Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML

39421 km, Vientiane

2009.11.08. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Elsőként a Haw Pha Kaew, vagyis a híres Smaragd Buddha templomát látogattuk meg. Természetesen a Smaragd Buddha pillanatnyilag Bangkokban tekinthető meg. Egyébként ez volt a királyi templom, ma buddhista művészeti múzeum, és működő templom egyben. Kicsit furcsa ez így, el tudom képzelni, hogy a hívő besétál és felnyal egy aranyfüst lemezt a kiállított szobor homlokára, és pénzt nyom a markába. Mindkettőnek volt nyoma, bár az aranyozás lehet, hogy azelőtt történt, hogy a Múzeumba került volna a darab.

Innen a Wat Si Muangba mentünk, ami a város leglátogatottabb temploma. Természetesen ezt is lerombolták, és csak 1915-ben építették újjá, úgyhogy az épület maga nem túl érdekes, viszont itt van a város oszlopa. A legenda szerint, mikor a fővárost 1563-ban Vientiane-be költöztették, a bölcsek kijelölték a templom helyét, ahol kiástak egy gödröt a város pillérének. Felhúzták a nagy kőoszlopot a gödör fölé, és várták, hogy egy önkéntes feláldozza magát a szellemeknek. Végül egy terhes nő ugrott a gödörbe, akire aztán rárakták az oszlopot. Ha volt szívük, akkor nem lassan engedték le.
Az oszlop ma is a templom közepén áll, szépen learanyozva, szobrokkal és hívőkkel körülvéve.
A templom egy másik részében szerzetesek áldást osztottak kis fehér madzagok formájában, amit a hívők csuklójára kötöttek. Járt még a madzag mellé szenteltvizes lefröcskölés és mantrázás is. Kicsit arrébb mások egy Buddha szobrot emelgettek, ami a legenda szerint megválaszolja a kérdést, amit a háromszori felemelés során a hívő megfogalmaz magában. Ha megjön a válasz, akkor illik ajándékot hozni.
Maga a szobor nem túl nagy, és ha nem tudnám, hogy Buddha, akár aranyozott krumplinak is hihetném. Ez a szobor túlélte a sziámi támadást.
A templomjárás után kerestünk egy gyógyszertárat, és beszereztünk szúnyogriasztó spray-t, meg ha már ott voltunk, benéztünk egy másik piacra is. Sok érdekeset nem láttunk, viszont G sikerrel beletoccsant a szennyvízbe, és a felfröccsenő foslé térdig beborította, a járda szélén kulacsból öblítgettem le róla. Na, ezért sem szeretek szandálban járni.
Késő délután elsétáltunk a közeli Wat Ong Teu Mahawihanba. Mondanom sem kell, hogy az eredetit lerombolták, majd az egészet újraépítették, ahogy az errefelé szokás. Egy darabig elüldögéltünk a hatalmas bronz Buddha szobor előtt, és megállapítottuk, hogy kicsit lenéző a tekintete.
A nagy fáradtságra való tekintettel lementünk a Mekong partjára és ittunk egy sört, illetve megvacsoráztunk egy kifőzdében, remélem, nem fogjuk megbánni.
Este aztán véletlenszerűen benézve az ágy mögé két dolgot fedeztem fel ott. Egy pár zoknimat, meg G napszemüvegét. Elhúzva az ágyat aztán kiderült, hogy nem G napszemüvege volt, hiszen az egy fröccsöntött kínai szar, Adidas felirattal, hanem egy Ray Ban, ráadásul eredeti. Legrosszabb esetben is sokkal jobb minőségű hamisítvány, szóval megtartjuk. A tulajdonosa úgyis valahol egy másik földrészen szentségel már. A kérdés csak az, hogy mit csináljunk a régivel? Dobjuk az ágy mögé?

 

 

Címkék: laosz vientiane

39417 km, Vientiane

2009.11.07. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel megfelelően sokáig szöszöltünk ahhoz, hogy ne tudjuk eldönteni, hogy reggelizzünk, vagy rögtön ebédeljünk. Csak a kávé volt biztos, abból viszont kaptunk egy korsóval, és jó erőset. Reggeli után csak úgy káprázott a szemem a magas vérnyomástól.

Ezután a város talán legnagyobb sugárútján indultunk el a diadalív felé, útközben belebotlottunk a Fekete Sztúpába, így azt is megnéztük. Azért fekete, mert az aranyborítást elhordták róla a sziámiak. Vientiane-ben, és fél Laoszban úgy kezdődik mindennek a története, hogy miután a sziámiak lerombolták, újra felépítették. Egyébként a legenda szerint ez a sztúpa a várost védelmező hétfejű sárkánynak az otthona (aki például ebben a háborúban a saját sztúpájának az aranyát sem tudta megvédeni).
A sugárúton tovább sétálva felbukkant a diadalív, ami mellett már előző este elsuhantunk. Ezt egyrészt a franciáktól koppintották, szerintem a sugárúttal, meg a körforgalommal együtt, másrészt azért próbáltak belevinni valami laoszit. A város nyüzsgésére jellemző, hogy a hatsávos út közepéig simán besétáltam fényképet csinálni.
Közelebb érve aztán láthatóvá válik a diadalív történetének néhány egyéb aspektusa is. Például betonból van, ami egyrészt ronda, másrészt viszont ingyen volt, a cementet ugyanis az amerikaiak adták, igaz reptér építésére. Hát, akárhogy forgatták a terveket, csak ez lett belőle. Néhányan ezért csak függőleges kifutópályának hívják.
Ráadásul nincs is befejezve és erre az angol nyelvű ismertető tábla is felhívja a figyelmet. A laoszi marketing egyik igen szép példája egyébként ez a tábla, melynek egyik mondata szerint „...közelebbről még inkább olyan, mint egy betonszörny.” Egyébként közel sem ennyire ronda, akár be is fejezhetnék.
A helyieket egyébként nem zavarják a negatív vélemények, mindenki boldogan sétálgat a környéken, amit a fényképészek ki is használnak. Mindegyik nyakában digitális gép lóg, az oldalán meg egy kis fotónyomtató. A náluk lévő technika használtpiaci árát tekintve sem tudom elképzelni, hogy valaha megtérülne a befektetés, bár nyilván tévedek, mert azért ennyi fényképész nem lehet annyira hülye, hogy veszteséget termeljen.
Innen továbbsétáltunk, továbbra is a városból kifelé, a Pha That Luang felé, amely egy szép nagy aranyozott sztúpa, ami a nevéből ki is derülne, ha értenénk a nyelvet. Ez Laosz legfontosabb sztúpája, kicsit olyan, mint nekünk a Parlament és a Korona együttvéve.
Mire odaértünk, teljesen kitisztult az ég, ami egyrészt azt jelentette, hogy szépen ragyogott az aranyozás, másrészt azt, hogy baromi meleg lett. További apró problémát jelentett, hogy déltől egyig zárva volt, de addig megtekintettük a bazár választékát. Volt színarany Buddha és Szűz Mária medál is pokrócról árulva, valamint döglött állatok szárított darabjai. Egy részük védett, egy részük meg szigorúan védett, nagyrészük meg hamisítvány volt.
Kicsit még üldögéltünk a napon, hogy biztos legyen az agyvérzés, míg eljött a nyitás ideje. A hívőkkel együtt körbejártuk a sztúpát, aztán a cipőt levéve felmásztunk az első szintre, ahol szintén körbejártunk. G a négy kijárat közül rossznál ment ki, és nem túl meglepő módon nem találta a cipőinket. Én meg őt nem találtam. Egy kicsit így fogócskáztunk, de aztán csak egymásra találtunk, ahogy ez lenni szokott. Természetesen együttérzően röhögtem.
Az árnyékban üldögélve néztük, ahogy az ütődött távol-keleti fotóscsoport sorba áll, hogy ugyanarról a pontról tök ugyanolyan képet csinálhasson, mint a másik tíz. Olyan volt, mint egy Oscar-díj gála, ahogy egy csoportban állva nyomták a gombot. Nem mondom, hogy nem fotogén az épület, de azért nem csinálnék róla 150 képet egy ponton állva.
Miközben én is fényképezővel sétálgattam, azt látom, hogy egy szerzetes erősen mutogat rám, és hangosan röhög. Aztán mutogatott a másik irányba és még hangosabban röhögött rajtam, a hülye falangon. Akkor esett le, hogy közben megfeledkeztem róla, hogy egy sztúpánál vagyok és rossz irányba kezdtem el megkerülni. Akkor már én is röhögtem, intettem, hogy leesett ám, és elindultam a másik irányba. Ezek a szokások néha megnehezítik az ember életét, nagy ám ez a sztúpa ahhoz, hogy csak úgy örömből kerülgesse az ember a tűző napon.
A szerzetesek éppen valami ünnepre készülődve hordták ki a zászlókat és izzadtak rendesen, nem is nagyon foglalkoztak vele, hogy melyik irányból kerülik az objektumot.
Ezután ugyanazon az úton indultunk vissza, mint amelyiken érkeztünk, de útközben benéztünk a piacra. Túl sok érdekeset nem láttunk a tehénszarvból és talán tehénkoponyából, valamint bőrből fabrikált orrszarvútrófeán kívül. Biztos vagyok benne, hogy lehet kapni eredetit is, de azt talán még Laoszban sem raknák ki a piacon.
Továbbsétálva beugrottunk még a Wat Si Saketbe is. Elsőként az udvarán megettük a piacon vásárolt papayát a kókuszpálmák árnyékában.
Ez az egyetlen templom, amit nem romboltak le a sziámiak, talán azért, mert sziámi stílusban épült, aztán nem vitte rá őket a lélek. Azért természetesen az értékeket elhordták. A templomot körülvevő árkádok alatt több száz Buddha üldögél, szépen sorban. Az apró falfülkékben meg még több apró Buddha figyel kettesével. A templom maga kellemesen öreg kinézetű, bár sokszor restaurálták. A falakat belül freskók díszítik, mindenféle buddhista történetet bemutatva, bár az egyes epizódok teljesen véletlenszerűen kerültek elhelyezésre. Természetesen a templom működik, annak ellenére, hogy belépőjegyet kell venni. Jó ideig elnézelődtünk, aztán egy vacsorával gondosan lezártuk a napot.

 

 

Címkék: laosz vientiane

39406 km, Vientiane

2009.11.06. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel a megbeszéltek szerint nyolckor találkoztunk, hogy reggelizzünk. Körkérdésünkre kiderült, hogy rajtunk kívül mindenki hideg vízben zuhanyozott. Mindenkinél rosszul volt ugyanis bekötve a cső, ahogy nálunk is. Itt is utólag beépíthető vízmelegítő volt, mint a legtöbb helyen, úgyhogy nem volt bonyolult letekerni a gumicsöveket és átkötni. A szerelő szerint ugyanis a helyes megoldás az volt, hogy a falból kiálló csonkra köti a zuhanyrózsát, a vízmelegítőből lógó csövet meg visszakanyarítja a vízmelegítőbe. Fájdalom! És ezt megcsinálta mindegyik szobában.

Reggeli után aztán kipakoltunk a szobából, a hátizsákokat a háziakra bíztuk, és elindultunk. Az út valakinek a telkén vezet át, aki kihasználva a lehetőséget kirakott egy sorompót, és csak 2000 kip ellenében engedi át a népet, hogy aztán pár száz méterrel arrébb újabb 5000-et kelljen leperkálni belépőért, bár ez már igazán nem számít, hiszen a csónakért 100.000-et kell fizetni, ezért is törekedtünk arra, hogy csapatosan jöjjünk.
A barlang bejárata egy függőleges sziklafal tövében, sűrű erdőben van. A barlangból kilépő folyó kis kék vizű tavacskát képez, igen jól néz ki. Először is ezen a tavacskán szállítják át a látogatókat, a motorcsónakok a tó feletti zúgó után, a barlangban várnak. A járművek nem túl bizalomgerjesztők, ha beszáll a három utas, pluszba vezető hátra, a kisegítő lámpás ember előre, akkor a pereme csak öt centire van a víz felszínétől. Ehhez hozzáadódik még az is, hogy hátulról folyamatosan azt hallja az ember, hogy a vezető lapátolja ki a vizet. A csónak amúgy is inkább hosszú, mint széles, szóval billeg az istenadta, miközben a sötétben halad felfelé. Egyszer aztán megálltunk és közölték, hogy „walk” Mivel a meder túl sekély volt, ki kellett szállnunk és bokáig érő vízben kellett sétálni pár métert, aztán lehetett visszaszállni. Én természetesen bakancsban jöttem. Szerencsére tényleg nem volt mélyebb a víz sehol, mint a bakancs szára, de ez csak azután derült ki, hogy levettem és mezítláb folytattam. Nem volt egy kellemes élmény, a meder ugyanis szikla, abból is az érdes, hegyes fajta.
Következő sétálós megállásunknál már volt part, ahonnan még feljebb lehetett mászni és megnézni a cseppköveket. A világítás itt rendesen meg volt csinálva, nemcsak pár neoncső volt szétdobálva, így tényleg szép volt. Sőt annyira visszafogták magukat, hogy csak egy lila lámpát szereltek be, a többi sima fehér volt.
Leérve aztán a barlang mennyezetén alvó denevéreket kezdte el az egyik fickó dobálni, hiába mondtuk, hogy hagyja már őket. Nem egészen értették szerintem, hogy mit nyafogunk, hiszen csak denevérek voltak. Mikor aztán felébredtek, akkor elkezdtek felszállni, pont mint a filmekben. Egy fekete foltból csak ömlöttek kifelé százszámra. Hihetetlen, hogy hány denevér fér el egy négyzetméteren!
Továbbcsónakáztunk a hét kilométer hosszú barlangban. Helyenként hatalmas csarnokokat szeltünk át, bár ezt csak sejteni lehetett, mert világítás nem volt, csak az a két lámpa, ami a két csónakosnál volt, azt meg arra használták, hogy megtalálják a sziklákat, amiknek nem akarnak nekimenni. Amúgy is szótlanok voltak egész úton, szóval sokat nem tudtunk meg, de így sem volt rossz.
A barlang túloldalán aztán kiraktak, de nem igazán jöttünk rá, hogy mit is magyaráznak, így utólag azt hiszem, hogy vissza lehetett volna menni gyalog, az erdőn keresztül is a faluba. Ez is jó lett volna, de meg akartuk várni a csapat másik felét. Ezt ők úgy értelmezték, hogy nem akarunk gyalogolni, úgyhogy visszatereltek a csónakba, és elindultunk lefelé, most már sokkal gyorsabban. Barátaink közben elhúztak szembe, vadul integetve. A barlangban se lassítottunk, lefelé jobban ment. Kiszállni sem kellett mindenhol, de ahol igen, ott sikerült megmerítenem a bakancsomat, amit a gyaloglásra készülve gondosan felvettem. Mindig öröm, ha az ember vizes cipőben gyalogolhat.
A kiindulási ponton aztán leültünk, G és a belga srác kekszet majszolgatott, én meg zoknit csavartam, fényképeztem, zoknit csavartam, stb.
Közben megtalált minket egy teljesen szétcsúszott srác azzal, hogy nem találkoztunk-e a barátaival, akiket előző nap elveszített, amikor leesett a motorjáról. Saját bevallásai szerint az elmúlt napokban túl sokat költött drogokra meg alkoholra és ezért furcsa dolgok történtek vele, például napjában ötször leesett a motorjáról. Volt is egy szép nagy monoklija meg kisebb sérülései.
Vártunk egy jódarabig, de barátaink nem kerültek elő, így arra jutottunk, hogy biztos gyalog mentek vissza, mi is elindultunk hát, mert még el akartunk jutni Vientiane-be, illetve Tha Khaekbe.
A faluban pont várt egy pickup, éppen csak beugrottunk hátizsákjainkért, és már mentünk is Na Hinbe, ahonnan G-vel mi ketten azonnal át is ültünk egy másikba, ami Vieng Khamba ment. Belga barátunk inkább előbb elment enni, így elbúcsúztunk tőle.
Mikor Vieng Khamban leszálltunk, pont ott állt egy Vientiane-i busz, de nem szálltunk fel, mert már kopogott a szemünk az éhségtől. Nagy örömmel fedeztük fel, hogy van kolbász, így kértünk azt is a levesünkbe. Persze kiderült, hogy édes. G teljesen fel volt háborodva, hogy hogy lehet édes egy kolbász, pedig hát édeskolbásznak nem volt rossz. Tény, hogy Gyulainak pocsék volt.
Evés után szép hosszan vártunk, de egyetlen busz sem jött. Közben megérkezett a belga is, akit meg körbefuvaroztak pár egyáltalán nem útba eső helyre, azért nem érkezett meg eddig. Szép türelemmel vártunk, arra gondolva, hogy ha már két órája ment el a busz, akkor a következő igazán nemsokára jönni fog. Jött is, úgyhogy még egyszer búcsút vettünk a sráctól.
Sötétben buszozni unalmas, de ha a busz tévéjén laoszi klipek mennek, akkor kimondottan fájdalmas, mivel a laoszi kajánál csak a laoszi zene borzasztóbb.
Sajnos a környékbeli nyelvek tökéletesen alkalmatlanok éneklésre, mert ha a szó hanglejtését megváltoztatják, akkor mást jelent. Arra meg egészen kicsi az esély, hogy a szöveg hanglejtése és a zene dallama szinkronban legyen.
A videoklipek kivitelezése egyébként a városi tévé színvonalát hozza, a lényeg itt is az, hogy legyen benne egy jó nő, bár a sztori inkább népmesei. Általában arról szól, hogy a szegény legény beleszeret a lányba, sok munkával meggazdagodik, és övé lesz a lány. Ez lement mosogatófiúval, parasztlegénnyel, kőművessel. A kevésbé fantáziadúsakban egy fickó énekel, - és sajnos mozog is hozzá – a háttérben meg a jó nők előadják a táncitáncit, amit valamelyik kultúrház önjelölt koreográfusa összeállított. És mivel Ázsiáról van szó, talán mondanom sem kell, hogy a képernyő alján megy a szöveg, hiszen ami zene, az egyben karaoke alapanyag is.
A buszról este tízkor pateroltak le valahol Vientiane határában. Tuk-tukkal bevitettük magunkat, hogy legalább a térképen rajta legyünk, aztán elkezdtünk szállást keresni. Az első helyen a pofátlan ár kétszeresét kérték, a második se volt sokkal jobb, de elfogadtuk, mert nagyon szerettünk volna már lepakolni, aztán enni. Valamiért a fővárosokban a szállások mindig a vidéki ár duplájába kerülnek. Lehetne az oka mondjuk az ingatlanok magasabb ára, de azért mégiscsak Vientiane-ről beszélünk, a világ legfalusiasabb fővárosáról!

 

Címkék: laosz vientiane

39092 km, Kong Lo

2009.11.05. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Szép hosszúnak ígérkezett a nap, úgyhogy korán keltünk, persze megint viszonylag feleslegesen. Hiába, nem tanul az ember!

Az előrelátó tuk-tukos már a szálloda udvarán várt, gondolva, hogy reggel szoktak lelépni az emberek, tehát reggel a valamelyik szállodánál érdemes dekkolni, délután meg a buszállomáson. Gyorsan megalkudtunk vele, hogy jutányos dupla áron vigyen már ki minket a buszállomásra, ahol aztán szunyókálhat délutánig.
Ahogy megérkeztünk, már tereltek is egy buszhoz. Dél-Laoszban az a jó, hogy sokat nem kell navigálni. Vagy délnek megy az ember, vagy északnak, ha keresztben akar utazni, akkor nem busszal megy, mert azok a távok ahhoz rövidek.
Szóval volt 50% esélye a fickónak, hogy az utasai leszünk, és bejött neki. Gyorsan megvettem a jegyeket, közben G elrohant venni valami reggelinek valót, és tíz percen belül indultunk is.
A beszerzett reggeliről nem tudjuk, hogy mi volt. Háromszög alakú szendvicsek voltak, a kenyérszeletek közt meg volt valami édes, de nem igazán lekvár, vagy ha az, akkor is ismeretlen gyümölcsből. Mondjuk ismeretlen gyümölcsöket felsorakoztatni nem különösen bonyolult, igazából a papayával is csak nemrég sikerült úgy megismerkednünk, hogy nincs tetrapak dobozba hegesztve.
Szépen haladtunk, de fogalmunk sem volt, hogy mikor érünk Vieng Khamba, esetleg hogy mikor hagytuk el. Általában mikor már úgy érezzük, hogy eleget meresztettük a seggünket, akkor elkezdjük mereszteni a szemünket, hátha látunk valamit, amiből kiderül, hogy hol vagyunk. Most is így volt, kettőnkön kívül még egy falang kezdte el nyújtogatni a nyakát két óra buszozás után. Nyilván minden felirat csak díszítősor számunkra, és ha van is útjelző tábla, azon is csak ezek a hullámvonalak vannak nagy betűkkel. Habár alá van írva latin betűkkel is, nem sok esély van az elolvasására. Ennek ellenére fél órával később megláttuk a kereszteződést, és leszálltunk.
Egy kifőzde előtt szálltunk le, mi ketten, meg a harmadik külföldi, nem messze a leágazástól. Ha már így összejöttünk, leültünk egy kávéra. Tiszta szégyen, hogy dobozos jegeskávét kellett innunk Laoszban, ahol a világ egyik legjobb kávéját termelik, ráadásul nem is olyan messze.
Beszélgetés közben kiderült, hogy Thomasnak, a németnek, - nem pedig gőzmozdonynak – frissebb információi vannak, mint amit mi kiolvastunk a kissé elavult útikönyvünkből. Ugyanis mi arra számítottunk, hogy még legalább kettőt kell utazni pickuppal, aztán az út járhatóságától függően vagy tuk-tukkal, vagy csónakkal lehet eljutni Kong Lor közelébe, ahonnan másnap még nyolc kilométert kell csónakázni a barlangig, ami miatt jöttünk. Ezért keltünk korán. Kiderült, hogy két éve építettek egy szép sima aszfaltutat a végcélig. Ezek az elavult könyvekből származó apró örömök.
Átsétáltunk a sarokig, ahol rövidesen megállt egy busz, ami Na Hinba ment. Közben a táj szépen alakult, beértünk abba a karszthegységbe, aminek a túlsó szélén motorozgattunk az előző nap. A hegyek szinte kivétel nélkül függőlegesek voltak minden oldalon, de ez láthatóan nem zavarta a növényzetet, a fekete sziklák repedéseiből öles fák nőttek ki mindenhol, hogy aztán a hegyoldallal párhuzamosan nőjenek felfelé.
Az egyik faluban egy villanásra láttam egy elefántot is. Már nagyon hiányoltam őket, hiszen Laoszban a legmagasabb az egy főre jutó háziasított elefántok száma: 0,00025. Ha szebben akarunk fogalmazni: 3920 emberre jut egy elefánt. Igazából nem tudom, hogy az elefánt sok, vagy az ember kevés.
Na Hin piacán leszálltunk a buszról, és már szállhattunk is fel a pickupra, ahol egy belga srác is kuksolt már, így a falang csoport immár négy fősre duzzadt. A hátralévő negyven kilométert másfél óra alatt küzdöttük le, pedig tényleg elég frankó utat sikerült építeniük.
A faluban aztán szállást keresni indultunk. G a cuccok társaságában megvárt minket egy büfében vagy boltban, vagy nem is tudom minek lehetne nevezni, mi hárman meg határozott léptekkel elindultunk találomra egy irányba. Rövidesen belefutottunk egy táblába, ami büszkén hirdette, hogy jobbra, 600 méterre van egy vendégház. A nyíl irányába indultunk, de elég reménytelen volt a dolog. A falvaknak nem nagyon vannak utcái, inkább csak a megszokottabb útvonalak jobban vannak kitaposva. Természetesen minden ház cölöpökön áll és fából épült, a falak bambuszfonatból vannak. Általában van egy kis veranda is, ahonnan előszeretettel kiabálnak sabadee-t a gyerekek, hogy aztán mi meg lent forgassuk a fejünket, hogy szevasz, de mégis honnan kiabálsz!?
Szóval nem lett meg a vendégház, és a látótávolságban lévő emberek sem tudtak tippet adni, úgyhogy visszamentünk a főútra, ahol egy másik boltos útbaigazított, de hiába mutogatott, csak nem láttunk semmit. Nem csoda, az egyik ház a sok közül vendégháznak lett kikiáltva, de ezt nem jelezték rajta. Előkerült a tulajdonos is, aki angolul ugyan nem beszélt, de volt egy kiragasztott papírja az árakkal. A szoba igencsak szegényes volt, a vécét meg nem is láttam. Ugyan a hely minősége számomra elfogadható lett volna azzal együtt, hogy nincs ablaka, és alig nagyobb, mint benne az ágy, de az ár hallatán hangosan felröhögtem. A többiek is hasonlóképpen voltak ezzel, úgyhogy a kissé sértett tulaj a falun kívül álló, drágának tűnő vendégház felé mutatott.
El is mentünk oda, és szinte féláron kaptunk szobát fürdőszobával, melegvízzel, hideg sörrel. Utóbbi sajnos nem volt az árban. Gyorsan vissza is mentünk a jóhírrel G-hez, akitől közben a nénik azt próbálták megtudni, hogy hogy van az, hogy három pasival érkezett.
Vacsora után még tettünk egy sétát, hátha sikerül valami nassolnivalót beszerezni, mikor a ránk zuhanó éjszakából előkerült két holland egy terepjáróval. Ők is szállást kerestek, így elirányítottuk őket a vendégházba, ahol később össze is találkoztunk velük.
Elsörözgetünk, a szükségtelenné vált Vietnám útikönyvünket is két üveg sörre cseréltük. Továbbá megbeszéltük, hogy költséghatékonysági szempontból reggel együtt megyünk a barlanghoz, mivel kereken két csónakra való ember jött össze.

 

Címkék: laosz kong lo

38897 km, Tha Khaek

2009.11.04. 10:00 | Ahmet | 2 komment

Reggel béreltünk egy motort, ami itt sajnos sokkal többe kerül, mint Vietnámban, viszont sokkal nagyobb falat aszfaltot kapsz magad alá. Első utunk a benzinkútra vezetett, mert benya nem jár a motorhoz, aztán megálltunk egy kifőzdénél, mert magunkat is meg kellett tankolni. Levest ettünk, ami itt is jellegzetes reggeli. Van benne tészta, hús, babcsíra, meg adnak mellé zöldbabot, fél citromot, és egyéb gazokat, amiket nem ismerünk. Nagyon szépen összeállított étrend, megvan minden, ami mozgásba hozza az embert, bár a kulináris élvezeteknek határozottan nem ez a csúcspontja.

Reggeli után felpattantunk zöld, Bob Marley matricás gépünkre és fénymásolt térképünknek megfelelően keletnek tartottunk a gyakorlatilag teljesen üres 8B úton, hogy megnézzük a környék érdekességeit.
Az első kanyar után szemünk elé tárult a karsztvidék, ami nagyban hasonlít a yangshuoi, Halong-öbölbeli, vagy a Ninh Binh-i karszthegyekre. Kezdem azt hinni, hogy ezek a tündérhegyek teljesen hétköznapiak csak valamiért Európának nem jutott egy sem. Lehet, hogy az ázsiaiak ölni tudnának, ha láthatnák a magyar „hegyeket”.
A látnivalókat a kilométerkövek alapján lehet megtalálni, vagy nem megtalálni. Az első leágazás mellett rögtön elsuhantunk, jobban is, mint gondoltuk. A másodikat egyáltalán nem találtuk meg, a Tham Xieng Liap barlang meg marhára nem ott volt, ahol a könyv szerint lennie kellett volna, de ki volt táblázva, így megtaláltuk. Pontosabban, amit megtaláltunk, az még csak az út széle volt, ahonnan egy ösvényen kellett megközelíteni. Kihasználva az alkalmat egy arrafelé őgyelgő fickó megmutatta az egyértelműt, és végigvezetett az ösvényen, amin nem volt elágazás. A végén meg tartotta a markát, ráadásul jó sokat is akart, és hogy minden összeálljon, nem volt aprónk. A barlang egyébként nagyon szép, bár igazán a száraz évszakban jó, mikor át lehet rajta kelni, meg a túloldalon fürdeni valami kellemes helyen. Szóval átkelés és fürdés elmaradt, mert túl sok volt a víz. Így sem volt rossz, és a környéken a hegyek is megérik a motorozást. A növényzet mindenhol nagyon dús, még a szinte függőleges sziklákon is termetes fák nőnek. Természetesen, mint egy rendes Tarzan film díszletében, mindenen liánok lógnak, bár a gyilkos pók- és kígyóállomány lényegesen kisebb, vagy gyávább, mint a filmekben.
Továbbhajtottunk az úton, hátha megtalálunk még néhány dolgot. A következő állomás a Tha Falang volt, ami ugyan meglett, de ez sem ott volt, ahol kerestük volna. A gyarmati időkben a franciák ide jártak piknikezni. Most is nagyon szép, bár a fürdésről itt is lemondtunk, kicsit sok volt a bogár a levegőben és úgy tűnt, hogy a bivalyok is oda járnak fürdeni. Egyébként egy patak folyik végig a völgyben, nagy göcsörtös fák között. És természetesen vannak liánok a fákon, és csigaházak a homokban. Utóbbiak valami piknik maradványai, a lakosaikat megették.
Következőnek a Tham Sa Pha barlangot akartuk megnézni. A leírás szerint meg is lett az oda vezető út, de a barlangot csak nem találtuk, pedig már a frászt hoztuk a legelésző bivalycsordára, annyit motoroztunk körbe-körbe. Egy idő után aztán feladtuk, és továbbmentünk a Tham Nang Aen barlanghoz, ami szépen ki volt táblázva, már csak azért is, mert belépőjegyet szedtek érte. A jegyért cserébe felkapcsolták a barlangban a világítást. A fényt véletlenszerűen elhelyezett neoncsövek biztosították. Fejlesztés keretében utakat, meg lépcsőket is építettek a barlangban, rusztikus betonkorláttal. Túlzottan nem nyerte el a tetszésünket a dolog. Talán egyszerűbb, olcsóbb és hangulatosabb megoldás lett volna, ha minden vendég kezébe nyomnak egy zseblámpát. Túl nagy tömeg úgysem volt, csak ketten voltunk az egész barlangban.
Innen már visszafelé indultunk, de még nem adtuk fel a reményt, hogy megtaláljuk pár érdekességet. Például a Tham Sa Pha barlangot megpróbáltuk megtalálni egy másik ösvény irányából, továbbra is eredménytelenül. Már ott tartottunk, hogy végleg hagyjuk a fenébe, de az utolsó pillanatban mégis lefordultam újra az első helyen, a bivalyok nagy rémületére, és meg is lett a kis nyavalyás.
Egy teljesen jellegtelen ösvény vezetett a bozóton keresztül a bejárathoz. Itt aztán nem volt neonfény. A barlang buddhista szentélyként funkcionál, úgyhogy a bejárat tele van kis színes zászlócskákkal. Miután hozzászokott a szemünk a sötéthez, elindultunk, hogy lámpafénynél felfedezzük a helyet.
A barlang aljában kis tó van, a vizét szentnek hiszik a környékbeliek, az útikönyvünk ki is emeli, hogy itt nem célszerű úszni. Nem mintha nagy lenne a lebukás veszélye.
A gyér fényben először a giccses szobrocskák tűntek fel, egy oltáron, körberakva áldozati ajándékokkal, illetve azok maradványaival.
Megfordulva aztán felfedeztünk néhány réginek tűnő fa Buddha szobrot. Elég túlvilági hangulatuk volt, ahogy előbukkantak halványan a sötétből. Mindegyiknek nagy, csukott szeme volt, mindegyiknek letört már az orra, és a festésük is lekopott, szürkék voltak tetőtől talpig. Egészen ufószerűek voltak. Ha nem lett volna eléggé hátborzongató a helyszín ezekkel a szobrokkal, akkor volt hozzá még néha egy-egy denevér visítás, meg ugye sötét.
Folytatva az utat kezdtük megérteni, hogy miért van minden máshol, mint kellene. Új utat építettek, és a kilométereket is máshonnan mérik most, mint pár éve. Így aztán minden két kilométerrel arrébb volt, mint ahol kerestük. Innentől kezdve már viszonylag könnyű volt megtalálni a következő buddhista barlangot, a Tham Pha Ban Thamot. Szép név ez is!
A barlang egy sziklafalból nyílt, nem is lehetett volna eltéveszteni, akkora volt. A szobrok inkább voltak nevetségesek, mint bármi egyéb. Giccses színekkel kifestett betonizék. Készítőjük láthatóan mellőzte az anatómiai sajátosságokat, így aztán könnyen előfordult, hogy az egyik kéz nem olyan hosszú, mint a másik, és amúgy is legalább térdig ér. Sebaj.
Utolsónak a Tham Pha Pa barlang maradt. Az útról letérve nyolc és fél kilométert kellett motoroznunk földutakon, hogy elérjük, de legalább ki volt táblázva.
A barlang érdekessége, hogy csak 2004-ben fedezték fel, akkor is teljesen véletlenül. A sziklafalban 15 méter magasan találtak rá a barlang bejáratára, ahonnan denevéreket láttak kirepülni. A felfedező eredeti célja egy jó denevérvacsora volt. Ehhez képest a barlangban 200 darab bronz Buddha szobrot talált. A legnagyobb másfél méteres a legkisebb pár centis. Az elmúlt öt évet arra használták, hogy építsenek egy nagy ronda betonlépcsőt és telehordják áldozati borzalmakkal a helyet. Gyorsan szentélynek is avatták, úgyhogy fotózni tilos. Maga a barlang is gyönyörű, a szobrok meg igazán különlegesek. Ha kidobnának mindent, amit az elmúlt pár évben behordtak, tényleg lenyűgöző lenne.
Ezzel tulajdonképpen a végére is értünk a megnézendő dolgok listájának. A nap elején nem gondoltuk, hogy mindent megtalálunk. Csak annyi volt hátra, hogy újra megtegyük azt nyolc és fél kilométert az útig.
A városban aztán elmentünk enni a túlárazott vendégházba annak reményében, hogy begyűjthetünk valami információt a következő napra, mert az útikönyvünk ezt a helyet javasolta. Ezen a téren sok sikerrel nem jártunk, viszont a vendégkönyvükben találtunk egy figyelmeztetést, hogy a visszajáró valahogy mindig kevesebb, mint kéne. Tényleg így volt, ráadásul a kaja is rossz volt.

 

 

Címkék: laosz tha khaek

38812 km, Tha Khaek

2009.11.03. 10:00 | Ahmet | 2 komment

Amikor a dolgok flottul mennek, az nem biztos, hogy minden országban ugyanazt jelenti, ezt jó ha tudja az ember, bár felkészülni úgysem tud rá.

Reggel felkerekedtünk és leintettünk egy oldalkocsis motort, hogy vigyen a buszállomásra, ahonnan Tha Khaekbe mennek buszok. Egész jó áron vállalta a fuvart, ebből már azért sejthető volt, hogy nem hagyjuk el nagyon a város határát.
Ha már városnál tartunk, hát a város sem biztos, hogy ugyanazt jelenti mindenhol. Habár a szomszédos Vietnám egy kicsit nagyobb, mint Laosz, lakosságban már drasztikusabb az eltérés. Míg Vietnámban 84 millióan nyüzsögnek, addig Laoszban csak 6 millióan. A laoszi városok így inkább csak nagyobb falvak, bár általában szépen szétterülve. Szóval az a pötty, ami az egyiknek a térképén egy többmilliós várost jelez, az a másikon egy helyi szinten ugyanolyan jelentőségű falut.
A motorosunk egy teljesen jellegtelen helyen rakott ki, állítva, hogy arra jön majd a busz a nyolc kilométeres buszpályaudvarról, csak fel kell szállnunk. Biztos voltam benne, hogy nem hazudik, de abban is, hogy nem tudom elolvasni, mi van kiírva a busz elejére, meg az is kérdéses volt, hogy aztán mikor jön az a busz. Végül előkerült egy angolul beszélő ember, aki megnyugtatott, hogy nála lehet jegyet venni, és negyed óra múlva jön a busz. A jegy pont annyi volt a 380 km-es útra, mint az előző napi 150 km-es buszozás ára. Sejtettük, hogy nem lesz ennek jó vége, mert ugyan szeretjük a helyi buszokat, meg nem szeretjük a flancos és drága VIP buszokat, de azt már igen régóta tudjuk, hogy ami olcsó, az nem véletlenül az, habár a megfordítása nem igaz a tételnek.
A jelzett időben meg is érkezett a busz, „classic” műbőr ülésekkel, és lehetőséggel arra, hogy kinyissuk az ablakot, ha melegünk van. Ugyan még tett egy kört a városban, de meglehetősen hamar ráálltunk a 13-as útra és kellemes tempóban három óra alatt legyűrtük az út felét, ami egészen vad álmoknak adott táptalajt. Megmondták az egyetemen, hogy az extrapoláció egy veszélyes dolog, ennek ellenére mindenféle biztonsági és pesszimista tényezőt beiktatva kiszámítottuk, hogy legkésőbb hatra megérkezünk Tha Khaekbe.
Sajnos az egyenletből kimaradt a laoszi koefficiens. Buszunk megérkezett Savannakhetbe, és megállt a buszállomáson. Senki nem szállt se fel, se le, ennek ellenére vagy egy órát dekkoltunk ott. A várakozás során elmajszoltunk némi nem túl tápláló dolgot, amit ehetőnek ítéltünk az árukészletből. Ez volt az ebéd. Tulajdonképpen lehetne kaját venni bárhol, mert ahogy megáll a busz, megrohanják az árusok, csak valahogy soha nincs kedvünk a poros sült csirkéhez. Már ha egyáltalán csirke, mert teljesen síkba fejtik szegényt, aztán két bambuszpálca közé szorítva parázson megsütik. Valamilyen oknál fogva a lábait mindig természetellenes szögben visszahajtják, ha értelmezhető egyáltalán a természetellenes szög egy teljesen lapos madár esetén. Amúgy ha csirke, akkor fiatal példány, mert nagyon kicsi. Szoktak tojást is árulni, hármat egy nyárson. Nagyon érdekelne, hogyan oldják meg azt, hogy a héja nem törik darabokra, illetve, hogy nyersen, vagy megfőzve kerülnek a nyársra. Ha megfőzve, akkor meg egyáltalán miért?
Miután végre elindultunk, száz méter megtétele után előkerültek a felszálló utasok, akik nem tudom hol a fenében voltak, amíg a buszállomáson méláztunk.
Szerencsére ezt az egy órás leparkolást még megismételtük egyszer, és hiába figyeltem, nem jöttem rá, hogy mi a vérveres öregördög segginek kell állnunk egy órát. Általában ha egy buszút hosszú, annak szokott oka lenni. Pakisztánban azért, mert földutakon kell közlekedni, így lassan megy a busz. Kínában azért, mert irdatlan távolságokat kell megtenni. De ez a laoszi azért tart eddig, mert csak, és ez nem megy a fejembe. Ráadásul ezeken a megállókon az utasok nagy része le se száll, hogy egyen, vagy rágyújtson, vagy vécére menjen, vagy valami.
Szóval így tud a VIP busz dupla pénzért fele annyi idő alatt odaérni. Nemcsak ez a különbség, hanem az is, hogy a helyi busz általában árut is szállít. A mienknek a tetején volt egy pár mázsa káposzta.
Végül már sötétben értük el a városhatárt, ahol még egy lapáttal sikerült rátenni, és a cél előtt 2 azaz kettő kilométerrel megálltunk tankolni. Azt hittem, menten befonom a szemöldököm. Egyébként, mint mondtam, minden flottul ment, hiszen hallottunk olyan sztorit is, hogy megállt a busz, és semmi nem törtét, majd némi érdeklődés után elárulták a nyomorult falang utasnak, hogy hát most este van, mindenki alszik (a buszon), aztán reggel ötkor folytatják az utat. Hmm, ravasz megoldás! Az értelmét még keresi egy nemzetközi kutatócsoport.
A buszpályaudvaron hamar megalkudtunk egy tuk-tukossal, aki elvitt a kiszemelt szállásra, ahol boldogan közölték, hogy sajnos a túlárazott szobák tele vannak, már csak a nevetségesen túlárazott árfekvésben van szabad szoba. Nem nevettünk, otthagytuk.
Nincs is szebb, mint szállást keresni éjszaka egy ismeretlen városban. Végül csak találtunk egy lerobbant szobát, és vacsorát is, ami különösen aktuális volt már.

 

 

Címkék: laosz tha khaek

38432 km, Pakse

2009.11.02. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel búcsút vettünk kis bungalónktól, hogy újra észak felé forduljunk. Egyébként ez volt az első szállásunk, ahol volt folyóvíz. Úgy értem, a csapból valóban a Mekong vize jött.

Nem keltünk korán, még így is maradt időnk egy reggelire jeges kávéval. A buszjegyet is elintéztük az étteremben, mert a szigeten tulajdonképpen minden vendégház egyben étterem, utazásszervező, mosoda és pénzváltó, vagy amire éppen igény van.
G reményeivel ellentétben a csónak, ami értünk jött, nem lett nagyobb, mint amivel érkeztünk, sőt még kisebb volt. Hosszméretben nagy különbségek nincsenek, szóval a kisebb csak keskenyebbet jelent, ami meg magától értetődően billegősebbet.
Miután bekászálódtunk vagy hatan, nem történt semmi, vártuk a strandpapucsos kapitányt. Aztán mikor megérkezett, kiderült mire vártunk, mert rögtön hozott egy kólásüveg benzint is. Nem is tudom, mi történik, ha a folyó közepén kifogy a benzin, vagy lerobban a motor? Valószínűleg ki lehet simán evickélni a legközelebbi szigetig, - bár igen erős a sodrás – de ha tudja az ember, hogy pár kilométerrel lejjebb egy vízesés van, akkor mindjárt az tűnik valószínűbbnek, hogy nem érnénk partot.
Az elméleteket és a félelmek alapjait szerencsére nem teszteltük, hanem simán kikötöttünk az út végénél, ahol a kerekes járművek találkoznak a hajócsavarosokkal. Nem nevezném kikötőnek, mert igen nagy csúfság lenne egyazon szóval jellemezni ezt a helyet és mondjuk a rotterdami konténerterminált.
Buszok és mikrobuszok már álltak az utcában, de láthatólag senkinek nem volt fogalma, hogy melyik kié, és egyáltalán hova megy, beleértve azokat az embereket is, akik a jegyeket adták el. Nekünk már volt jegyünk, így annak felmutatásával legalább azt megtudhattuk, hogy melyik biztos nem fog elvinni.
Végül a legtávolabbi és legnagyobb lett a miénk. A csomagtartót általában áruszállításra használják, akárcsak a hátsó üléssort, így én is oda hurcoltam hátra a zsákjainkat. Induláskor aztán kiderült, hogy kár volt, a teljes utaslétszám öt főből állt.
Az ötből egy rendkívül mérges volt, hogy egy ilyen buszra került, hiszen szupergyors VIP minibuszra fizetett, bár ő is csak annyit, amennyit mi. Egyébként nem tudom mi volt a gondja, mert a légkondi működött, és amint megtettük azt a néhány kilométert az aszfaltútig, a sofőr a lovak közé csapott.
Szegény lány azt még nem tudta, hogy ahol kirakták végül, az még igencsak messze volt Champasaktól, ha nem is térben, de időben. Ha valaki olyan programot állít össze magának, amiben a délelőtti és a délutáni programot száz kilométer választja el egymástól, annak nem kellene Laoszba jönnie, és határozottan nem kellene fehér pöttyös szoknyában és fehér blúzban tennie ezt.
Lehet látni néha skatulyából előhúzott hátizsákosokat. Számomra örök rejtély, hogyan csinálják. Csak arra tudok gondolni, hogy hetente kapnak otthonról egy komplett felszerelést vákuumcsomagolva, és a régit eldobják.
Pakséban a várostól nem túl messze raktak le. Valamiért ebben a városban kicsit túl sok a buszpályaudvar. A két nagy – roppant praktikusan – a várostól való távolságuk alapján kapta a nevét: hét, illetve nyolc kilométeres, habár logikusabb lenne az északi, illetve déli elnevezés. Minket szerencsére csak valami sehonnain raktak ki, így gyalog indultunk a korábbi szállásunk felé. Út közben belefutottunk egy oly nagyon áhított ATM-be is, rögtön megfejtük. Sajnos a legelterjedtebb BCEL banknál 700.000 kip a limit, ami lehet, hogy néhány helyinek egy havi fizetés, de nálunk azért addig nem tart ki.
A korábban hallott katasztrofális laoszi ATM-ellátottsággal ellentétben nem sokkal később megláttuk az ANZV bank egy automatáját, gondoltuk, annál még nem merült ki a napi limitünk, vettünk ki onnan is. Nagy meglepetésünkre itt 2.000.000 volt a limit, amit ki is használtunk. Legyen Ön is milliomos! Költözzön Laoszba! Vagy Zimbabwébe...

 

Címkék: laosz pakse

süti beállítások módosítása