Reggel megint vekkerre kelés volt a program, lassan rosszabb, mint egy munkahely. El akartuk csípni a nyolc órás buszt Mastujba, mivel nincs másik. Igazából Mastuj csak egy átszállóhely, ahonnan mennek terepjárók Chitralba.
Minden flottul ment, ahogy nem szokott. A busz 8:15-kor elindult, bár a jegyre az volt írva, hogy 7:30 és mindenki azt mondta, hogy 8:00. Lényegtelen apróság. Egy órával később meg kellett állnunk, mivel az egyik gázlónál fennakadás volt. A kisebb patakokra nem építenek hidat, legfeljebb egy gázlót, még kresz táblát is alkottak hozzá. Ez a gázló történetesen olyan volt, amilyennek az anyatermészet formálta, nem volt kibetonozva. Ennek köszönhetően el is akadt benne egy mikrobusz, ami még senkit nem zavart volna, de mellette ugyanúgy bennragadva állt egy személyautó is, úgyhogy senki nem tudott átmenni.
Buszunk személyzete kezébe vette a kezdeményezést, és letekertették a kötelet a mikrobusz csomagtartójáról, négyrét hajtották, és a buszunkhoz kötötték, hogy kivontassák a mikrobuszt. A mikrobusz legkisebb rezdülése nélkül csak annyit mondott a kötél, hogy „pang” és elszakadt. Újrahajtogatták, de másodszorra inkább a személyautóhoz kötötték, amit simán ki is húztak, nekem meg igyekeznem kellett, hogy felugorjak a buszra, különben kelhettem volna át gyalog.
Már korábban is feltűnt, hogy a busz ajtaját nem csukják be. Kiderült, hogy egyszerűen azért, mert rossz. Letörött a fémlemez, amibe a zár nyelve akadna. Így azért mégse maradhatott, úgyhogy megálltunk egy műhely előtt javításra. A műhely tulajdonképpen egy bódé volt, mindenesetre volt benne hegesztőtrafó, a kábel meg elért a buszig, csak arra kellett figyelni, hogy ne lógjon bele az árokba, mert a szigetelés sok helyen szigetelőszalag volt csak. A mesterúr egy tizenkettes betonvasat támasztott a küszöbnek, ezzel meg is volt a földelés, majd az elektródával megkocogtatta a busz tetejére vezető létrát, csak hogy lássa, áthúz-e rendesen. Megvizsgálta a helyzetet, majd levágott egy darab lemezt és odahegesztette. Készen is voltunk, még a motort se kellett leállítani, senkinek le se kellett szállni.
Frissen javított buszunkkal őrült száguldásba kezdtünk, a sebesség néha az 50 km/h-t is elérte. Az út, ami Gilgitet Chitrallal összeköti nem egy autópálya, inkább egy falusi bekötőút. Legalábbis eleinte, mert később elfogy róla az aszfalt, amit jelez a hirtelen megjelenő iszonyatos por. Viszont innen kezd igazán érdekes lenni a táj. Mindkét oldalon havas hegycsúcsok, a völgyben meg hihetetlenül zöld búzamezők, mindenféle amorf alakú földeken, amit kis kerítések választanak el. Azt hiszem a kerítés funkciója nem igazán a védelem, vagy a terület határának kijelölése, sokkal inkább a szántóföldről összeszedett és kidobált kövek tárolása.
Lassan a földút is durvábbra váltott, porosnak rettenetesen poros maradt, de sokkal kövesebb lett, ami annyit jelent, hogy sokkal zötyögősebb is. G úgy jellemezte a helyzetet, hogy rövidesen sejtjeire esik az agya. Miközben az út a vesekő gondolatát is kirázta belőlünk, mindent beborított a por. A szemüvegemet ötpercenként kellett megtörölnöm, hogy lássak valamit. Nagy füstöt okádva felszenvedte magát a busz végül a Shandur hágóra, 3718 méter magasra. Természetesen itt is volt ellenőrzőpont, körülbelül a nyolcadik Gilgit óta. Mindegyik helyen be kellett írnunk magunkat a nagykönyvbe, amiben kézzel rajzolt táblázatba írja be minden külföldi az adatait. Persze ahány ellenőrzőpont, annyiféle variáció. A foglalkozásra viszont mindig kitérnek. Hogy miért fontos ez, nem tudom, de az egyik helyen beírtam, hogy asztronauta. Nem akadtak fenn rajta, és úgy láttam, hogy járt előttünk már agysebész, meg minden hasonló. Eszembe jutott még a terrorista és a bombakészítő, mint foglalkozás, de azt hiszem, inkább nem packázok a hatóságokkal.
A hágóról való leereszkedés a túloldalon egy kicsit félelmetes volt. Az út továbbra is olyan volt, amin a terepjárósok szeretnek gyakorlatozni, csak mi busszal mentünk. A keskeny út mellet egyik oldalon függőleges fal, meg a másikon is, csak hát az egyik lefelé függőlegeskedik, és az nagyon félelmetes, pláne, ha a nincs korlát, meg padka, csak a keréknyom mellett az omladozó perem. Lenézve persze lenyűgöző volt a látvány, ha az ember egy pillanatra tudott nem arra gondolni, hogy mekkora lyukat ütne a búzamezőbe egy busz, ha leesne. Szóval alattunk egy falu terült el zöld búzamezők között egy teljesen sík területen, de körben mindenhol függőleges falú hegyek. Valószínűleg elég kevés a napfényes lakás.
Mastuj előtt már csak egy helyen álltunk meg, a benzinkútnál, ahol kézi tekerős kútfejből tankoltunk, meg a csomagokat a busz tetejéről átrakták egy dzsip tetejére. Legtöbben ugyanis azonnal indultak tovább Chitralba, de mi úgy döntöttünk, hogy akar a fene éjfélkor megérkezni, inkább Mastujban alszunk.
Közben heves vita alakult ki, aminek heveny orrbetörés lett a vége. Érteni nem nagyon értettem, hogy mi a vita tárgya, de az egyértelmű volt, hogy a fuvarozás, és igen komolyan veszik.
Később, mikor végre megtaláltuk a szállásunkat, megjelent a betört orrú ember, és elmondta a maga verzióját, miszerint a dzsipes fickó dupla árat akart kérni valakiktől, amit ő szóvá tett. A dzsip sofőrje valószínűleg úgy írná körül a kialakult szituációt, hogy „kibicnek kuss”. Lila orrú emberünk állította, hogy feljelentése nyomán holnap már börtönben lesz a fickó, amit azért én erősen kétlek.
Szállásunkon minden elcsendesedett, mi is. G már aludt, én meg a számítógép fölé görnyedve csendben anyáztam, mikor bekopogtak, hogy kész a vacsora. Meglepődtünk, de nem tiltakoztunk, mert a környező boltokban csak kekszet lehetett kapni, ami ha nem is keserű magába’, de nem túl tápláló.
Utolsó kommentek