Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


61979 km, Úton

2010.03.18. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Hétkor keltünk, csörgött a vekker. Cuccainkat összecsomagoltuk és levittük a portára, bár szívesebben hagytuk volna a buszállomás csomagmegőrzőjében, de olyan nem létezett. Valahogy nem volt szimpatikus a hely, de bíztunk benne, hogy még délután is meglesznek.

Akárcsak tegnap, ma is buszra szálltunk, hogy ma is barlangokat nézzünk, de ma nem Ajantába mentünk, hanem Ellorába. Alig egy óra alatt oda is értünk, sőt a bejárat előtt raktak le. Mivel ez is a Világörökség része, itt is izmos jegyárat kellett fizetni, bár még így is messze van a kínai belépők árfekvésétől.
A barlangok hasonlóak az előző nap látottakhoz, csak ezek fiatalabbak egy kicsit, valamint itt nemcsak buddhista, hanem hindu és jain szentélyeket is farigcsáltak a hegybe. A terep is más egy kicsit, kevésbé meredek a hegyoldal, így nemcsak egyszerű barlangokat faragtak bele, hanem díszes udvarokat, épületeket is.
Rögtön a bejárattal szemben van a legnagyobb, legszebb, leghíresebb szentély, a Kailasa templom. Az épület, – már ha lehet valamit épületnek hívni, amit nem építettek, hanem inkább bontással készült –, a Kailasa hegyet szimbolizálja, ami Shíva himalájai lakhelye.
A hegybe – nem a Kailasába, hanem ebbe itt – egy hatalmas árkot véstek, ami most körülveszi a templomot, amit egyszerűen csak meghagytak a hegyből. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy valami alaktalan szikladarab lenne. Gondosan díszített szentély, minden oldalon szobrokkal, domborművekkel, tornyokkal, híddal, fallal, ami elválasztja a külvilágtól. És mindez egyetlen kődarabból van. A templomot körülvevő sziklafal sincs üresen hagyva. Oszlopos árkádokat véstek alá, jelentekkel a Ramajanából és a Mahabharátából, valamint ahol akadt még egy kis hely, kialakítottak még néhány szentélyt, hátha van rá igény.
Gyönyörködés után aztán elmentünk a sor elejére, hogy szépen végignézzük mindet. Ezúttal cipőben. Egyrészt mert a barlangok sokkal hosszabb részen voltak szétszórva, másrészt a nagy részük látogatható volt cipőben is. És ugye tanultunk is valamit tegnap.
Ezután elgyalogoltunk a túlsó végére, ami a jain részleg Ezek a legszebb templomok az összes közül. Rengeteg aprólékos dombormű borítja őket, kívül-belül. Az első három templom folyosókkal és termekkel van összekötve, úgyhogy ki se kell jönni, hogy hármat végignézzen az ember. Kicsit feljebb a hegyoldalban van két félig elkészült templom is. Ott aztán teljesen magunk lehettünk, hiszen a turisták nem másznak fel a napon harminc-negyven lépcsőfokot.
A templom elején már az aprólékos díszítések is elkészültek, hátrébb meg még az oszlopok sem voltak készen.
Úgy látszik, a vallások nagyon csoportosulnak, mert egy kupacban vannak a hindu templomok is. Ezek nagy részét fentről lefelé vésték, így haladtak a domborművekkel is, így nem kellett állványzatot használni.
És ez az a hely is, ahol G kis híján eltörte a nagylábujját. Maga alá gyűrte a lépcsőn lefelé egészen pontosan. Egyelőre úgy tűnik nem komoly, csak fáj. Azon csodálkozik, hogy nem a másik lábát rúgta szét, mert mindig azt szokta.
Végigbicegve a maradék templomokon újra a Kalasánál találtuk magunkat, és újra be is mentünk, hogy megnézzük egy kicsit jobb megvilágításban is, reggel ugyanis még a hegy mögött volt a nap.
Ezután már tényleg mindent láttunk, úgyhogy kimentünk, hogy álldogáljunk az út szélén, amíg jön egy busz. Az idővel jól álltunk, úgyhogy elhatároztuk megnézzük az útba eső várat is Daulatabadban. Végül mégse vártunk buszra, mert kaptunk egy visszautasíthatatlan riksás ajánlatot. A várkapuban rakott le.
Ez a vár sem kevésbé grandiózus, mint a barlangtemplomok. Először is egy magányos gránitdombra épült, aminek a szélét kicsit megdolgozták, hogy függőleges legyen, így most messziről leginkább egy tortára emlékeztet. Ha már így megfaragták, kicsit még dolgoztak rajta, és a függőleges sziklafal aljába faragtak egy vizesárkot is. Széleset és mélyet, függőleges fallal. Tutira mentek, ezért elhelyeztek benne kellemetlen állatokat is, gondolom főszerepben a krokodil lehetett. Jelenleg békalencse és szemét van benne, ami szerintem legalább olyan hatékonyan riasztja el a fürdőzni vágyókat, mint pár krokodil. Bár Indiában a fene tudja.
Természetesen ahhoz, hogy valaki eljusson a várárokig, legalább öt kapun kell átmennie, mindegyik hatalmas szögekkel van kiverve, hogy elvegye a harci elefántok kedvét a döngetéstől. A fellegvárba csak egy úton lehet feljutni, a hegybe vésett feljárón, ami egyrészt sötét, mert a hegybe van vésve, másrészt fertelmesen büdös, mert tele van denevérekkel. Sűrűn borítják a mennyezetet.
Egyébként a várat a XII. században építették, de inkább 1328-as átkereszteléséről híres, mikor Mohammed Tughlaq szultán elnevezte a szerencse városának, és áthelyezte ide székhelyét Delhiből. Egy szultán költözése nemcsak annyi, hogy új lakcímkártyát kap, viszi az egész várost. Vagyis Delhi teljes lakosságát megkérte, hogy akkor méltóztassanak lesétálni Daulatabadba. Hogy ez cca. 1100 kilométert jelentett, az már részletkérdés. Igazából a város lakosai akkor döbbenhettek rá sorsuk nyomorúságára, mikor a szultán arra döbbent rá, hogy tulajdonképpen Daulatabad stratégiai szempontból leginkább szar helyen van, és elrendelte a visszasétálást az addigra szellemvárossá vált Delhibe.
Rengeteg indiai látogató volt, és természetesen fényképezkedni akartak. Volt nagy meglepetés, mikor közöltem, hogy akkor most én fényképezem őket. Muzulmán lányok voltak, persze férfi rokonokkal, de hát sok hindu között nem lehet olyan kemény muszlimnak lenni, úgyhogy nem bánták annyira, sőt.
A vár tetejére nem másztunk fel G megnyomorított lábujjával. Helyette kiálltunk megint az út szélére, hogy logikát találjunk abban, miért nem áll meg az egyik busz és miért áll meg a másik.
A szállodánk portáján hiánytalanul felvettük a cuccainkat, és elriksáztunk a magán busztársasághoz, és még egy vegburgerre is volt időnk, bár lehet, hogy jobb lett volna nélküle.
Este még tartottunk egy vacsoraszünetet, amire nagy szükség volt. Egy utastársunk figyelmeztetett, hogy ettől foshatunk is, jobb ha nem eszünk, és ha ezt egy indiai mondja arra érdemes odafigyelni. Mérlegeltük, hogy egy bizonytalan fosás vagy egy biztos éhezés a rosszabb, és befaltuk egy tál dhált.

 

 

· 1 trackback

Címkék: india úton

61044 km, Úton

2010.03.16. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Nem alakult ki izzó szerelem köztünk és Hyderabad között, úgyhogy egy nappal korábbra helyeztük át a távozás dátumát. Nem volt bonyolult a tervváltoztatás, mivel ugye jegyet semmire nem tudtunk venni. Hogy életünket megkönnyítsük, reggel egyenesen a buszállomásra mentünk, ahol a csomagmegőrzőben hagytuk a cuccainkat, majd a szomszédos városi buszpályaudvarra mentünk. Itt aztán felültettek minket egy buszra, egészen pontosan a 65-ösre, hogy az majd jó lesz nekünk és elvisz a Qutb Shahi sírokhoz. Az útikönyv ugyan a 80S-est buszt javasolta, de a sofőrje nem. Végülis a 65-össel közelebb kerültünk a célhoz, ez kétségtelen, de azt hiszem, hogy háromnegyed óra buszozás után még két kilométert gyalogolni nem a tökéletes megoldás, ha eleve nem voltunk messzebb négy-öt kilométernél. A sírok bejáratánál persze szembejött velünk a 80S-es busz.

Lényeg, hogy elértük a célt, ahol egy komplett uralkodó dinasztia van eltemetve. Nem egyszerre haltak meg természetesen, hanem szépen elhúzva. Megérkezve meglepődtünk, mert hát azért ekkora síremlékekre nem számítottunk, még akkor sem, ha egy uralkodócsaládról van is szó. Elég nagy területen állnak egymás mellett a hatalmas kupolás épületek, változatos állapotban. Sajnos a környezet eléggé lehangoló, ami annak is köszönhető, hogy éppen nagy felújítási munkák folynak, amihez túl nagy reményeket nem fűzök. Elnézve például a közvilágítást, jól látszik, hogy volt már itt néhány ilyen felújítási roham, de úgy indiai módra. Három készlet kandeláber áll az utak mellett. Egy sor törött, hiányos, szétrohadt, de fénykorában szép öntöttvas, aztán egy sor ronda modern, hasonló állapotban, meg egy sor legújabb kori környezetbarát torzszülött. Ezek tetején napelem van, alatta lámpatest, derékmagasságban meg egy nagy rozsdás doboz lelakatolva, abban van az akkumulátor. Valamiért van egy olyan érzésem, hogy semelyik sor sem működik. Meglepett, hogy a napelemeket nem lopták el.
Innen csak másfél kilométer van a Golconda erőd. Sokáig ez volt a környék fővárosa, de aztán egy szép napon valamelyik Qutb Shahi kitalálta, hogy nem jó, inkább költözzenek Hyderabadba. Nos, bizonyára jelentős különbség van Golconda és Hyderabad között, ha más nem is, négy kilométer biztos. A vár egy bazaltdombon áll. Szép nagy, még akkor is, ha nem számoljuk a külső falat, ami a domb lábánál áll, arról nem is beszélve, hogy van még egy tizenegy kilométer hosszú fal, ami az egészet körbeveszi. A buszok küzdenek, hogy átjussanak a kapukon, mivel azokat szekerekre méretezték. Nem a magassággal vagy a szélességgel van gond, hanem azzal, hogy két kapu van, a kettő között meg egy derékszögű kanyar. Ez az elrendezés kiváló, ha arról van szó, hogy védeni kell, mert az első kapu ágyúval történő szétlövése esetén nem lehet megcélozni a másodikat, illetve nincs hely a faltörő kossal történő manőverezésre. Elefántok ellen meg nagy szögek állnak ki a kapuszárnyakból. A tervező bizonyára nem számolt buszforgalommal.
Az erődben már nincs forgalom, nem is hiszem, hogy lenne bármi, ami felmegy a lépcsőkön, még ha az újabb kapun be is tudna valahogy jutni.
Kis pihengetés után rávettük magunkat, hogy megmásszuk a dombot. Az ilyen feladatok valahogy mindig délben kerülnek sorra. Meleg volt, nem is kicsit. Az utóbbi időben nagyon elkényelmesedtünk, megszoktuk, hogy 30-32 fok van, most meg beütött a 38. Ennek megfelelően a domb tetején is pihenőt tartottunk, út közben még benéztünk a börtönbe is, ahol egy kicsit elgondolkodtam a hűvösre tesz kifejezés fonákságán. Valahogy mindketten vágytunk rá, hogy tegyenek egy kicsit hűvösre.
A kilátás egyébként kiváló a városra, meg a domb aljában álló palota romjaira, ahova rövidesen le is másztunk. Túl sok nem maradt meg belőle, csak a falak, amik szép magasak ugyan, de nem lehet kitalálni, hogy milyen is lehetett eredetileg. Vannak viszont denevérek. Már messziről érezni a szagukat, közelebbről meg hallani is lehet őket. Nem értem, miért nem alszanak ilyenkor. Éjszaka legyenek nagy legények!
A vártól busszal mentünk vissza a városba. Igazából nem sok fogalmunk volt, hogy merre is megy majd a busz, de az utasok mondták, hogy a Charminarhoz megy, ami jónak tűnt. Nem mentünk el a végállomásig, hanem leszálltunk valahol, ahol úgy gondoltuk viszonylag közel vagyunk a Hussain Sagar tóhoz. Mielőtt a tóhoz mentünk volna, még tartottunk egy ebédszünetet. Hihetetlen, de rögtön elsőre egy nem vega étteremre bukkantunk, ahol csirke biryanit rendeltünk. Kaptunk is akkora adagokat, hogy egy is elég lett volna kettőnknek.
Jóllakva aztán elhatároztuk, hogy autoriksával megyünk a tóhoz, de nem akárhogy, rávesszük a sofőrt, hogy kapcsolja be az órát. Ez nem egyszerű, csak a harmadik volt rá hajlandó, az is csak hosszú vita után. Nem értem, hogy miért éri meg nekik kihagyni a fuvart, ha a helyieket amúgy is taxiórával furikázzák, turista meg talán tíz ha van az egész városban.
Az egyszerűség kedvéért a tó partján álló Lumbini parkhoz vitettük magunkat. Kíváncsi lennék, hogy van-e összefüggés a Bangkokban lévő Lumpini parkkal. A parkba nem mentünk be, már kívülről látszott, hogy nem üti meg a mércét még ingyen sem, nemhogy pénzért. Helyette az út szélén indultunk el megnézni a híres Buddha szobrot. Később aztán lett járda, hogy csökkenjen az életveszély. A szobor a tó közepén áll egy kis szigeten, és ez a világ legnagyobb szabadon álló, egy darabból kifaragott, gránit Buddhaszobra. Nem tudom, hány feltételt kéne szabni ahhoz, hogy én is a világ legvalamibb embere legyek. Mondjuk én vagyok a világ legmagasabb Indiában tartózkodó, kopasz, magyar bloggere, nyúlott gumijú zokniban. Az azért már valami, nem!?
A világhír ilyetén módon való elérése után a buszállomásra mentünk, azzal a tudattal, hogy van ötkor egy busz. Ebből már lehet sejteni ugye, hogy nincs. Persze a bódéban, - amire az van kiírva, hogy „Enquiry”, nem pedig az, hogy „Information” – azt mondták, hogy van, sőt, azt is megmondták, hogy melyik kocsiállásról indul. Ott aztán nem volt busz, de türelmesek vagyunk, így vártunk és kérdezgettük a kalauzokat. A legközelebbi pénztárnál aztán megint megkérdeztem, hogy mégis honnan indul. Közölték, hogy nincs olyan busz. „Itt van kiírva!”- bökök a táblára. Akkor sincs. Adjak egy filcet, hogy kihúzzák a listáról, vagy mi legyen?
Várhattunk este fél kilencig. Olvasgattunk, néztük a pályaudvar életét. Közben elhatároztam, hogy nem húzom fel magam többet az indiaiak hülyeségén, mert nem éri meg, és ami rosszabb, nincs hatása. Elgondolkodtam a dolgok működésén ebben az országban, és arra jutottam, hogy az emberek nagy részének fogalma nincsen, hogy mit miért csinál, csak csinálja, mert az mondták. A takarító is söpröget, majd a kupac szemetet a lapáttal és a seprűvel összefogja nagyjából, és megpróbálja a kukába emelni. Így mutatták neki. Persze a nagyja mellé megy, de azzal már nem foglalkozik, ő csinálja azokat az íves mozdulatokat a seprűvel, meg azt az érdekes dolgot a kukánál, ahogy mutatták, és részéről ennyi. Azt senki nem mondta, hogy a cél a szemét áthelyezése a földről a kukába. Ugyanez van a jegyvásárlással. Iktatnak és formanyomtatványokat töltögetnek, mert így csinálják generációk óta. Hogy a számítógépek korában –amit azért használnak – ennek semmi értelme, az nem számít. Igazából nem dolgoznak, hanem ismétlik a mozdulatokat, amit megtanultak az elődeiktől. Biztos a nyomtatványnak is volt valami értelme, mikor a britek megépítették a vasutat, csak hát akkor még tényleg bonyolult volt helyet foglalni egy vonatra valami köztes állomáson.

 

 

Címkék: india úton

60575 km, Úton

2010.03.14. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel tíz felé kerültünk elő a szobánkból és rögtön belefutottunk a tulajba, aki érdeklődött, hogy meddig maradunk, mert kilenckor van kijelentkezés. Nagyvonalú. Gyorsan összepakoltunk, és emberünknél buszjegyet vettünk. Kicsit át lettünk verve, mert határozottan alvósbuszról beszélt, aztán sima buszra kaptuk a jegyet, persze az ár ugyanaz maradt. Mivel a busz éjjel ment, maradt még egy napunk a környékre. Gyalog indultunk el a szomszédos falu irányába, a már ismert úton, amin sok a lépcső, meg rossz az út. Elballagtunk a Vittala templom mellett, aztán végig a kilométer hosszú régi bazáron, hogy a végénél balra fordulva elérjük a folyót, aminek a túlpartján fekszik Anegundi. Útikönyvünk szerint folyamatban van a híd építése, de a dolgok jelenlegi állása szerint ez volt a legrövidebb ideig használt híd. Nem tudom, hogy tényleg elkészült-e, mielőtt összedőlt, vagy csak majdnem, de ez nem változtat a tényen, miszerint a híd leszakadt. A szétmorzsolódott betonpillérekből kiszakadt betonvasakat elnézve azt hiszem, hogy valaki túl sok cementet hordott haza, a még álló betonelemek alapján meg azt, hogy valaki a zsaluanyagból disznóólat építhetett, mert minden görbe, aminek egyenesnek kellene lennie. Akik meg valójában építették, azok szartak az egészre, mert a beton nem volt tömörítve. Nos, úgy néz ki, hogy ennyi elég is volt a ferdekábeles szerkezetnek. Aztán az is lehet, hogy a csónakos maffia robbantotta fel egy holdvilágtalan éjszakán.

A csónakok, amik a forgalmat bonyolítják elég érdekes fajták. Nagy, kerek, laza fonású bambuszkosarat kell elképzelni, amit kívülről vászonnal vonnak be, amit kátránnyal vízhatlanítanak. Az utóbbi eljárás messze van a tökéletestől, így aztán minden átkelés után meregetni kell a vizet. Az a példány, amelyik épen megérkezett, különösen ramaty állapotban volt. Annak ellenére, hogy láttam, ahogy kiszállt belőle hat utas, két evezős, és két motort is hoztak, nem hittem el, hogy szárazon megússzuk az átkelést. Mondjuk lehet, hogy ha kicsit többet tökölünk a vízen, akkor elsüllyedünk, annak ellenére, hogy mi csak egy motort szállítottunk a hat ember mellett. A túlsó partnál már húsz centi víz állt a csónak aljában. A legmélyebb pont természetesen ott van, ahol a legtöbben állnak. A legtöbben meg ott állnak, ahol a csónakos mutatja, mert így lehet fenntartani az egyensúlyt, meg magasan tartani azt a részét a csónaknak, ahol lyukas.
Kiszállva azonnal riksások rohantak meg, javasolva, hogy vegyük igénybe a szolgáltatásaikat, mert másképp biztos, hogy meghalunk a tűző napon. Vállaltuk a veszélyt. Természetesen a faluban is volt egy templom, ahova benéztünk, de hosszabb időt töltöttünk egy árnyékban üldögélve egy üveg hideg üdítővel. Tényleg baromi meleg lett.
Ennek ellenére kitartottunk a gyaloglós megoldás mellett és elindultunk az úton az Anjandri domb felé, amin a Hanuman templom áll. A legenda szerint egyenesen itt született Hanuman, a majomisten. Persze van ezer más templom is a környéken, de nem állt szándékunkban végiglátogatni őket, mivel mindegyik valami dombtetőn vagy domboldalban épült, ami sok mászást jelent, és hát templomokból már elég erősek vagyunk.
Elég volt ez az egy kiválasztott is. Mire felértünk a lépcsőkön ömlött rólunk a víz. Ilyenkor ne csak úgy diszkréten izzad az ember, mint otthon, ha meleg van, hanem tényleg dől a víz a bőr pórusaiból. A templom egyébként nem túl érdekes, de a kilátás nagyon jó. Kissé ellentmondásos módon az ajtóban egy néni őrködött bottal, hogy távol tartsa a majmokat.
Fentről alaposan szemügyre vettük a környéket, hogy kiderítsük, merre kell majd mennünk. Persze nem arra kellett, mint gondoltuk, de szerencsénkre egy kislány útbaigazított, így rövidesen egy másik összedőlt hídnál találtuk magunkat. Ezt a hidat pár száz évvel régebben építették, és több áll belőle, mint a másikból. A lényeg, hogy itt is lavórral kellett átkelni. Természetesen pofátlan árat kérnek a külföldiektől. Kemény alkudozással lehet csak elérni a normál ár két-háromszorosát. Mindenesetre átvittek végül, így elmehettünk ebédelni, meg kicsit nézelődni a bazárban, mintha nem láttunk volna már mindent.
Aztán kivonultunk a buszmegállóba, ahol a riksások azonnal megrohantak ezerféle kamu szöveggel, miszerint ma már nincs több busz, késik egy órát, stb. Kitartottunk, bár egy órát vártunk, ami nem normális, ha félóránként jár a busz. Ez ugyanis még csak a hospeti busz volt, ahonnan indult az éjszakai Hyderabadba.
Hospetben aztán várt a meglepetés, hogy a busz nem a buszállomásról indul, mert magánbusz, hanem valahonnan a közelből. Sok rohangálás, anyázás, és kérdezősködés után végre meglett.
Nagy, széles ülések voltak benne, igaz a leghátsó sorba kaptunk helyet, és a támlát nem lehetett egyenesbe állítani, de gondoltuk jó lesz azért.
Indulás után azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy nem lesz jó. Sofőrünk lassítás nélkül hajtott át a fekvőrendőrökön, amik errefelé minimum huszonöt centi magasak. A leghátsó sorban ez a seggem negyven centis súlypontemelkedését eredményezte, amivel nemcsak az volt a gond, hogy utána jött egy visszanyekkenés, hanem az is, hogy a fejem felett csak harminc centi hely volt. Az út további tíz óráját pattogva töltöttük. Pontosan tudom, mit érez a labda, mikor dekáznak vele.

 

Címkék: india úton

60139 km, Úton

2010.03.11. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Gondoltuk ráérünk, sokáig alszunk, a felettünk lakó meg úgy gondolta, hogy ráér, átrendezi a szobát. Reggel hétkor kezdte el húzkodni az ágyat, ami nem érintett kellemesen. Nyolcig még forgolódtunk, aztán fél kilenckor felkeltünk. Amúgy se lett volna nagy esély a sokáig alvásra, hiszen Indiában vagyunk, ahol akkor is dudálnak, ha csendre akarnak inteni.

Sorra vettük a város maradék nevezetességeit, amik azért kerültek bele az útikönyvbe, hogy jobban nézzen ki a Mysore fejezet. Benéztünk egy múzeumba, ami inkább kulturális központ volt, fő vonzereje az ingyenesség volt. Éppen valami festménykiállítás volt, abból is valami modern. Nem tartoznak a kedvenceim közé azok a stílusok, amikről úgy gondolom, hogy én is simán meg tudnám csinálni. Tudom, az a lényeg, hogy neki eszébe jutott, nekem meg nem. Kár, hogy ezt feltalálók csinálják, nem művészek. Volt néhány fotó is, de szerencsére éppen nem volt áram, mert teljes kivilágításban még rosszabbak lettek volna.
Éppen batikoltak az egyik teremben, valami foglalkozás keretében. A vezető rögtön megmutatta, hogy hogyan is csinálják, majd rátért a lényegre, vegyünk tőle valamit. Elköszöntünk.
Elsétáltunk a buszvégállomásra, és felszálltunk a 201-es buszra. A busz, amit keresünk, mindig a buszállomás legtávolabbi pontjáról indul. Arra gondoltam, hogy legközelebb egyenesen átvágok, de aztán eszembe jutott, hogy a megkérdezéstől számít, tehát akkor biztos azonnal vissza kéne menni.
Buszunk gyorsan felért a város melletti Chamundi dombra, amin természetesen egy templom áll. Szépen levettük a cipőnket, elhelyeztük a megőrzőben, ami egy elkerített terület volt, ahol a lelkes vállalkozó négyzethálósra festette a kövezetet, minden négyzetnek számot adva, a látogatónak papírfecnit ad a megfelelő számmal. Normál esetben vertikálisan oldják meg, polccal, de ez se rossz, csak ne essen az eső.
Belépve a templomba szinte azonnal zárták mögöttünk az ajtót, valamint figyelmeztettek, hogy bent tilos a fotózás. Nem volt egy nagy templom, gyorsan körülnéztünk, zárás előtt még arra is volt idő, hogy szantálfa pöttyöt kenjenek a homlokunkra áldásként, amiért természetesen adományt vártak el.
Kifelé már csak az oldalajtón tudtunk kimenni, ami azt jelentette, hogy a szent tehenek és szent lepényeik között kellett mezítláb elslattyogni a cipőinkért.
Sok érdekeset ezen kívül nem rejtett a domb. Le lehetett volna menni gyalog egy lépcsőn, hogy megcsodáljuk a félúton található Nandi szobrot, de annyira nem volt csábító a hőségben lépcsőzni.
Komoly gondban voltunk, hogy mégis mi a fenét csináljunk este nyolcig, a buszunk indulásáig. Futottunk még egy kört a bazárban, sétálgattunk a környéken, és megnéztünk a mozi ajánlatát. Délután fél négykor játszották a Farkasember című filmet, ami egyikünket se érdekelte, de azért úgy döntöttünk megnézzük. Ez most nem bolly-, vagy kollywoodi sikerfilm volt, hanem eredeti hollywoodi, Anthony Hopkins-szal. Nos, azt tudom mondani, hogy a 3 idiots jobb volt. Annyira lapos volt a sztori, hogy már a főcím alatt lehetett tudni az egész történetet. Tény, hogy látványos volt, de ha vért akarok látni, akkor kapcsolgatok a Reality és a Discovery Channel között, az legalább igazi és nem piros festék.
Mozi után még kerestünk valami vacsorázási lehetőséget, de megint csak vegát találtunk. Lehet, hogy rövidesen leölök egy utcán kószáló tehenet. Nem mintha akkora húsevő lennék, de szafttal leöntött rizsen nem lehet megélni.
Visszamentünk a szállodánkba a cuccainkért, ahol nagyon nagyvonalúan megvágtak egy tízesre, a csomagmegőrzésért.
Kimentünk a buszállomásra, ahol kiderítettük, hogy honnan is indul a járgányunk. Igen, a legtávolabbi pontról. Jó korán kiértünk, még a korábbi busz állt bent. Mikor nyolckor elindult, a zavart tekintetű várakozó külföldieknek mondták, hogy nem kell izgulni, ez a hét harmincas volt, nem a nyolcas. Kicsivel később egy másik is elhúzott, mondták, hogy ez se az, ez a tízórás lesz majd. Mikor a jegyet vettük nem említettek tízórás buszt, de kiderült, hogy csak azért, mert arra nem lehet elővételben jegyet venni. Miért?! Aztán megjött végre a miénk is. Természetesen mindenki rambózott fel. Próbálnak úgy tolakodni, mintha nem is tolakodnának, csak spontán úgy alakulna a helyzet, hogy a táskájuk és fél testük elénk sodródna. Mindezt persze teljes erőbevetéssel csinálják, hiszen kell kraft ahhoz, hogy eltoljanak valakit, akin még hátizsákok is lógnak. Ilyenkor az „Én is arra várok, kezit csókolom!” mondattal, valamint a nézéssel hozzátett „bazmeggel” kezeljük a kialakult szituációt, több-kevesebb sikerrel. Ilyenkor aztán heherézve kibújnak az ember hóna alól, hogy „Jaj mán, hát észre se vettem, hogy maga is oda menne.”
Buszunk – öröm, boldogság – 3+2 ülés elrendezésű volt, ami igen kellemes utazást biztosít minden testméret számára, illetve kövérség-szimulátorként működik. Fél kilenc előtt a lovak közé csaptunk, de egy méter után megtorpantunk, mert jött még egy utas. Kissé elégedetlen volt, hogy nem rakhatta a csomagtartóba a forgótárcsás mosógépét, de hát a csomagtartó valami rejtélyes funkciót szolgálhat, mert mi se rakhattuk oda a cuccainkat. Szerencsére az indiaiak nem utaznak sok motyóval, úgyhogy az első ülés előtt még a mosógépnek is akadt hely, gazdája egy madzaggal ki is kötötte, igaz a felső kapaszkodóhoz.
Kitűnő sofőrünk volt, dudálás nélkül is képes volt tekergetni a kormányt. A bal kanyarok különösen szórakoztatóak voltak, akkor ugyanis szépen kilendült a mosógép.

 

Címkék: india úton

58215 km, Úton

2010.03.03. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Viszonylag korán felkeltünk, de hát magunkra vessünk. Kimentünk a strandra, hogy reggelizzünk. Mert ugye minden a strandon van, igazából a szállásunk is, máshova nem is lehetett volna menni. Természetesen azonnal megrohantak a csónakosok, hogy menjünk delfint nézni. Egytől megkérdeztük az árat, amiből nem akart engedni, úgyhogy elindultunk reggelizni. Erősködött, hogy most menjünk, mert most sok delfint fogunk látni, ezt garantálja, később meg lehet, hogy csak hármat, négyet. Ez hatott, úgyhogy beleegyeztünk.

Járművünk félautentikus eszköz volt. Műanyag test, de görbe rudakkal egy fa úszótest volt mellé erősítve, hogy stabilabban álljon a vízen, és természetesen motor hajtotta. Vannak még teljesen hagyományos csónakok is a parton, persze már azok is motorral. A hajó gerincét vagy inkább alapját, egy fatörzsből kivájt csónak adja, aminek aztán az oldalait deszkapalánkokkal megmagasítják. Az így kialakított hajónak nincsenek bordái, és szögek sincsenek benne, a deszkákat gyakorlatilag kötéllel összevarrják, aztán a lyukakat meg a réseket betömítik.
A csónakokat nem a vízen tárolják, hanem a parton, annak ellenére, hogy elég nagyok, minden alkalommal kihúzzák őket a homokra. Hogy ez könnyebben menjen, olajozott gerendákat raknak le keresztbe, azon csúsztatják. Két ember be tudja tolni a vízbe, de kell egy harmadik, aki pakolja előre a gerendákat. Felfelé kicsit már nehezebb, legalább négy ember kell.
Mi is azzal kezdtük, hogy betoltuk a vízbe a csónakot. Indulás előtt még bepakoltak két utast mellénk, ami nem volt fair, mert az egész csónakra fizettük a pénzt. Először is elhagytuk az öblöt, miközben csónakosunk nagy szakértő szemmel kémlelte a horizontot, mintha látna bármit is, vagy a hullámok hátának púpozódásából meg tudná mondani, hogy mikor járt arra utoljára delfin. Valójában azt nézte, hogy hol a többi csónak, aztán azok felé ment, gondolva, hogy ott a delfin, ahol a delfinnéző kollégák. Nos, nem voltak ott, lehet, hogy azok a hajók is csak egymást követték. Kerestünk hát egy másik követhető csónakot, amúgy Dirk Gently-sen, és arrafelé tartottunk, miközben emberünk erősen mutogatott a nagy büdös semmibe, hogy ott látja őket. Konkrétan háromnegyed óra hajókázás után láttunk a távolban egy uszonyt, majd tíz perccel később egy másikat, végül még egy villanásra a szemem sarkában feltűnt valami. Egyik sem volt száz méteren belül. Szóval jobb lett volna elmenni reggelizni, és később jönni, mert akkor lehet, hogy négyet is láttunk volna. A delfinek megtekintése tehát úgy alakult, hogy hivatalosan hármat láttunk, valójában meg lófaszt se. A megállapodás úgy szólt, hogy ha nem látunk delfint, akkor nem kell fizetni...
A program keretében elvittek még két strandra. Az elsőn meg sem álltunk, mert már két csónak kikötött, a másodikon kiszálltunk öt percre. Megérte, mit ne mondjak!
Visszaérve az öbölbe aztán végre elmentünk reggelizni, ami tulajdonképpen már korai ebédnek is tekinthető volt, úgyhogy inkább valami normálisat ettünk, amit személy szerint én még egy palacsintával is megfejeltem. Ezt csak azért érdemes kiemelni, mert egész Dél-Kelet Ázsia banános palacsintával van tele, de eddig egy jót sem sikerült ennünk, ugyanis azt még nem sikerült megtanulniuk, hogy mennyi idő alatt sül meg a tészta, így aztán általában ragacs az egész. Ez nem volt az, sőt a csokiöntet sem volt lespórolva róla. Meg azt sem árt elfelejteni, hogy ez már India.
Valahogy töltögettük az időnket, ami most nem ment strandolással, mert vonatozni nem jó sósan, szobánk meg már nem volt. Végül az egyetlen értelmes dolgot tettük: elmentünk sörözni. Már visszafelé tartottunk, mikor odalépett hozzám egy srác a parton, és feltette a kérdést: „Hungarian?” Kiderült, hogy ők azok, akikkel a Kína útikönyvünket Vietnámra cseréltük, cca. öt hónappal ezelőtt. Míg mi dél felől közelítettük meg Indiát, ők észak felől támadtak. Szép lenne látni mindenkinek a tracklogját – már ha lenne – akkor meg lehetne nézni, hogy kivel mikor kerültük el egymást pár perccel vagy pár méterrel. Például kiderült, hogy egy másik ismerős csapat a karácsonyt tőlünk alig pár kilométerre töltötte.
Sokat nem csevegtünk, mentünk a buszunk után, ami rendesen tele volt. Vissza kellett buszozni Margaoig, mert a vonatunk expressz volt, és az nem áll meg az alig két kilométerre lévő vasútállomáson, Canaconában.
Az állomáson üldögélve egy lány pakolt le mellettünk, és angolul megszólított. Elkezdünk beszélgetni, mikor kiszúrta, hogy ugyanolyan ingem van, mint a férjének, majd hirtelen megkérdezte, hogy honnan is jöttünk. Onnan magyarul folytattuk. Andrea lett a hat és feledik magyar, akivel találkoztunk utunk során. (Igen, volt aki csak félig magyar!)
Mikor jött a vonatunk, el kellett válnunk, mert külön kocsiba szólt a jegyünk.
Az indiai vasút nyomtávja megint más, mint az európai, de ez most szélesebb, nem is kicsivel. Ennek megfelelően a vagonok is szélesebbek. A szokásos elrendezésben helyezkednek ez az ágyak, egy kupéban három-három ágy, de emellett a folyosó túloldalán is vannak ágyak, igaz hosszában. A vonatunk állaga elég MÁV-os volt, ami kicsit sokkolt, hiszen eddig az összes hálókocsis utazásunk során tiszta, szép kocsikban kaptunk helyet, Kínában még csipkefüggöny is volt az ablakokon. Itt meg kapott az ember egy műbőr ágyat, aztán a többit oldja meg. Persze drágább jegyhez járt volna ágynemű is, de légkondi is, ami nekünk nem jön be. (Tuti recept a megtaknyosodásra.)
Egyébként rövidesen kiderült, hogy mégiscsak megállt a vonat Canaconában, teljesen felesleges volt a tömött buszon szenvedni.

 

Címkék: india úton

57328 km, Úton

2010.02.25. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Viszonylag későn keltünk, bár én nem voltam túl kipihent, ugyanis hajnalban felébredtem kis barátunk motoszkálására, és onnantól nem tudtam normálisan aludni. Nem az érdekelt igazán, hogy patkány van a szobában, bár nyilvánvalóan nem túl egészséges dolog és nyilvánvalóan az ágyunkon is járt már, hanem az, hogy mit rág meg a cuccaink közül.

Felkelés után aztán összepakoltunk, végre elhagyjuk ezt a patkányodút. Rágott dolgot nem találtunk, bár lehet, hogy innentől patkány is van a hátizsákunkban. Cuccainkat a portán hagytuk és elmentünk reggelizni a már jól bevált helyünkre, hogy aztán moziba menjünk. Most szépen kiszámoltuk, hogy elég legyen az idő. Megvettük a jegyet, és a szomszédos intézményben leültünk sörözni. Úgy néz ki, hogy az indiaiak nem nagyon isznak sört, ez volt az első hely, ahol láttam. Dohányozni tilos volt, ezt viszont mindenhol lehet látni. Bételt sem rágnak nagy lelkesedéssel. Myanmarban minden sarkon lehetett kapni, két sarok között meg mozgóárusoktól lehetett venni. Teljesen meg voltam rettenve, hogy akkor mi lesz Indiában. Hát semmi! A sörért is jól megvágtak, nem tudom mi lesz így.
A moziba itt is csak fémkereső kapunk keresztül lehetett bemenni, bár az ok nem teljesen ugyanaz, mint Yangonban volt. Itt bombát keresnek, ami jelen esetben elég nevetséges volt, mert talán ha tíz jegyet adtak el az előadásra. Mindegy, lényeg az, hogy a fényképezőn nem akadtak fenn. Talán érzik, hogy nem a 3 idiots lesz az, aminek titkos felvételei letöltési rekordot generálnak YouTube-on. Egyébként ez egy komoly nemzetközi sikereket elért háromórás bollywoodi alkotás, amit megnézhettünk volna Yangonban is.
A film előtt természetesen volt reklám, itt is diavetítőről, ráadásul erősen torzítva, mert oldalról vetítették, aztán jött a zászló a himnusszal, meg felhívás, hogy álljunk fel. G ragaszkodott hozzá, hogy álljak fel. Myanmarban nem volt ilyen lelkes.
Az előadás egészen élvezhető volt, főleg, hogy néha angolul beszéltek, bár nem egyszerű megérteni az indiai angolt. Pontosabban nehéz felfedezni, hogy amit hallunk, az nem valami helyi nyelv. Sokan használják egyébként az angolt, azt hiszem, annyi különböző nyelv van az országban, hogy ez lett a közös. Számunkra ez mindenképpen előnyös.
A film közepén volt szünet is, hogy az első felvonás alatt elfogyasztott kólát le lehessen üríteni, illetve újat beszerezni a második menetre. A sztorit nem akarom lelőni, hátha otthon is vetítik.
Pont annyi időnk volt, hogy gyalog visszamenjünk a szállásunkra, és a cuccokkal eltaxizzunk a buszmegállóba. Természetesen átvertek taxióra ide, vagy oda. A taxiórák ugyanis antik darabok, ezért olyan összegeket mutogatnak, hogy két rúpia, meg hasonlók. Ezt fel kell szorozni egy adott táblázat alapján, ami minden taxisofőrnél van, de a mienk hirtelen elfelejtett angolul, csak arra emlékezett, hogy „seventy rupee”. Kívánok neki sok defektet ezévre!
Buszunk gyanúsan nagy ágyakkal bírt, amiről aztán ki is derült, hogy franciaágynak van szánva. Ahhoz azért egy kicsit keskeny volt, ami mondjuk nekünk csak kényelmetlen, de aki egyedül van, az kap társat. Mint a mellettünk helyet kapott svájci srác is, akire először irigykedtek a naiv utasok, aztán meglepődtek, mikor betársítottak mellé egy vadidegen olasz nőt.
Az út nem ígérkezett rövidnek, és jelentős részét kitette a Mumbaiból való kijutás. Főleg, hogy tettünk még némi kitérőt, hogy utasokat vegyünk fel egy nyomornegyed melletti buszmegállóban.
Nagyon durvák ezek a negyedek, bár nyilvánvalóan nem mentünk be egyikbe se, azért kívülről is látszik. Egyébként szerveznek gettónéző túrát, aminek a profitja a néznivaló felszámolására megy. Fotózni szigorúan tilos, azt azért a szervezők is érzik, hogy nagyon a határán vannak a jó ízlésnek.
Azért látszik, hogy nyomornegyeden belül is vannak különbségek. Az egyik bádogkunyhó például három emelet magas volt. Egyébként a legtöbb két szintes, mivel nagyon kicsi alapterületen épüknek, sokszor az út szélén. Ajtó nincs, csak egy függöny, az emeletre létrán lehet felmászni, természetesen kívülről.
Brutális a szegénység, de nem érezni az egészen azt, hogy a lakók feladták volna a küzdelmet. Vannak üzletek, éttermek is, meg közös budik, és mocsok. Meglepő módon mikor sötétedett az is kiderült, hogy áram is van. Nem hiszem, hogy legálisan, de van. Azt viszont nem is szeretném elképzelni, hogy milyen egy tűzeset ott, ahol a legszélesebb utca is csak ösvény, és több ezer ember van összezsúfolva.

 

Címkék: india úton

56299 km, Úton

2010.02.22. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Ugyan a délelőttünk szabad volt, de már nem terveztünk semmilyen programot. Helyette utolértem magam blogírás tekintetében, G meg élve maradékpénz-elköltési jogával elment és a sarki boltban vett még két longyit. Csak ötezret hagytunk meg taxira.

Általában, ha valahova időre kell menni, akkor jóval korábban ott vagyunk, hogy aztán unatkozzunk. Megfigyeltem, hogy eldöntjük, mikor kell elindulni, majd később módosítjuk, majd a módosított időpont előtt egy fél órával elkezdünk készülődni, amit negyed óránál nem tudunk tovább húzni, így aztán pont egy háromnegyed órával korábban érkezünk, mint az szükséges lenne. Természetesen most is ez történt.
A taxis persze hatezret akart, nem alkudoztunk, csak közöltük, hogy öt van, vagy ennyiért visz, vagy elgyalogolunk a pontig, ahonnan már csak ötezer. Természetesen elvitt ötezerért, amúgy is ennyi a tarifa a reptérig. Ez a jármű is egy leharcolt japán darab volt, mint a járművek nagy része. A beltér elemei már rég nem az eredetiek voltak, inkább valami barkácsmegoldás eredményei.
A reptéren nagy csend fogadott, az előtérbe ugyan be lehetett menni, de a többi rész még zárva volt. Minek nyissanak ki, ha nincs járat. Ilyet sem láttunk még! Kivártuk az ominózus háromnegyed órát, akkor aztán bemehettünk. Két sort kellett végigállni. Először is be kell fizetni fejenként tíz dollár airport tax-et. G ebben a sorban állt, én a check innél, hogy gyorsítsuk a dolgot. Azt gondolhatná bárki, hogy tíz dollár befizetése az olyan, hogy nesze egy tízes, aztán kap az ember egy fecnit, hogy befizetve, viszlát. Csak nem itt! Felírták a járatszámot, az útlevélszámot, meg még ki tudja mit, aztán nekiálltak a dollár bankjegyek megvizsgálásának. Ahogy ki volt írva, nem fogadtak el „warm out” (kézzel átjavítva: „worn out”) bankjegyeket. Nem arra kell gondolni, hogy szakadt dollárokat nem vettek be, hanem olyat se, ami meg volt hajtva. A világon bárhol jó lenne, de nem itt. Nem tudom, mit szórakoznak, mikor nyilván ők is külföldön fogják használni. Szóval ezzel eljátszogattak egy kicsit, a sorban állók meg azzal, hogy próbáltak olyat találni a készletben, ami megfelel, esetleg ha nem volt, akkor valakivel cserélni a sorban, akinek több jó volt. Azt hiszem, hogy leginkább pofára mehet a szivatás. Arra lennék kíváncsi, hogy mi van, ha nincs olyan, amit elfogadnak, akkor adnak-e vízumhosszabbítást, esetleg letelepedési engedélyt?
G úgy látszik szimpatikus volt, mert bevették a két tízest és átállt a másik sorba mellém. Ez a sor sem haladt gyorsabban. Mikor végül odaértünk a pulthoz, arra is fény derült, hogy miért. Habár ugyanúgy nézett ki a pult, mint bármelyik hasonló a világon bárhol, volt digitális mérleg, futószalagok vitték a cuccokat, csak itt nem volt számítógép. Szépen kézzel kitöltötték a csomagcímkét, meg a beszállókártyát. Utóbbira az ülésszámot matricaként ragasztották fel. Ez valami nagy fejlesztés lehet, amivel elkerülhető, hogy tévedésből két embernek ugyanazt a helyet kiadják. Szépen el is ment az idő, a vámmentes boltok végignézésével meg aztán teljesen, lehetett is beszállni.
Az út alig több mint egy óra, úgyhogy sietni kellett a sztyuviknak a kaja kiosztásával. Akinek nem jutott kávé, mint például nekünk, azok már nem is számíthattak rá, mert mire végigértek és csinálhattak volna még, addigra meg is érkeztünk Bangkokba.
Szépen követtük a tranzit feliratú táblákat, amik egyszer csak elfogytak. A reptér méretéből kifolyólag ez nem olyan, hogy körülnézek, vagy körbeszaladok, aztán meglesz. Szerencsére volt egy információs pult, ahol megmondták, hogy melyik irányba induljuk mozgójárdával. Pár száz méterrel arrébb meg is lettek a pultok, de senki nem volt az Air India feliratnál, úgyhogy sétáltunk egy kört. Mikor visszaértünk, felfedeztünk egy sajtfecnit az egyik pultnál, amin a járatunk száma volt. Bejelentkeztünk, megkaptuk a beszállókártyát. A nő felhívta a figyelmünket, hogy a vízumunkkal ugyan többször beléphetünk Indiába, de kilépés után csak két hónappal mehetünk vissza újra. Nem tudom eldönteni, hogy ezzel a turistákat, vagy Nepált szívatják. Esetleg mindkettőt.
Egy nevetségesen keskeny folyosóhoz irányítottak, - amin minden átszálló utas áthalad –, hogy újabb biztonsági ellenőrzésnek vessenek alá. Cipőt, táskát, mindent megröntgeneztek. Kérdésemre, hogy mégis mi a fenét keresnek az olyan utasoknál, akik egy másik reptérről jönnek, nem tudtak mit mondani. Mondjuk a yangoni ellenőrzés nagyjából úgy nézett ki, hogy ha csipogott a fémkereső kapu, akkor kézi fémkeresővel is végignézték az embert, ha az is csipogott, akkor OK volt, nem a kapu volt rossz. Hogy mi jelzett, az nem érdekelte őket.
Beszállás előtt aztán még egyszer megmotoztak. Ennek már semmi értelme nem volt. Mondjuk olyan se volt még, hogy egy nő motozott volna meg. Tulajdonképpen őt se érdekelte különösebben, hogy mit lát. Belenézett a táskába, végigtapizott, mehettem.
Itt már csak indiaiak voltak, akik nagyon lelkesen tolongtak az ajtónál, mintha nem helyjegyük lenne. A sztyuvik próbáltak a beszállásba valami rendszert vinni, de nem sok sikerrel. Hiába mutogatott egy papírt a bejáratnál a nő, hogy az első húsz sor utasai szálljanak be, senkit nem érdekelt, meg senki nem látta, hogy mit lóbál, csak ha már olyan közel volt, hogy az érintett utasok útját elállja, akik meg ugye türelmesen vártak hátul, mit sem sejtve prioritásukról. Végül feladták, mehettünk érkezési sorrendben.
A repülés nem volt túl érdekes. Tenger felett éjjel repülni nem is nagyon tud másmilyen lenni. Az időzónák miatt a fene se tudja, hogy tulajdonképpen mikor lett másnap, de már valahol India felett.
„Új ország, új kalandok és itt is szépek a lányok!”

 

Címkék: india úton

süti beállítások módosítása