészébe. Nem mondom, hogy egy Versailles, meg azt se, hogy tisztaság volt, inkább úgy nézett ki, mint egy régi vár, amit az örökös százévente egyszer látogat meg, de akkor is inkább csak kötelességből.
A falakon régi chitrali képek, festmények, a kandallópárkányon meg valami oklevél lógott, Bill Clinton aláírásával. Továbbra se sikerült megtudni, hogy ki a tulajdonos, de a fusi tárlatvezetést egy ötvenessel honoráltuk.
Este a szállásunkon nagy lelkesedéssel vágtam fel a dinnyét, de csalódnunk kellett, belül teljesen fehér volt, és ami még szomorúbb, ízetlen is. Hiába, már a dinnyék sem a régiek!

Címkék: pakisztán chitral

15037 km, Batrik

2009.07.10. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel elindultunk a szomszédos Rumbur-völgybe. Gyalog. Sok közlekedési lehetőség nincs. Vannak a dzsipek, meg van a gyaloglás, esetleg a stoppolás. Utóbbi nem bonyolult, csak gyalogolni kell, aztán úgyis megáll valaki, hogy elvigyen, még az integetéssel sem kell bajlódni, csak legyen egy autó, amiben van némi hely (mármint pakisztáni szemszögből nézve).

Némi gyaloglás után, mi is egy furgon platóján találtuk magunkat. Nem igazán tudom, hogy mikor lesz porosabb az ember, ha az út szélén gyalogol, vagy ha autóban ül. Igazából bent ülni, vagy a platón, az már mindegy. Minden tele lesz a nullásliszt finomságú porral.
A rendőrségi ellenőrzőpontnál raktak le, ahol a két völgy elágazik. Érkezéskor itt kellett leperkálni a belépő árát a völgyekbe. (Ez is egy kicsit fura. Most akkor falu, vagy skanzen?)
A Rumbur-völgy sokkal keskenyebb, mint a Bumboret, forgalom is kevesebb van, meg nyilván lakos is, viszont azoknak 70% kalasha.
Mivel nem jött semmi, kénytelenek voltunk gyalogolni a tűző napon. Még viszonylag korán volt, de ez egyáltalán nem zavarta a napot a tűzésben. Az út a hegyoldalba vágott fél alagút, jó hegyes kőcsipkékkel a falon. Meglehetősen félelmetes itt az autózás, pláne két ilyen laposországbelinek, mint mi, ennek ellenére szívesen bevállaltuk volna.
Jókora távot megtettünk, mire előkerült az első autó, egy rendőrségi pickup. A platón foglaltunk helyet, de személy szerint én nem sokáig örültem ennek. Nem volt időm elrakni a fényképezőt, arra is vigyázni kellett, meg a tér három dimenziójában kitámasztani, mert a sofőrünk nem volt az a finomkodó fajta. Ebben nem csak az a jó, hogy véres vizeletet eredményez a plató pereme, hanem az is, hogy a gödrök előtti nagy fékezések minden alkalommal sűrű porfelhőbe burkoltak minket. Viszonylag hamar elkezdtük döngetni a kocsi tetejét, ami a nemzetközi jelzése annak, hogy „ki akarok szállni”.
Gyalog legalább lehet szedret nassolni a fákról, amik az út szélén állnak, és aztán az öntözőcsatornák valamelyikében kezet is lehet mosni. Ezeknek azért elég zavaros a vize, ami egyáltalán nem zavarja a helyieket és isznak belőle. Ilyenkor én oda se merek nézni, mert már a látványtól is vérhast kapok, annak ellenére, hogy már szinte mindent megiszunk, ami víznek néz ki. Sok választásunk nem is lenne, mert venni csak kólát lehet. Már ahol lehet, a Rumbur-völgyben például nem találtunk hideg italt. Meleget se, de azt nem is kerestük.
Grom a völgy legnagyobb települése. A folyóhoz közel egy meredek hegyoldalon áll, mint egy lakótelep. A folyóban ruhát mosó asszonyok lesifotózása után elindultunk felfelé, de nagyon óvatosan, gyakran megkérdezve, hogy mehetünk-e tovább.
Már ismerve a roppan szent hely körülbelüli kinézetét, nem követtük el tegnapi hibánkat és csak én, két személyes csapatunk egyedüli onjesta tagja másztam fel megnézni. Közben azon gondolkodtam, hogy a fotózás, az onjesta, vagy pragata, és arra jutottam, hogy a digitális az tuti, hogy onjesta, a filmes az kérdéses, majd a teológusok eldöntik.
Bár nem hiszem, hogy lennének kalasha teológusok. Az egyetlen kalasha, a bácsi akivel mélyebben elbeszélgettünk, mert tudott angolul, azt mondta, hogy papjaik nincsenek, utoljára kb. tíz éve volt egy, és hát pap se lehet bárki, csak aki magától azzá válik. Elmondása alapján leginkább egy sámán képe körvonalazódott. A kalashák hite szerint is egy isten van, de az annyira szent és magasztos, hogy nem nagyon lehet abajgatni olyan gondokkal, amik az egyszeri kalashát érintik, így leginkább különböző szellemekhez imádkoznak. A hitük elég erős, az onjesta, illetve pragata is mélyen bennük él, meg az ebből eredő tabuk.
A falu legtetején állt a templom, ami nagyon hasonló volt a korábban látottakhoz. Furcsa, de Pakisztánban több kalasha templomban jártunk, mint mecsetben.
Visszafelé végig gyalog mentük, el is fáradtunk rendesen. G természetesen szandálban volt, ami azt eredményezte, hogy mire hazaértünk az övé volt a világ legpragatább lába. Sőt a második legpragatább is.
Este nagy nyüzsgés volt a szobánk előtti teraszon, ami a turisták számát tekintve meglepő volt, így kinéztem mi történik. Kint ült jópár öregember, és nagyban tanácskoztak. Kiderült, hogy vita támadt, hogy kinek hol végződik a földje, ezért Chitralból kijött két ember eldönteni, és éppen itt tartanak megbeszélést. Engem kevésbé érdekeltek a földügyek, de szerettem volna végigfotózni az arcokat, így kint maradtam, és finoman érdeklődtem, hogy vajh’ lehetne-e fotózni. A tanácskozás végén örömmel felsorakoztak én meg megörökítettem a nagy szakállakat.

Címkék: pakisztán batrik

15001 km, Batrik

2009.07.09. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A napot a Bumboret-völgy bejárására szántuk. A három kalasha völgy közül ez a legnagyobb, viszont a kalashák aránya nem itt a legmagasabb, hanem a szomszédos Rumbur-völgyben.

Először is a szomszéd faluba, Brunba sétáltunk át, ahol a Kalasha Ház van. Ezt görög önkéntesek építették, hogy fennmaradjon a kultúra. Van benne iskola, rendelő, tanácsterem, meg egy múzeum. Igaz, hogy a kalashák Nagy Sándor seregétől származtatják magukat, de hogy ez miért lelkesíti ennyire a görögöket, azt nem tudom. Egyrészt Sanyi makedón volt, másrészt a genetikai bizonyítékok alapján a kalashák se nem makedón, se nem görög leszármazottak. Érdekes viszont, hogy a legtöbbjük zöld szemű, ami a környéken máshol nem nagyon fordul elő.
A múzeumban körbevezetett minket egy lelkes görög, aki már régóta önkénteskedik. Annyira belefeledkezett a magyarázatba, hogy jegyet is elfelejtett adni. Azért a végén szóltam, hogy vennénk jegyet, ne pont a szerencsétlen kalashákkal piszkáljunk ki, elég nekik az, amit a sors kiszabott rájuk.
A három völgy amúgy sem egy nagy terület, kevés a hely a gazdálkodásra, a muzulmánok is elkezdtek betelepülni, valamint a turizmus sem tesz jót. Bár ez utóbbi érdekes kérdés. A múzeumban kapott brosúra felhívja a figyelmet a felelősségteljes turizmusra, szépen pontokba szedve, hogy mit nem kellene csinálnia annak a vendégnek, aki nem szeretné rombolni a kalasha hagyományok maradékát. Tulajdonképpen csak azt nem írták oda, hogy mindenki maradjon otthon. Felhívják a figyelmet, hogy vallási és filozófiai vitákba nem szabad belemenni, nehogy megingassuk ősi hitüket, tulajdonképpen a felsorolás olyan volt, mint egy szellemi „Kérjük, ne etesse az állatokat!” Szomorú, hogy azok az emberek, akik rengeteg munkát áldoznak arra, hogy a kalasha kultúra fennmaradjon, elfelejtik, hogy a kultúra hordozói, a fura ruhákban járó, fura szokásoknak hódoló emberek, ugyanúgy boldogságra vágynak, mint azok, akik a brosúra kinyomtatása után hazarepülnek az EU-ba. A szervezet azon munkálkodik, hogy a tradícionális épületeket pótolja, mert ma már nincs se pénz, se energia, hogy templomokat építsenek, vagy áldozati szobrokat faragjanak. Csak az a kérdés, hogy mennyire hiteles egy külső megrendelésre faragott szobor? Vajon nem inkább a lehetőséget kellene biztosítani, hogy olyan gazdasági helyzetbe kerüljenek a helyiek, hogy egy faragott deszka ne legyen elképzelhetetlen luxus?
A völgyekben megépültek az utak, amiken már autóval is meg lehet közelíteni a falvakat. Igaz földutak, amik irgalmatlanul porosak, már 20 km/h-s sebességnél is Dakar Rally-szerű porfelhő emelkedik minden autó mögött. Szerencsére sok autó nem jár, különösen amióta a turisták se mernek jönni Pakisztánba. Lehet, hogy a helyi gazdaság sorsát pont az pecsételi meg, hogy a mindent sáskaként lelegelő turisták nem jönnek.
Csak a Bumboret-völgyben van legalább húsz vendégház, de magunkon kívül összesen öt külföldit láttunk.
A völgyben van áram, legalábbis elvileg. Este kapcsolják be, és annyi ereje van, hogy a villanykörték pislákolnak. Erre nincs pénz, mert nem része a tradicionális életnek. Víz van, vezetéken jön a patakból. Persze ha az ember szól, akkor melegítenek egy vödörrel és felhozzák.
A múzeum után lekanyarodtunk az útról, hogy a valódi kalasha falut is lássuk, azok ugyanis a hegyoldalba vannak tapasztva, az egyik ház teteje a másik terasza, ennyivel kevesebb termőföldet foglalnak. A múzeumban próbáltuk felvértezni magunkat némi tudással, az onjesta és pragata (tiszta és tisztátalan) dolgok természetét illetően, de nem sok sikerrel jártunk. Ugyan görögünk elsorolt egy rakás dolgot, ami semmit nem jelentett számunkra, mert a kalasha elnevezéseket használta. Tudtuk, hogy először a falut kell meglátogatnunk, utána a temetőt, mert a temető az pragata, vagyis tisztátalan, pontosabban negatív, vagy lényegesen negatívabb, mint a falu maga. Aztán ott van a nőház, ahol a nők a menstruáció alatt tartózkodnak, ami isszonyatosan pragata, nekem, mint férfinak még a falát is tilos megérintenem. Azt is megtudtuk, hogy a falu felett valahol van egy baromira onjesta, vagyis tiszta, szent hely, ahova csak férfiak mehetnek fel, akik onjestábbak, mint a némileg pragata nők. Na, ez utóbbit sikerült megtalálnunk, bár nem akartuk. Tulajdonképpen valami korhadt fakupac volt kerítés mögött, és csak az tűnt fel, hogy valaki óbégat, mire egy közelben álló ember kétségbeesetten integet, hogy jöjjünk le. Nem volt dühös igazán, csak kicsit szomorú volt a hangja. „Az egy nagyon tiszta hely, nők nem jöhetnek ide!” Mondtuk, hogy bocsi, elcsesztük, megyünk már. Hát, így végződött az első kalasha falu meglátogatása.
Azért meglátogattuk a szomszéd falut is, bár sokkal óvatosabban, csak oda mászkáltunk, ahol láttunk tisztátalan nőket őgyelegni. Egyből betereltek a templomba, hogy nézzük meg. Nos, nincs benne túl sok dolog. Négy faragott oszlop támasztja alá a tetőt, amin középen van egy lyuk. Történetesen ebben a templomban volt még egy talicska is, de azt hiszen nem volt szakrális jelentősége.
Visszatérve az útra kicsit lejjebb sétáltunk, néztük, ahogy a szederfáról rázzák a termést. Felmegy a legény a fára, a kalasha lányok viszont nem szedegetik, mert hülyék lennének, inkább egy nagy vásznat feszítenek ki, hogy abba potyogjon.
A nők hordják a népviseletet, a férfiak már lecserélték a Pakisztánban mindenhol rendszeresített shalwar kameezra. Ez is pénzügyi döntés volt, nincs pénz a gyapjú hacukára. A nők viszont továbbra is kagylókkal, gombokkal, gyöngyökkel kivarrt fejdíszt hordanak. Meglepő viszont, hogy nem pont olyat, mint régen, van ugyanis divat. A hajukat sem öt, hanem három copfba fonják manapság. Kettő olyan magyaros, meg van egy elől is a homlokuk felett, amit aztán nem győznek a fülük mögé tűrni.
A nagy sétálás közben lepihentünk egy árnyékos helyen, de nem sokat üldögélhettünk, mert egy arra járó meginvitált egy teára. Igaz nem volt kalasha, de azért elfogadtuk. Sokat nem tudtunk beszélgetni, de jól esett a tea, meg a meglepetés, hogy kaptunk tükörtojást kenyérrel is. Vajon honnan tudták, hogy éhesek vagyunk?
Este megpróbáltunk fotókat készíteni, de ez lehetetlennek bizonyult. Helyette viszont beszélgettünk egy tízgyerekes kalasha bácsival, akitől sok érdekességet megtudtunk.

Címkék: pakisztán batrik

14987 km, Batrik

2009.07.08. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel megint hatkor keltünk. Reggelit is kaptunk a szállodánkban, majd kiballagtunk az út mellé, hogy egy arra járó dzsip elvigyen Chitralba. Madárcsicsergés volt, nyugalom, csend, sehol egy jármű. Vendéglátónk mondta, hogy „no problem”, lesz kocsi, ebből tudtam, hogy problem van, és rohadtul nem lesz itt semmi, mert vasárnap van. Kis idő múlva mondta, hogy lehet, hogy le kellene mennem a bazárba megkérdezni, de ne béreljek, hanem menetrendszerintit keressek. Nem tudom, lehet-e menetrendről beszélni, ha akkor mennek a kocsik, amikor úgy gondolják, hogy érdemes. A bazárnál megnyugtattak, hogy nem lesz itt egyetlen autó sem, mert nincs utas. Visszamásztam a jó hírrel, majd G-vel és a cuccokkal együtt újra le. Továbbra se volt semmi fejlemény. Azt tanácsolták, hogy 2000-ért béreljünk egy autót, és akkor ha van utas, akkor azok nekünk fizetik a viteldíjat. Jobb lehetőség híján ezt tettük. Lett is rögtön három utasunk, bár nem Chitralig mentek, így nem volt nagy biznisz.

A város szélén természetesen tankoltunk a már ismert tekerős kútnál.
Így, hogy nem buszban ültünk, jobban láttuk, hogy milyen is az út és eléggé elborzasztott, hogy ezen busszal jöttünk végig, még ha nem is egy nagy busz volt.
A Chitral felé vezető útra kanyarodva se javult a helyzet. Vagy egy meredek üledékes hegyoldalba van vágva az út, vagy sziklába és úgy néz ki, mint egy hosszában félbevágott alagút. Mindkét esetben mély szakadék húzódik az egyik oldalon, mint veszélyforrás, a másik oldalon változatosságképpen az egyik sziklaomlással fenyeget, a másik földcsuszamlással. És ezek nem holmi százévente egyszer előforduló dolgok, hanem mindennaposak. Amikor kiértünk végül az aszfaltra, jobban látszottak a nyomok. Helyenként sziklák által ütött meglehetősen nagy lyukak, máshol elmosott, vagy omladékkal takart szakaszok vannak. Mondjuk roncsok nincsenek a völgyben, aminek vagy az az oka, hogy kicsi a forgalom és nem esnek le, vagy egyszerűen elviszi őket a folyó.
Lakott terület csak ott van, ahol van némi megművelhető föld. Ilyen területek egy-egy völgy végében vannak, ahol a völgyből lehordott üledék vastagon lerakódik és nem puszta szikla van csak. Általában az ilyen oldalvölgyből lehordott anyagba vágja magát bele a folyó, úgy 30-40 méter mélyen. Nagyon látványos, ahogy a hegy árnyékában álló falu kis parcellái egy függőleges partfalnál érnek véget. Mindez felülnézetben, mert az út, amin haladtunk, jóval magasabban vezetett.
Chitralba érve elkönyveltük, hogy charterjáratunk veszteséges volt, mert hiába lett útközben tele a kocsi, senki nem utazott sokat, és nyilván nem is annyit fizetett nekünk, amennyit általában. Páran valószínűleg meg is lógtak fizetés nélkül, nehéz volt követni ki hány főre fizet és meddig. Meg aztán pakisztáni fogalmak szerint nem is volt igazán tele a kocsi. De nem is számítottunk még nullszaldóra sem, hiszen ha érdemes lett volna elindulni, akkor lettek volna járatok.
A rendőrségnél rakattuk ki magunkat, mivel a Kalasha-völgyek látogatásához először regisztrálni kellett magunkat, és csak a kiállított papír birtokában léphettünk Nagy Sándor leszármazottainak földjére. Meg persze találnunk kellett hozzá egy kocsit, ami elvisz. Vasárnap ellenére, alig kellett várnunk. Egy pickup fuvarozott el minket. Az első ülésre, a sofőr mellé két ember ült, a hátsóra hárman nyomakodtunk be, aztán még egy negyedik is. A platóra a hullámbádog tetejére került a cuccunk, meg még egy csomó ember.
Az út először egész hétköznapi volt, de aztán lefordultunk a völgyek felé, és újra kezdődött a beszaratós utazás a fél alagútban. Közben a platóról szépen elfogytak az utasok és súly nélkül a hullámbádog elkezdett lecsúszni, a cuccainkkal együtt. Emiatt többször meg kellett állni, végül egyik utastársunk hátramászott súlynak, így aztán egy kis hely is lett a fülkében.
Végül csak megérkeztünk, a szálloda előtt raktak ki. Ez persze nem volt nehéz, mert szinte csak szálloda van az út mellett, annak ellenére, hogy turista nem sok, legalábbis az utóbbi években.
Kis pihi után felsétáltunk a völgyben, és megnéztük a rikító színekbe öltözött asszonyokat, miközben azt terveltük ki, hogyan fogjuk őket másnap lefényképezni. Nem szép dolog, de hát mit tehet az ember, ha frontálisan nem mer.
A kalashák elég furcsa népség. Nagy Sándor leszármazottainak tartják magukat, nem muzulmánok, hanem valami egészen sajátos vallást követnek, ami tele van tabukkal, amik a tiszta és tisztátalan dolgokkal vannak összefüggésben. Kívülálló számára azt hiszem elég érthetetlen dolgok ezek, de majd azért teszünk kísérletet rá, hogy legalább egy kicsit belelássunk.
Este vacsorát is kaptunk, sőt előtte még egy felest is, valami jóféle szederpálinkából, mert a kalashák nem vetik meg az ilyesmit. Ez volt az első alkoholos italunk, mióta elhagytuk Törökországot.

Címkék: pakisztán batrik

14828 km, Mastuj

2009.07.07. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel megint vekkerre kelés volt a program, lassan rosszabb, mint egy munkahely. El akartuk csípni a nyolc órás buszt Mastujba, mivel nincs másik. Igazából Mastuj csak egy átszállóhely, ahonnan mennek terepjárók Chitralba.

Minden flottul ment, ahogy nem szokott. A busz 8:15-kor elindult, bár a jegyre az volt írva, hogy 7:30 és mindenki azt mondta, hogy 8:00. Lényegtelen apróság. Egy órával később meg kellett állnunk, mivel az egyik gázlónál fennakadás volt. A kisebb patakokra nem építenek hidat, legfeljebb egy gázlót, még kresz táblát is alkottak hozzá. Ez a gázló történetesen olyan volt, amilyennek az anyatermészet formálta, nem volt kibetonozva. Ennek köszönhetően el is akadt benne egy mikrobusz, ami még senkit nem zavart volna, de mellette ugyanúgy bennragadva állt egy személyautó is, úgyhogy senki nem tudott átmenni.
Buszunk személyzete kezébe vette a kezdeményezést, és letekertették a kötelet a mikrobusz csomagtartójáról, négyrét hajtották, és a buszunkhoz kötötték, hogy kivontassák a mikrobuszt. A mikrobusz legkisebb rezdülése nélkül csak annyit mondott a kötél, hogy „pang” és elszakadt. Újrahajtogatták, de másodszorra inkább a személyautóhoz kötötték, amit simán ki is húztak, nekem meg igyekeznem kellett, hogy felugorjak a buszra, különben kelhettem volna át gyalog.
Már korábban is feltűnt, hogy a busz ajtaját nem csukják be. Kiderült, hogy egyszerűen azért, mert rossz. Letörött a fémlemez, amibe a zár nyelve akadna. Így azért mégse maradhatott, úgyhogy megálltunk egy műhely előtt javításra. A műhely tulajdonképpen egy bódé volt, mindenesetre volt benne hegesztőtrafó, a kábel meg elért a buszig, csak arra kellett figyelni, hogy ne lógjon bele az árokba, mert a szigetelés sok helyen szigetelőszalag volt csak. A mesterúr egy tizenkettes betonvasat támasztott a küszöbnek, ezzel meg is volt a földelés, majd az elektródával megkocogtatta a busz tetejére vezető létrát, csak hogy lássa, áthúz-e rendesen. Megvizsgálta a helyzetet, majd levágott egy darab lemezt és odahegesztette. Készen is voltunk, még a motort se kellett leállítani, senkinek le se kellett szállni.
Frissen javított buszunkkal őrült száguldásba kezdtünk, a sebesség néha az 50 km/h-t is elérte. Az út, ami Gilgitet Chitrallal összeköti nem egy autópálya, inkább egy falusi bekötőút. Legalábbis eleinte, mert később elfogy róla az aszfalt, amit jelez a hirtelen megjelenő iszonyatos por. Viszont innen kezd igazán érdekes lenni a táj. Mindkét oldalon havas hegycsúcsok, a völgyben meg hihetetlenül zöld búzamezők, mindenféle amorf alakú földeken, amit kis kerítések választanak el. Azt hiszem a kerítés funkciója nem igazán a védelem, vagy a terület határának kijelölése, sokkal inkább a szántóföldről összeszedett és kidobált kövek tárolása.
Lassan a földút is durvábbra váltott, porosnak rettenetesen poros maradt, de sokkal kövesebb lett, ami annyit jelent, hogy sokkal zötyögősebb is. G úgy jellemezte a helyzetet, hogy rövidesen sejtjeire esik az agya. Miközben az út a vesekő gondolatát is kirázta belőlünk, mindent beborított a por. A szemüvegemet ötpercenként kellett megtörölnöm, hogy lássak valamit. Nagy füstöt okádva felszenvedte magát a busz végül a Shandur hágóra, 3718 méter magasra. Természetesen itt is volt ellenőrzőpont, körülbelül a nyolcadik Gilgit óta. Mindegyik helyen be kellett írnunk magunkat a nagykönyvbe, amiben kézzel rajzolt táblázatba írja be minden külföldi az adatait. Persze ahány ellenőrzőpont, annyiféle variáció. A foglalkozásra viszont mindig kitérnek. Hogy miért fontos ez, nem tudom, de az egyik helyen beírtam, hogy asztronauta. Nem akadtak fenn rajta, és úgy láttam, hogy járt előttünk már agysebész, meg minden hasonló. Eszembe jutott még a terrorista és a bombakészítő, mint foglalkozás, de azt hiszem, inkább nem packázok a hatóságokkal.
A hágóról való leereszkedés a túloldalon egy kicsit félelmetes volt. Az út továbbra is olyan volt, amin a terepjárósok szeretnek gyakorlatozni, csak mi busszal mentünk. A keskeny út mellet egyik oldalon függőleges fal, meg a másikon is, csak hát az egyik lefelé függőlegeskedik, és az nagyon félelmetes, pláne, ha a nincs korlát, meg padka, csak a keréknyom mellett az omladozó perem. Lenézve persze lenyűgöző volt a látvány, ha az ember egy pillanatra tudott nem arra gondolni, hogy mekkora lyukat ütne a búzamezőbe egy busz, ha leesne. Szóval alattunk egy falu terült el zöld búzamezők között egy teljesen sík területen, de körben mindenhol függőleges falú hegyek. Valószínűleg elég kevés a napfényes lakás.
Mastuj előtt már csak egy helyen álltunk meg, a benzinkútnál, ahol kézi tekerős kútfejből tankoltunk, meg a csomagokat a busz tetejéről átrakták egy dzsip tetejére. Legtöbben ugyanis azonnal indultak tovább Chitralba, de mi úgy döntöttünk, hogy akar a fene éjfélkor megérkezni, inkább Mastujban alszunk.
Közben heves vita alakult ki, aminek heveny orrbetörés lett a vége. Érteni nem nagyon értettem, hogy mi a vita tárgya, de az egyértelmű volt, hogy a fuvarozás, és igen komolyan veszik.
Később, mikor végre megtaláltuk a szállásunkat, megjelent a betört orrú ember, és elmondta a maga verzióját, miszerint a dzsipes fickó dupla árat akart kérni valakiktől, amit ő szóvá tett. A dzsip sofőrje valószínűleg úgy írná körül a kialakult szituációt, hogy „kibicnek kuss”. Lila orrú emberünk állította, hogy feljelentése nyomán holnap már börtönben lesz a fickó, amit azért én erősen kétlek.
Szállásunkon minden elcsendesedett, mi is. G már aludt, én meg a számítógép fölé görnyedve csendben anyáztam, mikor bekopogtak, hogy kész a vacsora. Meglepődtünk, de nem tiltakoztunk, mert a környező boltokban csak kekszet lehetett kapni, ami ha nem is keserű magába’, de nem túl tápláló.
 

Címkék: pakisztán mastuj

14581 km, Gilgit

2009.07.06. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel vekkerre keltünk, hogy fél hétkor elindulhassunk a Naltar-völgybe. Sophie, Carlos, Sue és pakisztáni barátja Meuntazio, valamint az ő unokatestvére Kamron voltak a csapat. Mindannyian bezsúfolódtunk egy dzsipbe. A város határában megálltunk leszerelni a ponyvát, mert mégiscsak kényelmesebb volt úgy, nem kellett kushadni.

Szép ütemesen haladtunk a völgyben felfelé. Egyre szűkebb lett a völgy is, meg az út is. Helyenként már csak a sziklafalba volt bevésve. Felérve az első faluban megálltunk reggelizni, és megbeszéltük, hogy egyenesen felmegyünk a tóhoz, és visszafelé nézzük meg a többi helyet, amit érdemes. Földúton haladtunk tovább, többé-kevésbé erdőben. A környező hegyek egyre magasabbak lettek, vagy csak úgy tűnt, hogy magasabbak, ahogy közelebb kerültünk. Szinte mindegyik tetején volt még hó, ami szépen olvadt, úgyhogy vízesések is voltak szinte mindenhol. Elértük a 2500 métert, majd a 3000-et is. Érezhetően hűvösebb lett, ami nem esett rosszul, ellenben az erőteljes UV sugárzással.
A tó 3256 méteren van, ez eddigi utunk legmagasabb pontja. A víz érdekes kék színű és élénk zöld alga tenyészik benne. A hihetetlen színek mellett még a környező hegyek is tükröződnek, hogy a kép teljesen giccses legyen. Körbesétáltuk a tavat, a folyónál megállva. Az öröm kedvéért néhányan átkeljenek rajta, aztán vissza, hogy csurom vizesen vacogjanak. Persze nem tartott sokáig a vizesség még ilyen magasságban sem.
Meuntazio karateedző és azt hiszem Kamron is tanult ilyesmit, úgyhogy elkezdtek idétlenkedni a folyóparton, én meg csináltam néhány képet róluk.
Elballagtunk egy másik tóhoz is, ami szimplán csak hihetetlen kék volt. Közben átvágtunk egy hófolton is, ahol kicsit lehetett csúszkálni, miközben néhány helyi tűzifával megrakott szamarakat hajtott el mellettünk és maguk is cipeltek szép nagy adagokat. Abszurd világ.
A tónál egyesek megint nem bírtak ellenállni a víznek, hiába volt gleccserolvadék, ami nem valami meleg. Fürdőruha persze senkinél nem volt, úgyhogy többé-kevésbé ruhában ugráltak a vízbe. Mivel Pakisztán muszlim ország, így inkább több ruha volt rajtuk, mint kevesebb. Ezt ismét egy alapos vacogás követte, amit kövek kacsázásával próbáltak legyőzni elég kevés sikerrel. Szerencsére a kocsiban voltak a pulóvereink, amit kölcsön tudtunk adni, bár elég porosak voltak, mert egy nyitott kocsiban földúton minden poros lesz.
Legurultunk a faluig, ahonnan még felautóztunk egy kilátópontig. Pár fotó után gyalog lementünk a közeli büféhez és ettünk egy nem túl kiadós, viszont nagyon finom csirkét, majd visszaindultunk Gilgitbe, hogy sötétedésre hazaérjünk.
 

Címkék: pakisztán gilgit

14460 km, Gilgit

2009.07.05. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Végre nincs forróság, kellemes 30°C van csak napközben, éjjel tudtunk aludni, sőt nappal is, csak tizenegy körül keltünk fel. Reggeli után hipp-hopp délután lett. Sophiával - akit még Lahore-ból ismertünk - hármasban elmentünk kicsit sétálgatni Gilgitben. Először a közeli függőhídhoz mentünk. Ilyenből van a környéken jó sok, mert viszonylag egyszerű felépíteni és átéri a folyókat pillérek nélkül. A híd olyan széles, mint egy személyautó, pontosabban egy kicsit szélesebb, így ha a gyalogosok félrehúzódnak, át is lehet hajtani. Valószínűleg azért sem csinálják szélesebbre, mert akkor a teherautók is bepróbálkoznának, ami nem vezetne semmi jóra.

A híd mellett alkudoztam egy sort egy sapkára, amilyet itt mindenki hord. A mostani elég ramaty állapotban van, és koszos is, már kimosni sem lehet nagyon. Végül függőben hagytuk az üzletet.
Kis séta után a másik hídon jöttünk vissza, majd a sapkásnál megálltunk, és nyélbeütöttük a bizniszt. Most már nekem is van olyan helyes kis sapkám, amit a hírekben lehet látni, amikor a tálibokról van szó. Shalwar kameezom azt hiszem már nem lesz, pedig az is hozzátartozna. Ez az a cucc, amit minden pakisztáni hord. Buggyos nadrág, meg hosszú ing. Persze nem ilyen egyszerű, mert van ebből is sokféle. Hosszabb, rövidebb, zsebes, zseb nélküli, rejtett zsebes, meg persze anyagban és színben is különbözőek.
A délután nagyobbik részét beszélgetéssel töltöttük, meg azzal, hogy közös erővel, kanadai, svájci, kolumbiai és magyar összefogással próbáltuk megjavítani egy ausztrál lány benzinfőzőjét. Mikor aztán már mindenkinek mocskos volt a keze és még mindig nem működött, megegyeztünk abban, hogy vegyen hozzá az alkohol helyett benzint. Ebben csak az a csodálatos, hogy utána tényleg működött.
A nagy szerelés közben G elcsípett egy beszélgetést, arról, hogy egy csapat másnapra bérelt dzsipet és mennek a Naltar völgybe, és még van két hely. Gyorsan lecsaptunk rá, így holnapra már szerveztünk magunknak olyan programot, ami nem csak tengés-lengés. Nem mintha ez utóbbi rossz lenne.
A hely, ahol lakunk egész kellemes. Igaz, hogy a fürdő közös, és eléggé szerény, vagy ahogy angolul mondják very basic. Igazából ez a megjelölés azt jelenti, hogy saját hazádban egy ilyen fürdőszobába csak vegyvédelmi felszerelésben lépnél be. Szóval a fürdő nagyon gáz, de van udvar, az udvaron még székek és asztalok az árnyékban, úgyhogy mindig le lehet ülni valahova és beszélgetni az épp arra járókkal. Érdekes, hogy szinte mindenki, akivel Pakisztánban találkoztunk éppen egy hosszabb úton van. A legrövidebb úton egy francia nő volt, aki csak hat hónapot utazgat, igaz azt minden évben. A második helyezett is francia tizenegy hónappal. Igaz itt Gilgitben volt egy csapat, akikről azt mondják, hogy csak két hétre jöttek, de ez biztos csak pletyka. Persze az is lehet, hogy Pakisztánba csak az igazán elszántak jönnek.
 

Címkék: pakisztán gilgit

süti beállítások módosítása