Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML

64153 km, Jaipur

2010.03.28. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Későn keltünk, köszönhetően annak, hogy hajnalban nem hagytak aludni a buszok, meg annak, hogy dupla ablakunkon mindkét üveg sötétített volt, ráadásul még a függönyt is behúztuk, hátha segít egy kicsit. Szóval sötét volt. Szállodánk a kijelentkezési időpontot tekintve a jobbak közé tartozott, délig maradhattunk, sőt, mivel este jelentkeztünk be, azt mondta a tulaj, hogy 24 órát számol, szóval este tízig még jók lettünk volna. Sok szálloda hajmeresztő reggel kilences kijelentkezést forszíroz, mások meg a saját életüket keserítik meg azzal, hogy 24 órás kijelentkezési rendszert üzemeltetnek.

Az első dolgunk az volt, hogy kerestünk egy csendesebb helyet. A buszállomások környékén mindig rengeteg olcsó szálloda van, így nem volt megerőltető a feladat. Percek alatt találtunk is egy helyet, ahol hangyányit tisztább az ágynemű és jelentősen tisztább a fürdőszoba. Az utóbbival nem tettük magasra a lécet, az előző helyen minden tiszta bételcsula volt. A bejelentkezés kicsit tartott csak tovább, mint az új hely megtalálása.
Az indiai szállodai bejelentkezés legalább olyan bonyolult feladat, mint otthon mondjuk bankszámlát nyitni. Hárman töltöttük a nyomtatványokat, így tartott negyed óráig a folyamat. Először is ki kell tölteni a nagykönyvet, aztán egy ugyanolyat, amiben csak a külföldi vendégeket tartják nyilván. Olyan kérdések vannak, hogy seggre esik az ember. Név; apa neve; Indiába való belépés dátuma; honnan érkeztünk és mivel; hova megyünk innen és mivel; foglalkozásunk; nemünk; az útlevél kiállításának helye, dátuma, érvényessége; vízum száma, kiállításának helye, dátuma, lejárat dátuma; bejelentkezés dátuma; meddig maradunk Indiában; szobaszám. Aztán külön ki kell tölteni indigóval egy lapot, amin ugyanezeket megkérdezik. Ebből személyenként két példányt kell, mert egyet küldenek a rendőrségre. Kell fénymásolat az útlevélről és a vízumról is. Ilyet már tartunk magunknál, mert különben valami írástudatlan lótifutira bízzák az útlevelet, hogy vigye el fénymásoltatni. Egyszer belebotlottunk az egyikbe, aki a fénymásolásból jött éppen, ingzsebéből meg félig lógtak ki az útleveleink. Az írástudatlant nem lekicsinylő jelzőként írom, hanem tényként. Ötször megmutatják nekik, hogy melyik két oldalról kell másolat, mert nem tudja elolvasni, hogy India, meg hogy visa, még akkor sem, ha mellette ott van hindiül.
Áthurcoltuk a cuccainkat, az ablakot gondosan becsuktuk, mivel a házirend szerint csukva kell tartani a majmok miatt. Van rács is, a rács még be is van drótozva, de jobb a békesség, igaz behajtani lehet csak, zár nincs rajta.
Egy pocsék reggeli után elindultunk puccos kávézót keresni, mert azt nem kaptunk, a könyvük szerint meg volt egy jó hely nem messze. Mondjuk annyira nem volt közel, de nem is ez volt a baj, hanem az, hogy a hely bezárt. Innen szép hosszú sétával megcéloztuk a belvárost.
Jaipur a híres rózsaszín város, mivel a maharadzsa a Walesi herceg érkezésének örömére rózsaszínre festtette a várost, ami hagyományosan a vendégszeretet színe. Ebből a színből eddig semmit nem láttunk, csak miután végre elértük a városkaput, és beléptünk az óvárosba. Kissé csalódnunk kellett, mert Jaipur közel sem annyira szép, mint ahányan meglátogatják. A turizmust leginkább annak köszönheti, hogy a Delhi-Agra-Jaipur egy szép háromszög, pont belefér egy tíz napos körutazásba. Senki ne gondolja, hogy ha látta Jaipurt, akkor látta India legszebb városát.
Az óvárost az akárhanyadik maharadzsa tervei alapján építették, mikor kitalálta, hogy Amberből átteszi székhelyét az alig tíz kilométerre lévő Jaipurba. Mondjuk az ilyen pár kilométeres költözések értelmetlennek tűnnek, de még mindig jobbak, mint a Tughlaq szultán által elrendelt Delhi-Daulatabad 1100 km-es séta. De erről ugye korábban már írtam.
A tervezett városnak megfelelően csupa egyenes utca keresztezi egymást derékszögben. Mit mondjak, izgalmas! Kellemes fejlesztés, hogy a járdák fölé tetőt építettek, így árnyéban lehet gyalogolni, bár jobb lett volna egy kicsit szélesebb járda, hogy el is lehessen férni rajta. Igaz, hogy a kereskedők itt nem foglalják el az egészet pofátlanul, mint más városokban, de így is két ember épphogy csak elfér egymás mellett. A házak egységes színűek, bár nem igazán rózsaszínek, inkább terrakotta. (Megjegyzem a terrakotta hadsereg tök fekete. Kíváncsi lennék, hogy a fekete sereg milyen színű volt. Terrakotta?)
Céltalan bóklászásunk során egyszer csak a Hawa Mahal előtt találtuk magunkat. A bejárat alaposan el volt dugva, de útbaigazítottak, így elég gyorsan meglett. A palota neve lefordítva a Szél Palotája, és elég találó ez a név. Nem is igazi palota, inkább valami lelátó, ahol a borzasztóan unatkozó feleségek, ágyasok, udvarhölgyek bámulhatták az utca forgatagát, anélkül, hogy ki kellett volna menniük, vagy őket megláthatták volna. Ez a kőrácsos ablakoknak volt köszönhető, amiken még apró nyitható kémlelőnyílások is voltak, a jobb kilátás kedvéért. A szobák teljesen dísztelenek, és kicsik. Az egész palota nem más, mint egy ötemeletes homlokzat. A szél teljesen átjárja, így nagyon kellemes a klímája az utcához képest. Innen ered a neve is. Az emeletek között egy lépcsőház biztosítja az átjárást, valamint nyitott lépcsők, jó alacsony korláttal. Bizonyára soha senkit nem löktek ki véletlenül sem, hiszen a háremek élete maga volt az idill és a szeretet. És persze ott volt a verseny, hogy ki szül előbb fiút az uralkodónak. Aztán hogy ki tudja életben tartani az uralkodó haláláig.
Ha már így belekezdtünk a nevezetességek meglátogatásába, átsétáltunk a Jantar Mantarba, a maharadzsa személyes csillagvizsgálójába. Hatalmas napórák mutatták nagy pontossággal az időt, illetve jelezték előre a csillagászati dolgokat. Becsülettel végigolvastuk a táblákat, de a napóránál többet nem sikerült megértenünk. Mindegy, a lényeg az, hogy baromi nagy napórák, és sok vonallal meg rovátkával ellátott márvány számlapok voltak mindenfelé. Bérelhettünk volna idegenvezetőt, de belehallgatva az egyik magyarázatába, kidobott pénz lett volna.
A Jantar Mantar szomszédjában áll a városi palota, vagyis a maharadzsa palotája. Az eddig meglátogatott hasonló intézmények közül ez a legfiatalabb és a legérdektelenebb is, viszont itt kérnek a legtöbbet a belépőért, és itt a leguncsibb az audiogiude. Természetesen itt is megtudhattuk, hogy a maharadzsa (bármelyik a sorban, de főleg a jelenlegi) egy polihisztor, és amihez nyúl, abban kimagaslót alkot. Sosem árt benyalni a főnöknek! Természetesen a jelenlegi maharadzsa, mint mindegyik, katonai pályára lépett, ahol meglepő módon meredeken ívelt felfelé a karrierje, ennek ellenére korán nyugdíjba vonult, talán azért, mert nem volt több hely a kitüntetéseknek. De nyugdíjból visszahívták, és hát megint döbbenetes módon magas pozíciókat vívott ki hihetetlen rátermettségével. Itt is meghallgathattuk, hogy a maharadzsa vezettette be az áramot Jaipurba, iskolákat, kórházakat építetett, meg mindent, ami jó. Mondjuk mégis kinek kellett volna ezt megtennie, ha nem az államot irányító maharadzsának? Meg aztán arról is hallgatnak az audioguidok, hogy mikor ezek az úttörő fejlesztések végbementek, akkor a világ másik oldalán már száz éve természetesek voltak. Mindeközben azért a maharadzsáknak akadt pénzük az extrémitásokra. Például jelen város maharadzsája nem volt hajlandó úgy Londonba utazni, hogy nem visz magával vizet a Gangeszból, hiszen anélkül beszennyeződne és ezt egy mélyen vallásos ember nem engedheti meg magának. Szóval azonnal legyártatott pár baromi nagy ezüst víztartályt, hogy legyen miben vinni a vizet. A szöveg szerint négyezer liter víz fért egy tartályba, ránézésre nem saccolom többnek ezer literesnél, ami azt jelenti, hogy fürdéssel, főzéssel, ivással el is fogyott egy tartálynyi egy hét alatt, és hát nyilván nem egy hétre ment. Szóval az egész csak műsor volt a nagyérdemű elkápráztatására. A másik, ami erre utal, az az, hogy a Gangesz légvonalban is durván 300 km-re van Jaipurtól, tehát otthon sem a Gangesz vizével mosta a seggét. A másik ilyen nagy műsorszáma az volt, mikor véleménye szerint a Rolls Royce szalonban nem szolgálták ki elég gyorsan, ezen úgy megsértődött, hogy a szolgáival vetetett kettőt, hogy azzal hordják ki a szemetet a palotából. Ahh!
Az út

 

Címkék: india jaipur

64145 km, Jaipur

2010.03.27. 11:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A „mit együnk” mindig egy sarkalatos kérdés, de általában fel se tesszük, mert leginkább az határozza meg, hogy mit találtunk. Nomád őseinknél is így volt ez. Most is elindultunk a vár felé, hogy majd eszünk valamit útközben. Persze nem ettünk semmit, mert nem olyan környéken haladtunk át. Végül belefutottunk a szokásos indiai jószándékba. Nem akarják megsérteni a kedves vendéget a rideg nemmel vagy ninccsel, így azt mondják inkább, hogy igen, van kaja, mert az jobban hangzik. Leültünk, de aztán a rendelésnél mindjárt kiderült, hogy mégsincs kaja, csak gyümölcslé. Nem tudom, hogy ilyenkor mit gondolnak! Valószínűleg, azt hiszik, hogy ha már leültünk, akkor fogyasztani fogunk, esetleg meggondoljuk magunkat és mégis inkább szomjasak leszünk éhes helyett. A buszon is mindig ez van. Megállunk és az árusok vért izzadnak, hogy kinyissák az ablakunkat, és bedugják rajta a literes ásványvizet, mintha az ablak kinyitása egyenértékű lenne a pénztárca kinyitásával. Azt hogy nem, egyszerűen nem értik, addig ismételgetik a baromságukat, míg le nem üvöltöd a hajukat, olyankor aztán vérig sértődnek és odébbállnak.

Végül valami jellegzetes indiai reggelit találtunk. Mit mondjak, csodálatos volt! Ezzel a kis táplálékkereséssel el is ment az idő, kinyitott a palota, mehettünk megnézni. Ez nem hegyre épült, de csak azért, mert nem volt hegy a környéken. A város nevét is adó Bika dinasztia építette, hosszú századokon keresztül. Természetesen itt is volt audioguide, de itt már csak mp3 lejátszón, és a lelkünkre kötötték, hogy a felvétel gombot ne nyomjuk meg. A palota nem volt annyira érdekes, mint az eddigiek, és a szöveg se volt olyan jó, de azért becsülettel végighallgattuk, hogy a Bika nemzetség micsoda csodálatos emberekből állt, akik rettenetesen lelkükön viselték a nép sorsát. Ez eddig az összes palotában kiderült a tulajdonosokról.
A jólétüket egyébként annak is köszönhették, hogy jóban voltak a Mogul uralkodókkal, aztán mikor a Moguloknak leáldozott, akkor a Bikáknak is egy kicsit rosszabb lett, de sikerült megnyerniük a brit hadsereg tevetenderét. A britek Afganisztánban ügyködtek éppen és kellett nekik a teve, mint egy falat kenyér.
A szállodánkba visszabaktatva megebédeltünk és a recepciós instrukciói alapján elindultunk megkeresni a buszt Jaipurba. Persze nem találtunk semmit, akit meg kérdeztünk, az mind elirányított a buszállomásra, úgyhogy végül ott kötöttünk ki. Fél órán belül indult egy szokásos lerohadt busz a végeláthatatlan útra. Kettő előtt indultunk el, este fél tízig zötykölődtünk. Út közben semmi érdekes nem történt, eltekintve attól, hogy a mögöttünk ülő tett egy kísérletet arra, hogy kiraboljon. Az egyik megállóban, mikor felálltam kinyújtóztatni a lábamat, az ülés alatt megpróbálta kinyitni a hátizsákomat, de G-nek feltűnt, hogy magától mozog a cucc. Mikor megnéztem, láttam, hogy tíz centire nyitva van a zipzár. Magyarul ugyan, de elmagyaráztam, neki, hogy ki lesz tépve a szíve, ha még egyszer hozzáér. Valamilyen csodálatos oknál fogva azért megértette, hogy mit mondok, mert arról kezdett magyarázni, hogy ő csak a cipőjét vette le, de becsszóra tényleg. A továbbiakban tartózkodott a cipője buzerálásától, úgyhogy békében maradtunk.
Este aztán tíz felé megérkeztünk Jaipurba, ahol nem sokat bonyolítottuk az életünket, kivettük a legközelebbi szálloda egyik szobáját. Nem lett volna nagyon gázos szoba, de mégis az volt, mert a tulajdonos úgy döntött, hogy nem akar pénzt keresni, inkább hagyja dzsuvásan az egészet. A mocskon kívül súlyos problémája még az ingatlannak, hogy előtte fut egy nagy út, aminek a túloldalán egy buszállomás van. A buszsofőrök meg olyan intelligens emberek itt is, hogy ha téglafal van előttük, akkor is dudálnak, hátha attól eltűnik. Szóval jól aludtunk.
 

 

Címkék: india bikaner

63803 km, Bikaner

2010.03.27. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A reggel hatkor induló buszra vettünk jegyet, ami nyilvánvalóan koránkeléssel járt. Ez nem csak nekünk nem tetszett, hanem a vekkerünknek sem, és egyszerűen elszabotálta a csörgést. Szerencsénkre a recepciósnak feltűnt, hogy nem keltünk fel, úgyhogy öt óra negyvennyolc perckor bekopogott, erre ébredtünk. Rekordgyorsasággal összepakoltunk és már kint is voltunk a szálloda előtt. Emberünk hívott nekünk egy autoriksát, azzal elrobogtunk a busz indulási helyére, és öt óra ötvennyolc perckor helyet foglaltunk a buszon. Persze nem indultunk pontosan, de ez már lényegtelen, rajta voltunk a buszon.

Eleinte visszafelé mentünk ugyanazon az úton, amelyiken érkeztünk, aztán, már jóval napkelte után észak felé fordultunk. A sivatag itt talán még szárazabb volt, mint az eddigi szakaszokon. Persze továbbra sem volt igazi sivatag, ahogy azt elképzeljük. Eddig bokrok és fák is voltak, itt csak a homok volt, meg húsz-harminc méterenként egy fa. Valamint volt egy nagy terület, aminek a szélén büszkén hirdették a táblák, hogy ez itt a „Mahatma Gandhi Knowledge Center”, na ott kiirtották a fákat is, így a transzparensek mögött csak futóhomokot lehetett látni. Kicsit odébb azért volt egy fa, alatta egy íróasztallal, aminél ült egy ember. Bizonyára az volt ott a tudásközpont.
Jó tempóban haladtunk az egyenes úton, forgalom nem volt, az út meg továbbra is jó minőségű volt. Valójában egyszer sem mentünk gyorsabban 75 km/h-nál, de egy jó ideje ezt már száguldásnak érezzük. Az út hét órásnak ígérkezett, de úgy nézett ki, hogy hat óra alatt letudjuk a távot. Azzal nem számoltunk, hogy át kell vágnunk Bikaneren, ami lett volna nagy feladat, de az egyik kereszteződésben rendőr irányította a forgalmat, ami mindig megnehezíti a dolgokat. Az se segített sokat, hogy a forgalom egy részét a tevés fogatok tették ki. Elég szokatlan tevéket látni szekerek előtt, de láthatóan elboldogulnak a feladattal. Ahogy a púpos marhák, a tevék is púppal húzzák a kocsit, mintha csak erre lenne tervezve a púp. Gazdáik láthatóan megbecsülik a hosszúlábú jószágokat, mindegyik mintásra van nyírva, mint egy stadion gyepe.
A buszunk valami sehonnai kereszteződésnél tett le, ahol azonnal megrohant minket egymillió autoriksás. Mindegyik ordított, és mutogatta az általa preferált szálloda kártyáját, ami Bikanerben egy darab szállodát jelent. Némelyik azt gondolta, hogy ha öt centire nyomja a szemem elé, akkor azzal azonnal ő lesz a nyerő, hiszen kitakarja a versenytársakat. Üzletpolitikája nem vezetett sikerre, inkább gyalog mennék, mint hogy pénzt adjak egy ilyen idiótának. Nem viccelek, tényleg jelentősen fókusztávolságon belülre tolta a kártyát!
Beültünk egybe, és mentünk is a viszonylag puccos szállodába, ahol voltak kevésbé puccos szobák is, így sikerült megalkudni, pláne, hogy még engedtek is a kezdeti árból. Estére és reggelre még meleg vizet is ígértek.
Sokat nem vesztegettük az időt, ebéd közben eldöntöttük, hogy aznap délután még egy kicsit buszozunk, mert azt szeretjük, és elmegyünk Deshnok hírhedt templomába, ami csak negyven percnyire van.
A templom Karni Matáról kapta nevét, aki Durga isten XIV. századi reinkarnációja. A sztori szerint Durga megkérte Yamát, a halál istenét, hogy adja vissza egy mesemondó fiának az életét, akit nagyon siratott az apja. Yama juszt se adta vissza, erre Durga agya eldurgant és az összes halott mesemondót reinkarnálta patkány formájában, ezzel nagy hiányt okozva emberi lelkekben Yamánál. Nem mondom, nemes bosszú, de a mesemondókat senki nem kérdezte. A nép érezhette, hogy a történet igazi vesztesei megint a kisemberek, így építettek egy templomot, ahol aztán a feltámasztott patkányok élhetnek kedvükre. És élnek is, mert azok olyanok, hogy ha építenek nekik egy templomot sok lyukkal, és kiraknak nekik búzát, tejet, vizet, akkor jönnek. Szóval ide mentünk mi is, ha nem is a kirakott tej meg búza miatt, de megnézni, hogy megint mit műveltek ezek az agyament indiaiak.
Belépni csak mezítláb lehetett, mint minden templomba. Nem is tudom, hogy mi jobb, ha az ember a lába elé néz ezen a helyen, vagy ha inkább nem. A padlót szétszórt búzaszemek borítják, meg természetesen patkányszar. Mikor az ember rálép valami szemcsére, próbál arra gondolni, hogy biztos valami magra lépett. A patkányok, ugyan nem félnek az embertől, de azért évmilliók reflexe szerint a fal mellett rohangálnak, így legalább attól nem kell túlzottan tartani, hogy az ember egy szent rágcsálót halálra tapos. Alaposabban megfigyelve őket, aztán kiderül, hogy egymással nem olyan jó fejek, mint az emberek velük. A legtöbbnek hiányzik a fél farka, cakkos a füle, sánta, félszemű, és nagy általánosságban igen rosszul néz ki. Nem azért, mert ronda rágcsáló, hanem mert nem egészséges. Ez elég érdekes, mert ennél jobb helyet patkány álmodni sem tudna magának. Lehet, hogy mi is ilyen szarul nézünk ki a mindennel ellátott városainkban?
Alaposan körülnéztünk, de nagyon sokáig nem időztünk, mert ugyan úgy tartják, hogy jó jel, ha egy patkány átszalad az ember lábán, mi ezt nem szerettük volna kivárni. A kijáratnál kicsit elgondolkodtunk rajta, hogy fertőtlenítővel lekenjük a lábunkat, de arra jutottunk, hogy ahhoz meg kéne érinteni, inkább majd este (meleg vízben) lemossuk.
Sok más teendőnk nem is akadt, mint visszakeveredni Bikanerbe, azon belül is a szállodánkba. Összejött mindkettő, bár igencsak gázos utcákon kódorogtunk, miközben a GPS vitt toronyiránt.

 

Címkék: india bikaner

63399 km, Jaisalmer

2010.03.26. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Isteni reggelit ettünk, nem volt benne rizs. Aztán a maharadzsa palotája felé vettük az irányt. Természetesen a várban van a palota, a kapuk során kaptattunk felfelé az úton. Nem először jöttünk erre, de most jobb irányból kapta a fényt, ami nagyon sokat számít. A homokkő eleve változtatja a színét, attól függően, hogy honnan esik rá a fény, de itt a faragott kő mintáját is kiemeli.

A vár utolsó kapuján belépve tulajdonképpen a palota alatt haladtunk át, egészen pontosan a maharadzsa és a maharani palotaszárnyai között.
Úgy látszik, hogy a maharadzsák leszármazottai lelkesen másolják egymás megoldásait, nem csak palotaépítés, hanem a palota-üzemeltetés területén is. Most is kaptunk audiogiude-ot, ami teljesen ugyanabban a stílusban mondta el a hely történetét, mint a jodhpuri. Nem mintha ez baj lenne, mert mindkettő nagyon jó volt. Jó megoldás egyébként, mert a saját tempónkban járhatjuk végig a helyet, halljuk mit mond és látjuk, hogy miről beszél, mert nem áll előttünk egy csapat unott turista.
A palota itt is udvarok és szobák sora, labirintusszerűen elrendezve, vagy inkább rendezetlenül. Minden uralkodó hozzáépített egy kicsit a palotához, gyanítom, hogy nem kevés gondot okozva ezzel az építészeinek. A stílus ennek ellenére egységes, sokat nem változott az idők során. Ami egyszer már alkalmazkodott a klímához, azt nem érdemes változtatni. Annak ellenére, hogy kint már perzselt a nap, bent a palotában nagyon kellemes volt az idő. A kőrácsos ablakokon jár a levegő, de nem lehet belátni, az udvarok pedig árnyékosak. Ennek ellenére sehol nincs sötét, mert a homokkő jól visszaveri a fényt, vagy egyszerűen azért, mert kint vakít a fény, van belőle bőven és nem kell tartani tőle, hogy beborul. Akár hét év is eltelhet eső nélkül, ennek ellenére a palota tejére és udvaraira hulló eső minden egyes cseppjének elvezetése megoldott volt. Természetesen tározóba vezették a vizet, nem egy árokba, ahogy mi szoktuk. A víz nagy kincs volt errefelé mindig. A város mellett van egy mesterséges tó, onnan hordták régen a vizet. Ez éppen ki volt száradva. Ma már egyszerűbb az élet, nem kell korsókban hordani.
Az említett tó partján egyébként áll egy kapu, amit a legenda szerint egy híres prostituált építetett. A történet szerint a maharadzsa megtagadta az engedélyt a kapu megépítésére, mert nem akart egy kurva kapuja alatt áthaladni a tóhoz menet. Aztán mikor egyszer nem volt a városban, akkor a nő gyorsan megépítette a kaput, és még egy Shíva szentélyt is rakatott a tetejére, mert egy szentélyt nem lehet csak úgy elbontatni. A kapu azóta is áll, de ha én maharadzsa lettem volna, és így szórakozott volna velem egy kurva, biztos lecsapattam volna a fejét, ha már a kapunak maradnia kellett.
Könnyen hullottak a nők errefelé, vagyis inkább könnyen a férjük sorsára jutottak. Közismert a szokás, miszerint a férj halotti máglyáján a feleséget is elégetik. Nos, a sztori nem ennyire egyszerű. Egyrészt a feleségek gyakran önként követték a férjüket a halálba, ami az odaadás végső jele volt, másrészt nem biztos, hogy volt jobb lehetőségük. Az indiaiak ugyanis kialakítottak egy olyan társadalmat, ami tökéletesen szar minden egyes benne élőnek. Az érinthetetlenekről nyilván mindenki hallott és könnyen el tudja képzelni, hogy nem jó úgy élni, hogy mindenki tisztátalannak tartja az embert, és gyakorlatilag semmilyen joga nincs.
Az viszont meglepő, hogy mondjuk a brahminok, a legmagasabb kaszt tagjai is csak szívtak az előírásokkal. Például a brahmin özvegyek nem házasodhattak újra, de nem is dolgozhattak, férjük halála esetén a férj családjának gondjaira voltak bízva. Nyilván öröm anyós kegyelmében bízni. A főzőtanfolyamot, amire G elment Udaipurban, egy brahmin özvegy tartotta, és mesélt néhány vad dolgot. Szóval hihető, hogy sokan tényleg önként választották a halált.
Másrészt a maharadzsa feleségei sem kerülhették el sorsukat. A rajasthani uralkodók híresek voltak a harcban mutatott bátorságukról, és vereség helyett gyakran inkább a biztos halált választották. Ilyenkor jauhart követtek el, azaz először megölték a nőket, vagyis inkább a nők ölték meg magukat. A feleségek és lányok a legjobb ruhájukba öltözve egyesével léptek a máglyára. Ezután a férfiak kilovagoltak a várból, hogy annyi ellenséget öljenek meg, amennyit csak tudnak, mielőtt ők maguk meghalnak. Jaisalmerben három ilyen eset volt, bár az utolsót csak fél jauharnak ismerik el, mivel annyira nem volt idő, hogy nem végezték el a megfelelő szertartásokat, csak elvagdosták mindenkinek a torkát, aztán mentek meghalni. Szóval a maharadzsák élete sem volt egy merő kéjhömpöly, legalábbis ha komolyan vették az állásukat.
A palotából kilépve a szomszédos étterembe mentünk, hogy igyunk valamit. Remek teát kaptunk, gyömbérrel, mézzel, citrommal.
A teától felfrissülve tettünk egy kísérletet, hogy megnézzük a várban lévő jain templomot, de zárva volt, akárcsak tegnap, úgyhogy a következő napirendi pontra tértünk, elindultunk megkeresni a tökéletes táskát. Női álom az ilyesmi, és tudjuk, hogy nem létezik, de tettünk rá egy kísérletet.
G egyet már kinézett magának, de tegnap nem vettük meg, mára meg árat emelt az eladó, úgyhogy úgy döntöttünk, kenje a hajára. És jól tettük, mert volt másik ezer bolt, ahol hasonlókat árultak. Végig is néztük mindet, és meg is találtuk a legjobbat. Otthon majd kiderül, mennyire van közel a tökéleteshez. Semmi divatos, egyszerű bőr, ami elvileg örökké tart.
Ha már kijöttünk a várból, akkor a város híres házai közül is szerettünk volna megnézni párat. A város eredetileg sem csak a várból állt, sőt nagy része azon kívül épült, de még a városfalakon belül.
Házépítésben a város lakói sem akartak lemaradni a maharadzsához képest, úgyhogy bőven mérték az aprólékosan faragott díszítéseket, amik általában a ház teljes homlokzatát beborították, és az ablakokat is kőrács takarta.
Elsőként a Nathmal-ki Havelihez mentünk. Nem volt egyszerű megtalálni, gyakrabban kellett volna nézni a térképet, de nem volt felesleges a séta, legalább láttuk a várost.
A házat, ami hatalmas, csak kívülről lehet megnézni, illetve csak az első udvarba lehet bemenni, mivel még most is lakják. Eredetileg egy miniszterelnök építtette és a méretén kívül másban nem igazán maradt el az uralkodói palotához képest. Az egyik emeleti falfestményhez állítólag másfél kiló aranyat használtak el.
Innen átsétáltunk a Patwa-ki Havelihez, ami talán még nagyobb, és be is lehet menni, habár ennek megkérik az árát, és még feliratik se nagyon vannak, nemhogy idegenvezetés. Ez a ház egy gazdag kereskedőé volt. Érdekes, hogy a sivatagban, ahol azt gondolná az ember, hogy éhen- és szomjanhalni a legegyszerűbb, mindig gazdag városokat lehet találni, gazdag kereskedőkkel.

 

 

Címkék: india jaisalmer

63380 km, Jaisalmer

2010.03.25. 10:00 | Ahmet | 11 komment

Reggel elhagytuk a garázst, ahol laktunk. Azt hiszem, tényleg valami garázsnak vagy műhelynek készült, de a hely bekerült a Lonely Planetbe, kellett még néhány szoba. Hihetetlen, de ez volt az első hely Indiában, ahol volt melegvizes zuhany.

Egyszer a vonaton egy pasi teljesen le volt nyűgözve a GPS-től, amiről még soha nem is hallott. Azonnal hívta valami haverját, hogy tudjon meg mindent, leginkább azt, hogy hol lehet ilyet kapni, mert neki is kell. Szerinte India 50 évvel van lemaradva a nyugati technológia mögött. Én inkább valahova 150 körülire taksálnám, hiszen az is jó, ha van víz, a melegvíz meg tényleg luxus. Bár nehéz ezt így megmondani, hogyan is lehetne, ha egyszer egy olyan országról beszélünk, ahol előbb lesz mindenkinek mobiltelefonja, mint vécéje, és nagyobb az internet-, mint a szennyvízhálózat.
A buszállomás igazán csodálatos hely volt, általános húgyszaggal. Ez utóbbi elég jellemző az egész országra. Valahogy akárhol áll meg az ember, ha körbenéz biztos, hogy látni fog valakit az út szélén vizelni. Egyéb melléktermékek is találhatók, de azok elhelyezését azért diszkrétebben végzik.
A busz indulásáig még volt pár perc, egy kávéra pont elég. Enni nem tudtunk, csak kekszet vásároltunk be útravalónak, amire szükség is volt, mivel a Jodhpur-Jaisalmer távot a busz hat óra alatt gyűri le, annak ellenére, hogy elég jó az út. Jaisalmer momentán a világ végén fekszik, de nem volt ez mindig így. Nem a várost költöztették el, csak a fontos kereskedelmi útvonalon keresztbehúzott egy vonalat egy brit úriember, és azóta a túloldal Pakisztán. A jó út is ennek köszönhető, kellett a hadseregnek, hátha Pakisztán megpróbál beszerezni még egy kis sivatagot délen. Láttunk is jó néhány gyakorlatozó tankot. A sivatag tele van szélerőművekkel, amik nemcsak Jaisalmernek adnak elektromosságot, hanem a reflektoroknak is a határon, merthogy azt ki kell világítani, nehogy a sötétben valaki átszökjön. Más országokban ezt éjjellátó készülékekkel oldják meg, de tény, hogy ez sokkal impresszívebb, meg aztán az indiaiak imádják a nem hatékony megoldásokat. Lapát helyett kapát használnak, aminek csak húszcentis nyele van, vödör helyett tálban viszik a homokot, a seprűnek nincs nyele, de ami a kedvencem, az a „felmosás”. Egy bot végére egy nagy nedves rongy van rögzítve egy arasznyi madzag végén. Az égvilágon semmire nem alkalmas, de ezzel mosnak fel. Igazából valami balett táncot lejtenek, aminek hatására a huzat többé-kevésbé egy irányba csapja a szemetet, és némileg sikerül vele szétmaszatolniuk a koszt is. Őrület! Miért nem próbálják mondjuk böfögéssel összefújni az eldobált zacskókat. Lehet, hogy az hatékonyabb lenne, mert a környéken mindenki böfög. Ez valami helyi sajátosság lehet, mert még nem találkoztunk vele eddig.
Jaisalmerbe megérkezve azonnal megrohantak az ajánlatokkal. Sőt, már korábban bepróbálkozott egy fickó egy megállónál, de úgy le lett zavarva a buszról, hogy füstölt. Leült mellém, elkezdett beszélgetni, én meg mondtam G-nek, hogy mindjárt el akar adni valamit, majd hozzátettem, hogy milyen szar, hogy mindenkiről ezt gondolom már. És akkor megkérdezte, hogy hol fogunk aludni. Az elmúlt hónapban kb. két ember szólított meg úgy, hogy három-négy mondat után ne jött volna elő azzal, hogy vegyük valamit.
A riksások közül kiválasztottunk egyet, amelyik normális árat mondott, arról meg kiderült, hogy nem is riksás, hanem szállodája van, oda akar vinni terepjáróval. Sőt el is vitt, de mondtam, hogy akkor most vigyen oda, ahova én akarok menni. Ragaszkodott hozzá, hogy nézzem meg a szobát, aztán menjek el az ő szállodájába is, ahol sokkal jobbat kapok 80 rúpiáért. Nem mentünk, mert ha egy szállodában négyszáz forintért lehet aludni, akkor valahol bevasalják a költségeket, mert ennyiből még Indiában sem lehet fenntartani egy helyet. Ha valamit ki kell fizetni, akkor jobban szeretem, ha tudom mennyi lesz az, és hol kell fizetni.
Egész pofás kis szobát kaptunk, tévével, ami ritka öröm. Úgy tűnik, mindenhol van legalább hatvan csatorna, köztük néhány angol nyelvűvel. Most azonban elindultunk a városba, mert Jaisalmer egy meseváros, ami nem várhat.
A várost eredetileg fal vette körül, de ennek nyomait nem nagyon fedeztük fel, eltekintve néhány magányos városkaputól. A vár viszont többé-kevésbé érintetlen. A város közepén, egy nem túl magas domb tetején áll, és ellentétben Jodhpurral, ez nemcsak a királyi palotát foglalja magában, hanem a város egy részét is. A falak még állnak, bár kongatják a vészharangot, miszerint össze fog omlani, ugyanis nem arra tervezték, hogy a benne élő emberek maguk alá vizelnek. Régen korsókban hordták fel a vizet, nem nagyon ment pocsékba semmi, ma csak ki kell nyitni a csapot, és folyik a víz. Csatorna viszont itt sincs, szóval elszivárog a földbe és szétáztatja.
A falon 99 bástya van és csak egy bejárat. Természetesen itt is egy sor kapun lehet csak bejutni, amiken egy kanyargós út vezet át. Egyrészt a hegyre kanyarogva könnyebb feljutni, másrészt a kanyarokban elhelyezett kapuknál nem lehet faltörő kosokkal operálni, de még elefánttal is nehezen. Az utóbbiak ellen természetesen itt is szép nagy szegekkel van kiverve mindkét kapuszárny, úgy elefánthomlok magasságban.
Az elefánt nagyon fontos volt az indiai hadseregben, bár azt hallottam, hogy az elefántok nem voltak túl lelkesek a csatározásban, vagy csak túl intelligensek ahhoz, hogy ostoba emberi nézeteltérések miatt haljanak meg, így gyakran megvadultak és nagyobb kárt okoztak a saját hadseregükben, mint az ellenségében. Aztán lehet, hogy ez csak rosszindulatú, pakisztániak által terjesztett pletyka.
A vár és a házak a várban gyönyörűek. Itt is homokkőből építkeztek, de errefelé nem vörös, hanem sárga követ bányásznak, innen kapta a nevét az Arany város. Természetesen aprólékos faragványok díszítenek minden négyzetcentimétert, nemcsak a palotán, hanem a többi házon is. Olyan hihetetlen finom mintákat faragtak ki, hogy az ember csak meresztgeti a szemét.
És érdemes meresztgetni minden irányba, mert a helyenként csak másfél méter széles utcákon járnak tehenek is, szóval el van aknásítva minden. Ezenkívül össze lehet futni a termelőkkel is, akik nem túl barátságosak, különösen, ha borjaik vannak. Először nem sokat foglalkoztunk velük, de mikor az egyik váratlanul felém öklelt, miközben békésen fényképeztem valami döbbenetes kőfaragást, akkor meglepődtünk. A szűk utcák miatt, ha a borjú elmegy az ember mellett, akkor akarva-akaratlanul mi választjuk el az anyát gyermekétől, és ettől az előbbi kicsit ideges lesz. Az érdekes az, hogy ez nemcsak nyafka turista beszariság, a helyiek se mernek elmenni a borjas tehenek mellett. Az egyik éppen G felé tartott ballagott, gondoltam oldalba bököm, hogy tudja merre kell menni, de a jelzett irány helyett egyből felém indult, leszegett fejjel, én meg menekültem be valakinek az ajtaján. Úgy tűnik, csak az segít, ha leöntik őket vízzel, azt nem szeretik. Akihez bemenekültem, az is ehhez a megoldáshoz folyamodott.
A vár utcáinak bejárásával el is telt az a fél délután, ami megmaradt a hosszú buszozás után. A lemenő nap fényében aztán igazán előjöttek a város színei. Este meg még ki is világították, lehet, hogy itt is számítani lehet pakisztáni határsértőkre.

 

Címkék: india jaisalmer

63082 km, Jodhpur

2010.03.24. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel újra megmásztuk a hegyet, amin a vár áll. Tegnap simán felsétáltunk, ma kétszer is rossz irányba akartunk menni az utcák labirintusában. Ma igazából nem a várhoz igyekeztünk, hanem a közeli Jaswant Thadrához, ami a maharadzsák és családjuk emlékhelye. Temetkezési helynek nem igazán nevezném, hiszen a hindukat hamvasztják, a hamvakkal meg a fene tudja mit csinálnak itt, ahol nehéz a Gangeszbe szórni. Azért nehéz kibírni királyi síremlék nélkül, úgyhogy csináltak néhány márvány emlékhelyet, nem is akármilyet. Nem is vártunk szimpla dolgokat attól a családtól, amelyik felépítette Mehrangarht. A gyönyörű fehér márvány épületeket húztak fel, aprólékos faragásokkal, az ablakokon finom kőrácsokkal. Olyan tiszta márványt használtak, hogy helyenként átsüt rajta a nap.

A kert is szépen rendben van tartva, kicsit üldögéltünk is az egyik fa árnyékában. Nemcsak az emlékművek szépek, hanem a kilátás is a várra meg az alatta elterülő városra. Döbbenetes az összhatás: a vár lélegzetelállító, a város meg zavarbaejtően kék.
Lefelé másik útvonalon mentünk, ahol riksák kerülgettek és jó nagy volt a por, ezért az első adandó alkalommal elhagytuk az utat, és bevettük magunkat az óváros labirintusába. Nem féltünk tőle, hogy eltévedünk, mert tudtuk, hogy el fogunk. Minthogy nem volt úticélunk, különösebben nem zavart. Mászkálni egy ilyen város utcáin egy élmény. Nem feltétlenül lélekemelő és varázslatos, de határozottan maradandó. A szennyvízelvezetés még mindig nyitott csatornákban történik. A házból a szennyvíz még csövön érkezik, de a cső véget ér valahol egy méter magasan, onnan a szennyvíz szabadon csorog az út két szélén vezető árkocskába. A vécék szerencsére nincsenek a rendszerre kötve, de így is van szaga. Ez az egész csak a patkányoknak kedvez, amiket néha még nappal is lehet látni, bár azok általában már döglöttek, egyre véletlenül rá is léptem. Ez is jellemző, egymillió tehénylepény között pont egy döglött patkányra sikerült rátaposnom! Talán mondanom sem kell, hogy az utcán mindenfelé tehenek kószálnak és potyogtatnak. A táplálkozásuk nem igazán kielégítő, minden nem állati eredetű szerves anyagot felzabálnak a túlélés kedvéért. Például kartondobozokat. Ez a diéta viszont nem kedvez az emésztésüknek, úgyhogy az amúgy sem keménységéről híres tehénszar az indiai városi tehenek esetében határozottan hígfos állagú, aminek nagyobb a terülése az aszfalton. A saját emésztésemről nem számoltam be ilyen részletesen, pedig arról is lehetett volna.
Elhaladtunk a nagy vízmedence mellett is, amiben el lehet végezni a rituális fürdést, bár szerintem a japán harakiri sokkal egyenesebb módszer. Most éppen egy asszony mosott csak. Egyébként az egész körbe van építve meg kerítve, a víz pedig zöldes. Régen sokkal nagyobb jelenősége lehetett, Jodhpur nem az a vízben gazdag környék.
Végül a bazárban lyukadtunk ki. Szépen nekiálltunk végiglátogatni az utcákat, megnézni, hogy mit is lehet kapni. Közben G-t leszólították a szokásos „honnan jöttél” mondattal, és szó szerint megismétlődött a tegnapi beszélgetés. Döbbenet, de nem ugyanaz a fickó volt! Nagy vásárlást nem rendeztünk, mostanában rendeltetésszerűen használjuk a piacokat, kimegyünk, felmérjük az árukészletet, aztán veszünk egy kiló szőlőt. Ahhoz képest, hogy India lakosságának nagy része vallási vagy anyagi megfontolásból kifolyólag vegetáriánus, nincs túl nagy gyümölcsválaszték. Ugyan éppen nincs szezon sincs, de azért többet vártam volna az alma (darabonként csomagolva), banán, szőlő, narancs, rohadt papaya készletnél. Meglepő módon az ételekben sincs gyümölcs, eltekintve a mindenféle lassitól, de az inkább joghurtital. Az is csoda, hogy tej van, mert a teheneket nem nagyon fejik és ugye le sem vágják őket. Csak a tehénylepényt használják fel, tüzelésre. Mármint azon főznek, mert fűteni nem nagyon kell.
Elsétáltunk egészen az óváros határain túlra, - igazából fénymásolót kerestünk, mert elfogytak az útlevél másolataink - és belebotlottunk valami kajáldába, ahol volt pizza is. Elcsábultunk, ami ismét hiba volt. Olyan mennyiségű erőspaprikát kaptunk a pofánkba, amilyenre még nem volt példa. Becsülettel megettem még azt is, amit G meghagyott, de utána sürgősen ennünk kellett egy fagyit is, hogy eloltsa azt a pokoltüzet, ami a gyomrunkban és teljes felső tápcsatornában uralkodott.

 

 

Címkék: india jodhpur

63079 km, Jodhpur

2010.03.23. 10:00 | Ahmet | 2 komment

Hat előtt vetettek minket a riksások martalékául, akik lehúzást szimatolva hatvan rúpiáért akartak a belvárosba fuvarozni. Felajánlottam a nagyvonalú húszat, végül egy normálissal harmincban megegyeztünk, de sehogy nem akarta érteni, hogy miért az óratoronyhoz akarunk menni, miért nem egy szállodába. Ennek egész egyszerű oka volt, és nem az, hogy nem tudtuk az időt, hanem hogy egy szálloda nevének bemondása azonnali tanácsadásba torkollik, miszerint az tavaly leégett, a múlt héten bezárt, és különben is koszos, de ő tud egy sokkal, de sokkal jobbat és el is vinne oda. És ebből aztán nincs menekvés.

Az óratoronytól gyalog mentünk, a környék tele van szállásokkal, és ha sikerül egyedül bejutni, akkor nem terhelik ránk senkinek a jutalékát. Sokszor ezek a jutalékvadászok a sarkon várnak és követik az embert, majd az utolsó pillanatban elé ugranak, kinyitják az ajtót, és hindi nyelven elkezdik osztani az észt a recepción, amiből nyilván úgy tűnik, mintha ők hozták volna a vendéget.
A kihalt városok mindig lehangolóak, de az indiai város hajnalban egyszerűen nyomasztóak. Valahogy nappal a standok, riksák meg a tömeg eltakarják a mocskot, de ilyenkor csak a tehenek kószálnak az utcán. Meg mi.
Az első helyen kaptunk egy garázst, ablak nélkül, de bánta a fene, olcsó volt, és végre eldőlhettünk. Délig aludtunk is, akkor aztán felmásztunk a tetőre, az étterembe, és spagettit ettünk. Természetesen vega spagetti volt.
Ebéd után, - számomra már önmagában csoda volt, hogy tudok ebéd után lenni -, elindultunk a várba.
Az meg egy másik csoda. Jodhpur közepén áll egy szép nagy, meredek hegy, azon egy magas vár. Aztán lehet, hogy inkább azt kellene mondani, hogy a vár köré épült egy Jodhpur, amit 1459-ben alapított Rao Jodha, ezért is hívják Jodhpurnak, azaz Jodh városának. Nyilván ezzel egyidejűleg kezdődött a vár építése is, amit aztán folyamatosan bővítettek. A jelenlegi tulajdonos is Rao Jodha dinasztiájának, a Rathore dinasztiának a tagja.
A Mehrangarh vár falai egyenesen a függőleges sziklából nőnek ki, tulajdonképpen nem is lenne rájuk szükség, mégis látszik, hogy az idők során egyszer megmagasították őket. A vár lentről teljesen bevehetetlennek tűnik, és az igazat megvallva nem is vették be soha. Habár hét kapuja van, egy irányból lehet megközelíteni, és bejutni, mivel a kapuk úgymond sorba vannak kötve. A nyomasztóan magas vörös homokkő falak alatt, mint hangyák araszoltunk az első kaputól a másodikig. A belépő mellé kaptunk egy audioguide-ot, azon hallgattuk közben a palota történetét, meg hogy mit is látunk. Eredetileg a kopár dombon, amit Madarak dombjának hívtak, egy remete lakott, de a maharadzsa kilakoltatta, amit nagyon a szívére vett a remete, és megátkozta a várat, hogy ne legyen soha vize. Mondjuk idegesítő is lehet, hogy az ember talál végre egy kihalt helyen egy kopár dombot, erre jön egy ilyen bunkó újgazdag, és nem elég hogy kilakoltat, de még egy várost is felépít körbe. Ahogy kell, az átoktól menten megrettentek az építők, mert egy remete átka az komoly dolog lehet, talán még komolyabb is, mint egy aluljárós cigányasszonyé, így aztán azonnal valakit befalaztak az alapba. Hihetetlen módon erre egyébként egy önként jelentkező tett javaslatot. Ez is egy formája a társadalmilag elfogadott öngyilkosságoknak, nemcsak az, ha halálra dolgozod magad. Azóta is van emléktáblája, a várnak meg vize. Utóbbiról egyébként kevésbé tehet a befalazott, mint a vízemelő szerkezetek meg víztározók rendszere.
Az utolsó kapun is áthaladva a palotához érkeztünk, ami az erődítményekhez hasonlóan profi munka. Az ablakok mindegyikét csipkés kőrács takarja, amin nem lehet belátni, így megfelel a muzulmán moguloktól megörökölt elvárásoknak, takarja a nőket. Kilátni viszont ki lehet, sőt a levegő is jár. Mivel a klíma elég ritkán hideg erre, ez nem egy nagy hátrány. Gyakran még nád árnyékolókat is fellógattak a boltívek alá. Ezek vékony nádszálakból készültek, amiket egymás mellé kötöttek. A nádszálakat pedig színes cérnával tekerték be, úgy, hogy a végén mintát adjanak ki. Az egész hókusz-pókusznak tulajdonképpen az volt a lényege, hogy beáztatták illatosított vízbe, így nem csak árnyékolt, de a párolgás miatt hűsített és illatosított is.
A palota legtöbb termében kiállítások vannak. Fegyverek, elefántnyergek, hordszékek. Ki van állítva az első mararani zárt hordszéke, amin a szállodától a lefüggönyözött Rolls Royce-ig vitték, mikor Angliába látogatott. Ő volt az első mararani aki ott járt, és erősen izgatta a közönség fantáziáját, de semmit sem láthattak belőle. Egyszer aztán a paparazziknak sikerült a bokáját megörökíteni, és ez meg is jelent a címlapon, de az indiaiak annyira berágtak, hogy – nem, nem égették porig a szerkesztőséget – felvásárolták az összes megjelent újságot.
Amikor a jelenlegi maharadzsa az egyetem elvégzése után hazajött Angliából, rá kellett döbbenjen, hogy a függetlenség kikiáltása óta a maharadzsa is csak egy állampolgár, így állt neki múzeummá alakítani a várat és a palotát. Az eredményen jól látszik, hogy tudta mit akar és azt is, hogy hogyan. Az udaipuri palota egy viskó ehhez képest. Közben megnéztünk egy rövidfilmet is a maharadzsáról és családjáról. Azt hiszem, anyagi gondjaik azért nem támadtak a függetlenség után sem. Mindenesetre elgondolkodtunk azon, hogy milyen lehetett a trónörökösnek – aki durván a mi korosztályunk – Angliában tanulni. Haverokkal beülsz egy indiai étterembe, aztán a pincér meg térdre rogyik. „Á, semmi, csak ő is rajasthani, aztán apám ott a maharadzsa...”
A palotát elhagyva a várfalon sétáltunk egyet, élvezve a kilátást Jodhpurra. A legtöbb ház kékre, brahmin kékre van meszelve, főleg az óvárosban, ami igen jól néz ki fentről, ahonnan be lehet látni az egészet.
Visszaereszkedve a városba, a pórnép és a nyitott szennyvízcsatornák világába, elmentük a piacra, ami az óratorony körüli területet foglalja el. Persze itt is ment a „Hello, which country?”, ami első alkalommal barátkozásnak tűnik, de nem az, mindig ott folytatódik, hogy vegyél valamit, másrészt a választ az esetek túlnyomó részében nem értik. Néha aztán van még két plusz mondat, amivel megpróbálják elhitetni, hogy tudnak angolul. Ilyen extra tudással rendelkezett az a srác is, aki nálam érdeklődött:
- Which country?
- Hungary.
- What language do you speak, Spanish?
- No, Spanish speak Spanish, Hungarian speak...
- Spanish?
- No, no! Listen! Spanish speak Spanish, Hungarian speak...
- Spanish!

 

 

Címkék: india jodhpur

süti beállítások módosítása