Tiny Little Big Thing

Nagy gyakorlatunk van már a szállodai szobákban való villámgyors szétpakolásban, de a hátizsákba visszapakolás is elég gyorsan megy, így reggel, ha már egyszer rávettük magunkat a felkelésre, akkor gyorsan menetkészek vagyunk. Most is így volt, a szobában uralkodó totális káoszt percek alatt felszámoltuk és kijelentkeztünk. Teljes menetfelszerelésben még beugrottunk a boltba reggelit venni. Nincs is jobb, mint a polcok között manőverezni úgy, hogy az ember hátán van egy nagy hátizsák, a hasán meg egy kicsi. Alsó polcok ilyenkor szóba se jöhetnek. Szerencsére a csokit kellemes magasságba rakták. Gyakorlatilag ilyesmit nem ettünk hónapok óta, mert a klimatikus viszonyok sehol nem támogatták, így nem is lehetett kapni.

Ahogy kiléptünk a boltból, megállt egy busz, amire fel is pattantunk, mert a buszállomás elég messze volt. A buszállomáson is éppen csak annyi időnk volt, hogy kiegészítsük valamivel a csokit, ami azért nem egy teljes értékű reggeli, és márt indult is a buszunk Lijiangba.

A távolság nem túl nagy, de így is elzötyögtünk néhány órát, ami azért még mindig semmiség az elmúlt napokhoz képest. Tulajdonképpen a vártnál korábban érkeztünk meg, el sem akartuk hinni, hogy már Lijiangban vagyunk. Egyrészt az időpont miatt, másrészt a környék nem úgy nézett ki, mint ahogy kellett volna neki. Naná, megint egy új buszállomás volt, egy új helyen.

Már éppen taxit akartunk fogni, amikor csak felfedeztem valami ismerős pontot, ami felé lehetett menni. Rövidesen elértük az óvárost. Innen már tényleg csak érzésre lehet navigálni, mert az egész egy labirintus. Ennek ellenére csak kisebb kerülőket tettünk, amíg elértük a főteret. Itt G leült a cuccokkal az árnyékba, amíg én körülnéztem szállásügyben. Elsőre sikerült betévednem egy szállodába, ahol a kiírt szobaárak az általunk preferált nyolcszorosánál kezdődtek, de megnyugtattak, hogy annak a feléért is odaadják. Még úgy sem kellett, mivel egy sarokkal odébb jelentősen olcsóbb volt.

A következő napirendi pont természetesen az ebéd volt. Lijiang nem szenved hiányt éttermekben, mivel az egész egy túlburjánzott turistagettóvá vált. Érdekes módon az így kialakult verseny a szállodák területén kedvező eredményeket mutat, de az éttermek ellenállnak, és borsos áron kínálnak mindent. Konkrétan a boltban 2,6-ért kapható sört 15-ért adják. Nem mintha elvárnám, hogy ugyanannyi legyen, de ez azért pofátlan.

Tele hassal kellemesebb a városnézés, már ha látszik a város. Sajnos Lijiangot végképp kinyírták. Az óvárosban már rég nem lakik senki, minden épületben étterem, bár, vagy bolt van. A kínálat teljesen azonos szinte mindegyikben és nemcsak városon belül, hanem egész Kínában. Akárhova mentünk eddig, a szuvenírbazárokban mindenhol ugyanazt lehetett kapni. Nemcsak hasonlót, hanem tökéletesen ugyanazokat a termékeket.

Pár éve még a mellékutcákat nem érintette ez az úgynevezett fejlesztés, így ha az ember egy kicsit letért a csoportok által kitaposott ösvényről, akkor talált nyugodt helyeket. Ma már hiába kerestük, mindenhol a szabványboltok, szabványéttermek, ugyanazok a hamis népművészeti termékek. Hagytuk is a fenébe, inkább pihengettünk egy kicsit a szállodánk udvarán, hogy aztán este tegyünk egy újabb próbát.

Estére sem lett jobb a helyzet, csak előkerült néhány ezer turista, ennek ellenére sokkal jobban mutatott a város. Szerencsére nem dekorálták még ki neonokkal az épületeket sehol, a legtöbb lámpa piros lampion, ami szépen tükröződik a csatornák vizében.

Lijiang egyik nevezetessége ez a csatornahálózat, ami régen vízzel látta el a házakat. Még most is látni egy-két nőt, aki ezeknek a vizében mos, de csak a turistagettó szélénél.

A többi részen a csatornákat megkapták az aranyhalak. Ezekből ráadásul úgy néz ki, hogy sikerült végre kitenyészteni azt, amelyik tényleg aranyszínű.

A másik helyi nevezetesség a naxi népcsoport, akik szerintem mára elég rendesen asszimilálódtak, bár a főtéren mindig üldögél egy csapat népviseletbe öltöztetett bérnaxi, hogy azért a turisták érezzék, hogy hol vannak. A naxik matriarchális társadalomban éltek, saját nyelvük és írásuk is volt. Nem tudom, hogy ebből mennyi maradhatott meg, de gyanítom, hogy annyi, amennyi a múzeumokban látható.

Nem túl messze innen, a Lugu tó környékén is él egy matriarchális nép, az ő sorsuk az lett, hogy a han kínaiak lerohanták a területet, mikor megtudták, hogy arrafelé a nők választanak partnert és egyáltalán nem tartanak a kapcsolatok egy életen át. Minden nyomorult abban reménykedett, hogy őt is lekapcsolja majd valamelyik nő. Ennek eredményeként – ha van kereslet, lesz kínálat is – virágzik a prostitúció.

Lijiangot ez talán elkerülte, de a turizmus így is lezúzta, és a fejlesztés nem állt le. Meglepve tapasztaltam, hogy emlékeimhez képest az óváros jelentősen megnőtt. Hát na, hozzáépítettek egy kicsit, így most ötször akkora, mint eredetileg volt. Aki most jár itt először, valószínűleg észre sem veszi. Mindenképpen kellett egy ilyen új-óváros a Világörökség részét képező helyre.

Mindenesetre úgy döntöttünk, hogy reggel korán kelünk, akkor talán van esély látni valamit az eredeti Lijiangból.

Nem keltünk túl korán, hova rohannánk. Egy kiadós reggeli után úgy gondoltuk, hogy egy darabon sétálunk. Rögtön belebotlottunk egy nagyobb áruházba, úgyhogy az esedékes bevásárlást is megejtettük. G-nek erős kétségei voltak, hogy kétoldalas ragasztószalagot találok Zhongdianben, de prímán elmutogattam, és azonnal kezembe nyomták. A tusfürdővel kicsit meg kellett küzdeni, azt hiszem valamit rosszul mutogattam, de végülis lett az is, bár Chinglishül van ráírva és még nem próbáltuk, úgyhogy lehet, hogy testápoló.

Ezekkel a dolgokkal mind felszerelkezve aztán buszra szálltunk, hogy megnézzük a város melletti kolostort. Azok alapján, amit a városban láttunk, és amit Marco mondott, nem voltak nagy reményeim.

A buszunk megállt egy nagy parkolónál, ahol egy nagy tibeties stílusú épület is állt, és minket lepateroltak, a busz meg elhúzott, még fizetni se tudtunk. Két nem túl szimpatikus biztonsági őr mutogatott a nagy épület felé, hogy „ticket”. Bementünk a hodályba, ahol keményen megvágtak. Innen legalább ingyenes busz vitt a kolostorhoz. Az utolsó kanyar után megláttuk a kolostort. Az egészet, ami tulajdonképpen egy falu, körbefalazták, felépítettek még néhány templomot, de a régit lebontották, a helyén egy toronydaru állt, éppen újat építettek helyette. A régi már nem volt jó, kell egy új vasbetonból.

Turista volt még így is jó néhány, főleg kínai. Vigyorogtak, fényképezkedtek a szerzetesekkel, akikből csak mutatóba volt néhány, azok is vagy teremőrként funkcionáltak, vagy turistagagyikat árultak. Nyílt viszont büfé a kolostorban, mert arra volt igény. Egyszerűen borzasztó volt.

Itt, ahol hat évvel ezelőtt még rengeteg szerzetest láttam, akik mosolyogtak, barátkoztak, akikkel együtt melegedtünk a rezsónál, akik tubákkal kínáltak, és akikkel kézzel lábbal megbeszéltük, hogy ki hány éves, most több volt a kínai munkás, mint a szerzetes.

Minden csillogott-villogott, csak a lelke nem volt. Nem is maradtunk sokáig, inkább visszamentünk a városba. Rosszabb volt ez, mintha ledózerolták volna az egészet. De tanultak a múltból, nem mementókat kreálnak ma már, hanem bazárokat és vidámparkokat, gyakorlatilag mindenből ezt csinálnak.

A buszról leugrottunk a piacnál, mikor megláttuk az ablakból, abból talán nem lehet hamisat csinálni. Árultak nagyon szép réz konyhai cuccokat, fájt is a szívem, hogy nem tudok magammal cipelni mindent. A következő soron fröcsögött a jakvér a henteseknél, meg természetesen volt rengeteg zöldség és gyümölcs is. Egy háztartási boltban végre sikerült normális evőpálcikát is venni. Mindenhol turistáknak való, csicsás szarokat árulnak, itt sikerült egy tizes csomagot venni olyanból, ami használható is.

Kifelé menet pedig végre találtunk G-nek új kalapot, ugyanis a régit a vonaton felejtette, mikor megérkeztünk Kunmingba.

A szállodánkba visszaérve nekiálltam megreparálni a gps-t, ugyanis a körbefutó gumiborítás nem bírta a kiképzést. Azt hiszem, a Garminnál azért el kéne gondolkodniuk azon, hogy egy kimondottan túrázáshoz készített eszköz milyen körülményeknek lesz kitéve. A gumi alól egyszerűen kiolvadt a ragasztó, de úgy néz ki, hogy sikerült kulturáltan visszarakni.

Amúgy régóta érdekelne, hogy az összes outdoor cucc miért magashegyi körülményekre van kialakítva.

Egy, az útársaink által átturházott éjszaka után reggel 6-kor érkeztünk meg Zhongdianbe, ahol taxisok már várták a tömeget. Leráztuk őket és gyalog elindultunk. A térkép semmiben nem hasonlított a terepre. Egyszer már jártam itt, 6 éve, akkor is ugyanez a problémám volt, de akkor kiderült, hogy elköltözött a buszállomás, és nem ott voltam, ahol gondoltam, hogy vagyok.

Sokáig próbáltam tájékozódni, de sehogy nem volt ismerős a hely. Elindultunk egy irányba, remélve, hogy arra van a város, közben mindketten azon filóztunk, hogy vajon jó városban szálltunk-e ki. A taxisok ugyan megerősítették, hogy Zhongdianben vagyunk, de az eddigi tapasztalatok alapján ez nem jelentett semmit. Ráadásul jó hideg is volt a kóválygáshoz.

Végül egy elég hosszú séta után eljutottunk egy olyan helyre, ami már a térképen is felfedezhető volt, és végül megleltük a kiszemelt szállodát is. 120 yuant kértek a franciaágyas, 80 yuant két külön ágyas szobáért. Számunkra érthetetlen ez az árkülönbség, de költségérzékeny módon természetesen az utóbbit választottuk.

Nem számítottunk rá, de volt meleg víz, így egy jóleső forró vizes zuhany után bújhattunk ágyba. Délben némiképp magunkhoz térve nyakunkba vettük a várost. Addigra kellemes meleg lett, és a nap is tűzött rendesen. Hosszú idő után először láttunk kék eget.

Az a hely, ahol 6 éve söröztem, sajnos elköltözött, így mást kellett keresni. Végül egy olyan étteremben kötöttünk ki, ahol a tulaj, pontosabban a tulajdonosnő élettársa egy olasz fickó, aki származásának megfelelően hangos és nagydumás. Igen finom kaját kaptunk, így azonnal eldöntöttük, hogy este még visszatérünk.

Ezután az óvárosba mentünk egy lájtos sétára, mert kezdtük érezni a 3200 métert.

Hihetetlen változáson ment keresztül a város, sajnos itt is elkezdtek a kínaiak fejleszteni. Rengeteg étterem és szálloda nyílt az óvárosban, réginek látszó, ámde új épületekben. Természetesen rengeteg turistabolt is van, ahol ékszereket, szőrmesapkákat, tőröket, meg gyakorlatilag mindenmást lehet kapni. A tőrökkel nem voltam elégedett, mindegyiken volt valami igénytelen. Az ezüstékszerek ugyan nagyon szépek voltak, de amikor rákérdeztünk valamelyiknek az árára, az olyan gyorsan kezdett zuhanni, hogy kétségeink támadtak a tisztaságával kapcsolatban. Márpedig G kirühesedik mindentől, ami nem tiszta ezüst.

A közelben lévő, kisebbik kolostorhoz felérve is azt kellett tapasztalnunk, hogy a régi kis fakolostort lebontották és felhúztak helyette egy nagyobbat. Nem mondom, hogy rosszul néz ki, de a réginek megvolt a maga varázsa.

Este aztán az étteremben Marcotól, az olasz fickótól megtudtuk azt is, hogy a nagyobbik kolostor, aminek a meglátogatását holnapra tűztük ki célul, hasonló átalakításon esett át, plusz még borsos belépőt is szednek érte, aminek a nagy része a Kína Állam zsebébe megy. Olyan szomorú ez.

Aránylag jól aludtunk mindketten, ebben még a mellettünk hangosan horpasztó kínai sem zavart nagyon. Nem sokkal 11 után értünk Kunmingba, ahol búcsút vettünk a németektől és elindultunk a buszállomásra, mivel úgy döntöttünk, azonnal megyünk tovább Zhongdianbe, amit néhány éve, a turizmus fellendítés céljából átneveztek Shangri-Lának. Ezzel a névvel azon kívül, hogy szerintem roppant szánalmas marketingfogás, csak az a baj, hogy nem tudják kimondani a kínaiak, úgyhogy pillanatnyilag Xiangelila néven emlegetik.

Útközben ránk talált egy fickó a közeli szállodáját ajánlgatva. Mikor mondtuk neki, hova igyekszünk, mondta, hogy nekünk egy másik buszállomás lenne jobb, és oda is vezetett, gyakorlatilag vissza a vonatállomás mellé. Meg is vettük a jegyet az este 6-os buszra, majd a hátizsákokat a csomagmegőrzőben hagyva elindultunk várost nézni. Nem sokkal később ismét belebotlottunk a németekbe, ők szintén egy esti buszra vettek jegyet. Megbeszéltük, hogy tengernyi időnk van, így elmegyünk együtt ebédelni. A srác egy évig tanult Kínában, és nagyon jól beszélte a nyelvet, így egyszerűbb volt az élet. Egy nagy forgalmat bonyolító, lepukkant kínai étteremben kötöttünk ki, ahol nagyon örültek nekünk. Igen jutányos áron elfogyasztottunk némi kaját, meg fejenként egy sört. A pincérlány a végén megkért, hogy írjuk fel egy papírra a nevünket. Kíváncsi lennék rá, mit csinál azzal a papírral.

Ezután ismét elbúcsúztunk, bár nem örökre, valószínűleg Lijiangban még összefutunk velük.

Sétáltunk egyet a belvárosban, ami nem túl érdekes. Az egyik parkban láttunk egy transzvesztitát, aki mikrofonba énekelt a népes közönségnek, miközben riszálta magát. Kínában gyakori, hogy a parkokban valaki mikrofonba énekel, a többiek meg nézik, esetleg táncolnak, de tranyókat még eddig nem láttunk. Később láttunk még egy párat, nem tudom, milyen alkalom lehetett.

Valahogy eltelt az idő a busz indulásáig. Fél órával korábban odamentünk, bár a fickó, aki segített jegyet venni, azt mondta, hogy menjünk oda ötre. Amint odaértünk, rájöttünk miért. A busz ugyanis kétszerannyi csomagot szállított, mint embert. Az összes csomagtartó tele volt pakolva, minden ágy alá hatalmas csomagok voltak beszuszakolva. Először fel akarták vitetni velünk a hátizsákokat, de ez láthatóan nem volt megvalósítható, így mégiscsak beszuszakolhattuk csomagtartóba. Még most sem értem, hogy lett hely nekik. Aztán a busz szépen megtelt utasokkal, majd az ágyak közötti helyekre (ami elméletileg az utasok közlekedésére van fenntartva) is zsákok, dobozok kerültek. Általában három sor emeletes ágy van az ilyen buszokon, ezen azonban az utolsó ágyak között nem volt hely kihagyva, így alul is és felül is egy-egy 5 személyes ágy volt. Erre gond nélkül bemásztak egymás mellé vadidegen emberek. Kis késéssel sikerült elindulnunk.

Mivel a Kunmingba menő vonat elcsípésén kívül más tervünk nem volt a mai napra, jó sokáig aludtunk. Igazából csak az éhség vett rá, hogy délnél előbb kijelentkezzünk a szobából. A kajavadászat során láttuk, ahogy egy zsebtolvaj kis híján ellopta egy nő pénztárcáját. Fényes nappal, egy nem túl tömött utcán a nő mögött sétálva egyszerűen kizipzározta a válltáskáját, és már éppen a tárcát emelte ki, amikor mi is és a nő is egyszerre észrevettük. A nő megfordult, ráordított a fickóra, aki erre visszaadta a pénztárcát, mintha mi sem történt volna. Aztán pár lépéssel odébbment, és simán sétált tovább, az embereknek a szeme sem rebbent. Később láttunk, hogy 3-4 haverjával együtt volt. Ugyanezen a helyen tegnap G-nek is kizipzározták a hátizsákját, szerencsére odáig nem jutottak el, hogy ki is vegyenek belőle valamit.

Végül egy közeli étterembe ültünk be, ami nagyon rossz döntésnek bizonyult. A szakácsnak merőben más fogalmai voltak a konbao csirkéről, mint nekem, meg mint a világ nagy részének szerintem. Gyakorlatilag egy adag robbantott csirkén, meg egy marék mogyorón kívül semmi más nem volt benne. Ilyenkor igazán idegesítő, hogy nincs közös nyelv a személyzettel, hogy elmagyarázzuk, mi is a probléma. G nagyon bölcsen csak sült krumplit rendelt, sót már nem sikerült hozzá szerezni, mert a mutogatást sem értik.

Délután kiballagtunk a vonatállomásra, ehhez gyakorlatilag csak át kellett menni az út túloldalára. Úgy tűnt, hogy az összes külföldit egy vagonba rakták. Minden kabinban volt egy külföldi páros. Két német, akikkel előző nap, a rizsföldekről hazafelé jövet, majd később a szállodában is összefutottunk, pont a szomszédos kabinba került. Mindketten azt gondoltuk, hogy apa és fia, de kiderült, hogy nincs rokoni kapcsolat közöttük, az idősebb fickó a srác anyjának volt a pasija, valamikor 10 évvel ezelőtt. Meginvitáltak minket konyakos kólára. Végül kockázni kezdtünk, a vesztesnek kellett innia. Berúgáshoz messze nem volt elég a mennyiség, mivel azonban hónapok óta sörön kívül más alkoholt nem ittunk, nagyon jól esett.

A vonaton 10-kor lámpaoltás van, így korán nyugovóra tértünk.

A könyvünk szerint másfél órás utat sikerült kettő és fél óra alatt legyűrni, úgy, hogy korábban is szálltunk le. A korábbi leszállás nem volt tévedés, pont várt egy busz, ami az elágazástól Ping’anba vitte az utasokat, úgyhogy mi is lepattantunk, megtakarítva jó sok gyaloglást. Eredetileg úgy terveztük, hogy gyalog megyünk a rizsteraszok feletti úton, de a lustaság és a megérzés győzött. A háromórásnak mondott gyalogút biztos, hogy nem teljesíthető három óra alatt. Arról nem is beszélve, hogy a térképünkön nem látszott, hogy a rizsteraszok alja és teteje közt van egy jó 600 méter szintkülönbség, amit így nem nekünk kellett legyőzni, hanem a dízelmotornak.

Természetesen itt is kellett belépőt venni, de nem nagyon bántuk, mikor láttuk, hogy a buszunkra felszáll egy yao asszony, olyan népviseletben, hajjal és fülbevalóval, mintha egyenesen egy ismeretterjesztő film forgatásáról jönne. Az itteni asszonyoknak lábszárig érő hajuk van, amit fejükre feltekerve viselnek.

A busz aztán felkanyargott velünk a szerpentinen Ping’anba, ami a környék turistaközpontja. Ez azt jelenti, hogy a hagyományos házak már betonoszlopokra épülnek és mindegyikben étterem, szálloda vagy bazár van, esetleg ezek véletlenszerű kombinációja.

Most különösebben nem zavart, mert nem a falu miatt jöttünk, hanem a mellette lévő rizsföldek miatt.

Az, hogy hegyoldal, meg szerpentinen lehet csak feljutni, nem zavarta a helyieket, mikor kitalálták, hogy rizst fognak termeszteni. A legnagyobb probléma a hegyoldalban való rizstermesztéssel az, hogy a rizsnek vízben kell állnia, a víz viszont, - ahogy főiskolán tanították – felfelé nem folyik, kupacban nem áll meg. Szóval csinos kis teraszokat alakítottak ki a hegyoldalban, aminek peremet is építettek, meg vízellátást, hogy a rizs jól érezze magát. Azt hiszem, elég jó lehetett a rizs világpiaci ára akkoriban, mert az egész hegyet átépítették lépcsőzetesre. A meredekebb szakaszokon a lépcső magassága eléri a másfél-két métert, míg a terasz szélessége csak két-három sor rizsnek elég.

A vízellátásról a patakok gondoskodnak, illetve a csatornák, amik a megfelelő helyre szállítják a vizet. A teraszos művelés nem kímélte a hegyoldaltól elkülönülő kisebb hegycsúcsokat vagy dombokat sem, - esetleg hívjuk őket lokális magaspontoknak, az elég korrekt megnevezés. Ezeknek is meg kellett oldani az öntözését, és a korábban megállapított tézis szerint egyszerű árkokkal ez nem valósítható meg. A megoldás természetesen ugyanaz, mint amit a rómaiak is kitaláltak, csak itt terem bambusz, ami mindenre jó, így a vízvezetékek bambuszból épültek. Természetesen a cső, ami a vizet viszi, szintén bambusz.

Az egész teraszos művelés nem túl látványos, legalábbis lentről, de ha felmászik az ember a teraszok fölé, akkor mindjárt eláll a lélegzete. Ami alulról egybefüggő zöld, az fentről szintvonalas térkép. A teraszok gyönyörűen körberajzolják a hegy alakját, és minden gyönyörű zöld. Kicsit később meg gyönyörű sárga. Amikor meg egyik sem, akkor a víz csillog minden teraszon, vagy ha igazán szerencsés az ember, akkor behavazva is láthatja. De ahhoz tényleg elég szerencsésnek kell lenni, mert tízévente kb. egyszer havazik. Mondjuk szánkózásra a hegyoldal amúgy is teljesen alkalmatlan.

Először a „Hét csillag és hold” rizsteraszokat néztük meg, ahonnan egy keskeny ösvényen átmentünk a „Hét sárkány, öt tigris” teraszokhoz. Hogy miről kapták a nevüket, azt csak ópiumfüstbe burkolt öreg kínaiak tudnák elmagyarázni, már ha vannak még ilyenek.

Kicsit lógattuk a lábunkat a teraszok szélén, néztük a tájat és beszélgettünk. Egy néni lelkesen elmondta nekünk a kilenc sárkány és az öt tigris történetét, természetesen kínaiul, úgyhogy sajnos csak a számokat értettük. Lefelé menet, aztán alkalmi útitársunk kitalálta, hogy ő még maradna, úgyhogy G-vel újra ketten maradtunk.

Visszaereszkedtünk Ping’anba, majd egy majdnem találomra kiválasztott ösvényen elindultunk a szomszédos falu irányába. Az ösvények szépen ki vannak rakva nagy terméskövekkel és lépcsők is vannak építve a meredekebb szakaszokon, de nem a turisztikai hivatal utasítására, úgyhogy az egész elég egyenetlen és nagyon eredeti. Már a faluban sem volt sok turista, valószínűleg itt is megkezdődött az iskola, de az ösvényen, amin gyalogoltunk egyáltalán nem találkoztunk senkivel. Az első hegygerinc után aztán a falu zaja is elhalt, csak a kabócák maradtak zajforrásnak. Hosszan sétáltunk a teraszok között, helyenként figyelni kellett, mert keresztbe folyt át a víz, jó csúszóssá tette a köveket, mellettünk meg a következő terasz csak másfél méterrel lejjebb volt.

Az egyik kanyar után előbukkanó faluról első pillantásra látszott, hogy nem sok turista látogatja, vagy talán egy sem. A házak kizárólag fából épültek, nem voltak se éttermek, se szállodák. Átvágva a házak közt újra zöld teraszok közt jártunk. Most már nem a szomszéd faluba mentünk, hanem úgymond lefelé. Persze kizárólag az ösvényen lehetett menni, úgyhogy természetesen egy újabb faluba jutottunk, nem kevésbé hangulatosba, mint az előző. Túlzottan nem bántuk, mert közben azért lassan ereszkedtünk, meg az út is látványos volt. Azzal, hogy leereszkedtünk a gerinc közeléből, elállt a szél, és dőlni kezdett rólunk a víz. Még vagy három falun vágtunk át és már elég közel jártunk a völgy aljához, mikor sikerült zsákutcába futnunk. Az ösvény szépen véget ért egy dombtetőn, ahonnan nézhettük a völgy aljában futó utat. Nem volt más választás, mászhattunk vissza a legközelebbi faluba, ahol aztán a helyiek már mutogatták, hogy merre is kell mennünk. Fél órával később már ott álltunk az út szélén, abban bízva, hogy csak jön valami, ami elvisz a főútig, ahol reményeink szerint jártak még késő délután is buszok.

Ledöntöttünk egy jeges teát, üldögéltünk egy darabig, de semmi nem jött néhány motoron kívül, így elindultunk gyalog. Sok realitása nem volt annak, hogy sötétedés előtt elérnénk az utat, de mégiscsak jobb érzés volt, mint ülni és várni.

Két mikrobusz sofőrje is vidáman integetett, hogy nem visz el. Mi nem voltunk annyira vidámak. Végül jött egy taxi, na az elvitt. Szerencsére nem voltunk túl messze, így alig fizettünk többet, mintha a busszal mentünk volna, amiről kiderült, hogy két perccel később jött a taxinál. Sofőrünk persze állította, hogy nincs busz, sőt, Guilinba sincs már ilyenkor busz, ne is reménykedjünk. Természetesen ő elvitt volna. Persze nem hittünk neki, és átmentünk az út túloldalára, hogy ha mégis jön a nem létező busz, akkor leintsük. Ahogy átértünk már jött is, mi meg mentünk. Mire besötétedett már vissza is értünk Guilinba.

Sok tervünk nem volt a napra, csak a buszozás Guilinba. Kijelentkeztünk a szállodából, a cuccokat szokás szerint a recepción hagytuk, és elmentünk a szomszédos étterembe egy korai ebédre, bár G inkább késői reggelit tartott. Ezután jobb dolgunk nem lévén visszamentünk a zsákjainkért és a buszállomásra mentünk.

Guilinba gyakorlatilag tízpercenként mennek buszok, úgyhogy sokat nem kellett várni. Az út egy óra volt, még úgy is, hogy az elején csak gurultunk, hátha lesz még utas.

A városba érve a buszállomás előtt raktak le, ahonnan nem volt messze a kiszemelt hostel. Pár perc séta után meg is találtuk, szerencsére jól ki volt táblázva, mert a bejárat egy mellékutcából nyíló sikátornak a végénél volt jobbra, ahol még fel kellett menni az emeletre. A hely egyébként nem rossz, ki is vettünk egy kétszer kettes cellát emeletes ággyal.

Miután így biztosítottuk a kényelmünket, elmentünk vonatjegyet venni Kunmingba, holnaputánra. Ilyen messzire még sose néztünk a jövőbe. Tök simán kaptunk, jó drága volt, de mit várjon az ember egy 22 órás vonatozásért.

Ugyan sok turista megfordul Guilinban, ez nem jelenti azt, hogy tényleg annyira szép lenne. Nekem legalábbis nem tartozik a kedvenceim közé. Szerintem a sok turista is leginkább csak átszáll Yangshuo felé, vagy ha nem, hát később azt nyilatkozza, hogy érdemesebb lett volna azt tenni azonnal.

Minthogy időnk volt, mint a tenger, azért csak körülnéztünk. Elgyalogoltunk a Li folyó partjáig, ahol az Elefánt szikla van, de nem sikerült megnéznünk. Történt ugyanis, hogy valakinek elsült az agya, hogy azt is lehetne pénzért mutogatni, így a folyóparti úton komoly beruházással dézsákban annyi tuját pakoltak ki, hogy ne lehessen látni a szemközti hegyet, csak ha belépőt fizet az ember. Később aztán megtudtuk, hogy este hét után ingyenes. Mindegy, kibírható az élet úgy is, ha az ember nem látta az Elefánt sziklát. A szikla egyébként a környék jellegzetes karsztdombja, azért hívják így, mert van rajta egy nagy lyuk a vízszintnél, így ha az embernek élénk a fantáziája, akkor el tudja képzelni, hogy egy elefántot lát, ami az ormányát a vízbe lógatja.

Az elefánt helyett a közeli sétálóutcát tekintettük meg. Sok érdekes itt sem volt, de azért ettünk egy fagyit, hogy feldobjuk a helyet. A város nevezetessége az utca végén álló domb és annak a tetején egy pavilon, alatta meg egy barlang. Korábbi tapasztalataimra alapozva bátran kihagytuk a dolgot. A pavilontól jó lenne a kilátás, ha nem egy modern nagyváros lenne alant, a barlang meg olyan színekkel van kivilágítva, hogy az maga a fájdalom. Messziről jól látható volt, hogy sok ember tolong fent a csúcson, meg a lépcsőn, valószínűleg az sem dobott volna sokat az élményen.

Inkább szépen visszasétáltunk a szállodánkba. Szerencsére a forróság kicsit csökkent, de még így is harminc fok volt. Szegény kínaiak valószínűleg rokonságban állnak a vámpírokkal, mert mindegyik retteg a napfénytől. Vagy csak attól, hogy lebarnul, ami az egyik jellemzője a földeken dolgozóknak, az meg milyen ciki. Szóval a fehér bőr az ideál, és ezt kemény küzdelemmel próbálják fenntartani. Minden nőnél van napernyő, a bicikliken van napernyőtartó. Sőt, van már motorokra fejlesztett napernyő is. Ennek hátrafelé van egy nyúlványa, hogy az utast is árnyékolja. Ez egyébként a motorostaxik fontos kiegészítője általában. Merthogy van ilyen is, kétkerekű taxi.

Akik saját kis robogójukkal közlekednek, azok sem szeretnének lebarnulni, a napernyőt viszont problémás elhelyezni, így ők inggel védekeznek a napsugarak ellen. Persze agyament módon, egy férfiinget vesznek fel, de úgy, hogy a gombok hátul legyenek. Nyilván a begombolással nem bajlódnak, a lényeg az, hogy a karok és az erősen push-up dekoltázs biztonságban vannak, és a védőeszközt gyorsan fel-, illetve le lehet venni. Vannak, akik nem elégszenek meg ilyen igénytelen módszerrel, azok direkt erre a célra fejlesztett ruhadarabot használnak. Gyakorlatilag ez csak két ujjból áll, azok is alul nyitottak, így nem meleg.

A fehérnek maradás másik módszere a smink. A legtöbb „mások által szépnek mondott lány” erősen fehérre sminkeli magát, amitől leginkább úgy néznek ki, mint egy molnár-, vagy pék munkája végeztével. Kína nyugati részén, ahol a jövedelem jóval alacsonyabb, sok lány arcán lehet látni ronda sebes részeket, amit valószínűleg az olcsó, ólom tartalmú fehér smink okoz.

Este a hostelben egy sráccal megbeszéltük, hogy reggel találkozunk, és együtt megyünk a rizsteraszokat megnézni. Szóval lesz korán kelés, boldog a vekker.