Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


53022 km, Yangon

2010.02.21. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Egy újabb remek éjszakát töltöttünk az Everest hotelben, bár most kicsit később ment el az áram, így tovább működött a ventillátor. Ennek ellenére elég korán keltünk. Megoldódott ugyanis a rejtély, hogy honnan tudták előző nap mikorra csinálják a reggelit. Sehonnan, jókor mentünk le. Ma ugyanis felhozták fél nyolckor. Megettük a tojást, megittuk a kávét, majd gyors pakolás után megváltunk a helytől, erre a napra már volt szobánk a Motherland Innben.

Miközben sétáltunk át, meglepődve tapasztaltuk, hogy a sokszor keresztezett vasúti síneken van forgalom. A vonatnyi lyukból előkerült egy dudáló vonat. Előtte egy ember gyorsan bezárta a sorompóként működő kapukat, aztán ahogy elment, már nyitotta is ki. Pontosabban, ahogy a mozdony elhaladt, már nyitotta is, amiben van logika, ha már ott a vonat, akkor nehéz elé hajtani. Aki így is belemegy, az belemenne sorompóval együtt is.
Mikor odaértünk a szobánk még nem volt kitakarítva, viszont kaptunk reggelit, ami nagyvonalú, hiszen így egy éjszaka eltöltésére két reggeli fogy. Nem mintha ez vágná tönkre az év végi egyenleget. Ha valami tönkreteheti egy yangoni szálloda jövedelmezőségét, az a kormány. Dollárban kell jattolni nekik, de ez nem komoly probléma, hiszen letagadják a vendégek felét, vagy amennyit van pofájuk, ezért aztán lehet kyat-ben fizetni. Nagyobb gond, hogy felhúztak egy új fővárost, de hiába vitték oda az összes kormányzati irodát, hiába vannak nyolc sávos kivilágított utak, csak nem akar fővárosnak kinézni. Úgyhogy újabb zseniális ötlettel álltak elő, akinek szállodája van Yangonban, annak nyitnia kell egyet Nay Pyi Tawban is, vagy választhatja esetleg azt a lehetőséget is, hogy bezár. Nagyvonalú és mesteri ötlet volt ez. Mintha nem a kereslet miatt nyílnának a szállodák, hanem a szállodák miatt jönnének a turisták.
A két reggelivel jelentősen telerakott gyomrunkkal aztán elsétáltunk a vasútállomásra, hogy befizessünk egy körútra. Igazából a szállásunk nincs a város közepén, jó kis séta beérni a központba, de a buszozás nem igazán alternatíva. Rengeteg busz közlekedik a városban, de az ajtóban lógó kalauz kiabálásából derül csak ki, hogy hova is tart, amit mi nem értünk. Egyébként ezek a buszok is leharcolt japán veteránok, következésképpen jobbkormányosak, vagyis az ajtó a bal oldalon van. A város forgalma ugyan nem rettenetes, de ahhoz azért igencsak sűrű, hogy az út közepe felé szálljanak le-, illetve fel az utasok. Így aztán vágnak rájuk ajtót a másik oldalon, a régit meg bedolgozzák. Mivel a sok lyuk nem tesz jót a vázszerkezet szilárdságának, általában nem elégednek meg egy lemezzel, hanem szép nagy vasdarabokat is behegesztenek, hogy tartson is valamit. Kell is, mert a teherautókhoz hasonlóan a buszok is jelentős túlterheltséggel közlekednek, és itt sem sokkal jobbak az utak, mint a városon kívül. Más városokban inkább teherautók szolgálnak buszként, arról meg hátul szállnak le, nem probléma az ajtó helyzete.
A vasútállomáson sikeresen megtaláltuk a peront és jegyet is sikerült vennünk. Fejenként egy dollárért végig lehet utazni a teljes kört, amit a vonat megtesz Yangon környékén szolid három óra alatt. Sok külföldi nem volt, rajtunk kívül még egy svéd pasi a thai nőjével, aki láthatóan nem annyira élvezte a myanmari kiruccanást. Nem tett jót a sminkjének. Végig azt néztük, hogy nem túl nagy-e a lába...
A vonat természetesen nem idegenforgalmi célokat szolgált, hanem a környékbelieket szállította. Az ablakok alatt végighúzódott egy pad, és a berendezés ennyiben ki is merült. Ajtó nem volt, de a sebesség nem is indokolta, ahogy az ablakok üvegezését sem. A vagon vége egy kötéllel le volt választva. A madzag pontos céljára nem jöttünk rá, de úgy nézett ki, hogy az ott a rendőrségnek fenntartott szekció. Üldögélt is ott egy rendőr, meg valami civil, valamint a padlón egy szakadt fickó, akiről később kiderült, hogy meg volt bilincselve. Egy idő után levették róla a vasat, így átrakhatta a mellette lévő dobozból a mosószappanokat egy szatyorba. Ezután a rendőr elpakolta bilincset, és elment. Nem sikerült értelmet passzírozni a látottakba.
Eleinte még egész kényelmesen voltunk, de aztán elkezdett megtelni a vonat. Egy állomáson megrohanta a tömeg, hatalmas batyukat tuszkolva befelé minden ablakon és ajtón. Valószínűleg piaci bevásárlásból jöttek az asszonyok. A hely kezdett szűkös lenni, vágta a hátamat a madzag, úgyhogy kikötöttem a csomót, úgyis mindenki átmászott a túloldalra, aki akart.
Mikor aztán visszajött a rendőr tiszta cicás volt, hogy lekötötték a rendőrségi madzagot, nekiállt visszaszerelni. Az asszonyok meg borultak a röhögéstől, hogy mit szenved vele.
Ahogy kezdtünk újra közeledni Yangon felé, megritkult a tömeg. Az egész vasútra jellemző, hogy egyszer megálltunk a puszta közepén, ahol pár melós feldobált néhány szétrohadt talpfát, amit előzőleg cseréltek ki. Egyszerűen beszórták az ajtón, aki bújt, aki nem... Később megálltunk megint valahol, ahol kiszórták. Miért is kellene ilyen apróság miatt valami gépet keríteni?
Visszaérve pont elég is volt a vonatozásból. Habár ugyanoda érkeztünk, ahonnan indultunk, nem volt értelmetlen. Mindenképpen meg kellett tapasztalni a myanmari vonatozást, ha már valós utazás keretében nem sikerült.
Ezután még elsétáltunk még a piacra, hogy holnapra vegyünk valami útravalót, mert repülünk, és nem is egyet, amit a gépen adnak, az meg csak arra elég, hogy lekösse magát a drága utas a leszállásig, meg rágjon, hogy ne duguljon be a füle.
Végül elmentünk a szokásos utcai kifőzdénkbe, hogy együnk valamit. Meglepő választékkal rendelkezik a legtöbb ilyen mobil bódé. Vacsi után természetesen az út túloldalát vettük célba, hogy esti Dagon sörünket bevegyük. Miközben átvergődtünk az asztalok között, egy férfi mutogatott valamit, de azt hittük, hogy csak azt mutatja, nyugodtan rakjuk arrébb a székeket, hogy elférjünk. Ahogy leültünk egy asztalhoz, azonnal megjelent a fickó, hogy szeretne minket meghívni egy sörre, és már az előbb is azt próbálta, csak pont telefonált, mi meg nem figyeltünk. Elfogadtuk a meghívást.
Kiderült, hogy emberünk csak egy kicsit angolt szeretne gyakorolni, meg beszélgetni. Hajóskapitány, és nagyon zavarja, hogy a pápua legénysége jobban beszél angolul, mint ő. Nyilván nem lehet egyszerű, mikor rádión kell megérteni, hogy mit is mond az amerikai partiőrség vagy egy észak-angliai rádiós.
Beosztásának megfelelően jól keres, ami myanmari viszonyokhoz mérten különösen jó fizetés. Bemutatta az unokaöccsét is, akiből elsőre nem sokat néztünk ki, de jó fej srác, jól beszél angolul. Tervei közt neki sem szerepel a myanmari élet, ahogy a kapitány gyerekei sem tervezik a hazájukban maradást. A lánya japánban tanul, a fia még itthon okozza a fejfájást. Tizenhat évesen ez nem nagy kihívás. Pilóta szeretne lenni, ilyen képzés meg természetesen nincs Myanmarban.
A politikáról megvan a véleményük, de nem mernek beszélni róla, legalábbis helyiekkel nem. Amíg az ember nem érint politikai témát, addig meg lehet lenni myanmarban, de ha jár a szája, akkor egyszer csak eltűnik, és senki nem fogja tudni, hogy hova. Ismerős.
Jól elbeszélgettünk, közben megittunk néhány korsó sört, és ettünk még egy kicsit. Nem lehetett lebeszélni róla, hogy rendeljen valami snacket. Például egy egész sült halat, némi sertéssültet, meg fecskét. az utóbbiból nem kértem. Nem azért, mert fecske, hanem mert csupa csont. Láthatólag ők másként kezelik a csontot, mert a fecskeszárnyakat azzal együtt elropogtatták. Nagyon örülök, hogy megismerhettem őket, igazán jó lezárása volt ez a myanmari utazásnak.
 
„Holnaptól nem leszek itt, más ország más szokások...”

 

 

Címkék: myanmar yangon

52972 km, Yangon

2010.02.20. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Szobánk hiába büszkélkedett úgynevezett légkondival, - ami amúgy is csak ventillátorként működött -, ha egyszer egész éjjel nem volt áram és ablak sem. Korán ébredtünk, leginkább arra, hogy forróság van, levegő meg nincs. Lementünk reggelizni, a recepción már tálcán várt a reggelink. Hogy honnan tudták mikor jövünk, az rejtély.

A kellemes éjszaka után átsétáltunk a másik szállodába, kettős céllal. Egyrészt vittünk egy bála mocskos ruhát, hogy mossák ki, másrészt megkérdeztük, hogy lett-e üresedés. A ruhákat bevették, és megígérték, hogy másnapra kész lesz, szoba viszont továbbra se volt, úgyhogy elsétáltunk egy másik helyre is, hátha szerencsével járunk.
A szoba, amit mutattak, csak dekoratívabb volt, mint az, amit pillanatnyilag bérelünk, ablak ebben sem volt, viszont a szép padlóra való tekintettel többet kértek érte. Mivel nem a padló szépségével volt problémánk, hanem a légzéssel, maradtunk annyiban, hogy nem költözünk.
Napi városnézésünket a mozi megtekintésével kezdtük. Szerencsére még játszották az Avatart, amit már majd négy hete is meg akartunk nézni, csak akkor váratlan időhiánnyal küzdöttünk. Elég korán volt még, a pénztárosok csak vakaróztak, a bejáratnál még a fémkereső kaput se kapcsolták be. Szépen kivártuk a kilenc órás nyitást, és vettünk két jegyet a legdrágábbikból (emelet, hátsó sor, közép, randiszék). Megint előállt a korábbi helyzet: fényképezőt nem lehetett bevinni – érthető okokból – nálam viszont pont volt egy, nem is kicsi. Egyszer már sikerült bevinnem, most sem okozott gondot. Nem szép dolog, de mentségemre szóljon, hogy nem szerzői jogokat akartam sérteni, csak egyszerűen nálam volt. Különben is, ha szerzői jogokkal akarnék cicázni, akkor letölteném a netről, nem fényképezővel szarakodnék a moziban. Persze sípolt a kapu, az őr meg mondta, hogy nyissam ki a hátizsákot. Kinyitottam a felső részt, ahol csak apróságok vannak. Mondta, hogy nyissam ki alul is. Kinyitottam a hátulját, ahova a tervező a laptopot szánta, de ott csak néhány papír volt. Most jött volna az a rész, ahol pár kiló objektív és egy barom nagy fényképező lapul, de kezdte magát kellemetlenül érezni a fickó, hogy egy turistával szórakozik, így intett, hogy menjek. Gondolom, sejtette, hogy fényképező van nálam, meg azt is, hogy ha az lenne a célom, hogy fényképeket csináljak a filmről, akkor ezért nem utaztam volna Myanmarig.
Összefoglalva a film 14.400 láb terjedelmét, azt tudom mondani, hogy jó volt, 3D-ben még jobb lehet. Egyébként valószínűleg kerekítési okokból az utolsó 400 láb filmet már nem vetítették le, az úgyis csak stáblista. A film utolsó másodpercei már lámpafényben mentek le, a főhős már világosban nyitotta ki a szemét. Nem tudom, hogy a helyi közönség mit értett belőle, de nem volt se szinkronizálva, se feliratozva. Mi mondjuk ezt különösebben nem bántuk. A film előtti reklám kicsit különbözött az otthonitól. Nevezetesen rövidebb volt, diavetítővel állóképeket vetítettek. Például poroltót reklámoztak. Aztán volt egy csomó burmai szöveg, lehet, hogy összefoglalták a történetet, vagy szerzői jogokra hívták fel a figyelmet, esetleg propagandaduma volt. A film előtt még meghallgattuk a himnuszt, miközben a lobogó myanmari zászlót láthattuk a vásznon. Utána jött akkor az a pár kilométer celluloid. Csak onnan tudom, hogy 14.400 láb, hogy ki volt írva a bejáratnál, hogy a film hossza ennyi. Nem tudom, hogy egy mozigépészen kívül mond-e ez bárkinek bármit is. Esetleg ki lehet számolni a film sebességét, ismerve, hogy 163 perc az időtartama.
Mozi után elmentünk az egyik piacra, hogy vegyünk egy longyit. Ez a helyi viselet. Mindenki ezt hordja, férfiak és nők is, bár a dizájn kissé különbözik.
Tulajdonképpen nem más, mint egy végtelenített textildarab, amibe belebújnak, aztán a derekukon megkötik. A férfiak egy csomóval, a nők szépen behajtogatják és begyűrik a szélét. Hogy mitől is marad ott, az némileg titok számunkra, de senkiről nem láttuk még leesni, viszont tény, hogy gyakran újracsomózzák. G akart egyet, de férfi stílusút, aminek az lett az eredménye, hogy mindegyiket nekem mutogatták. Az árak alacsonyak voltak, ahogy a minőség is. Megnéztünk vagy harmincat, mire találtunk egy olyat, amiben nem volt látványos szövési hiba vagy folt. Később kiderült, hogy erről meg a címkét nem lehet levenni, mindegy, majd mosásnál szétmállik és mindent összeszöszöl.
Kezdtünk fáradni, úgyhogy beültünk egy puccos kávéházba. Izzadt, büdös, és koszos ruháinkban igen szépen mutathattunk, de nem reklamált senki. Különben is, a pincér inge is lyukas volt. Miközben egy szelet nagyon jó tortát ettünk, és ittunk egy jeges cappuccinot, elgondolkodtunk azon, hogy ennek az ára egy napi átlagfizetés Yangonban.
Ezután a vaspiacot akartuk megnézni, de úgy tűnik, hogy elköltözött, mert a jelzett helyen nem találtuk.
Helyette a folyóparti úton – amiről a folyó nem látható – elindultunk a környék legforgalmasabb kínai templomához. Tényleg voltak hívők, legtöbben a jövő kifürkészésével foglalatoskodtak. Olyat már láttunk, hogy pálcikákat rázogatnak egy dobozban, várva, hogy az első kiessen, aztán az megmondja a frankót, de itt még két fadarabot is a földre dobtak. Nem tudom, hogy az mit jelent, lehet, hogy a jóslatot erősíti meg, vagy megmondja, hogy azt téves volt, rázzál újat. Túl sokáig nem bámészkodtunk, inkább elindultunk a kikötő felé, vagyis a személykikötőbe, ahova esetleg be is mehetünk. Tulajdonképpen az egész folyópart egy nagy kikötő, látni is a hajókat a kerítések, raktárak, daruk mögül kimagasodni, de bemenni nem lehet. Ezt egyértelműsíti a magas kerítés, tetején szögesdróttal.
A személykikötőbe is csak jeggyel lehetne bemenni, de simán bemehettünk, mikor mondtam, hogy csak ki akarunk nézni.
Éppen egy lerobbant hajóba nyomultak be az emberek. Nem nézett ki egy életbiztosításnak ez a járgány sem, de hát itt minden ilyen, miért lenne ez kivétel.
Innen visszamentünk a szállodánkba, nem mintha annyira közel lett volna, hogy csak így hazaszaladjunk, de kellett a fényképezőállvány estére. Ha már ott voltunk, benéztem, hogy mi a helyzet a budiban. Mikor már a kézmosásnál tartottam, elment az áram, ahogy szokott. Namost az ablaktalan szobából nyíló ablaktalan fürdőszobában sötét van. Nagyon. Próbáltam megtalálni a reteszt az ajtón, amit muszáj rátolni, hogy ne nyíljon ki az ajtó, de nem ment, meg kedvem sem volt a tapogatózáshoz, tisztán élt bennem a kép az ajtó és környezete tisztaságáról. A retesz emlékeim szerint viszont épp csak annyira volt betolva, hogy megakadjon az ajtó. Kilincs nem volt. Gondoltam, ha belerúgok az ajtóba, akkor kinyílik.
Így is tettem, tényleg ki is nyílt, viszont arra nem számítottam, hogy a lábam ellenállás nélkül hatol át a szerkezeten, hogy aztán a túloldalon rohadt fadarabok koppanása jelezze, hogy átszakadt az egész szar. Nem egy Chuck Norrisos rúgás volt, csak egy diszkrét bokamagasságban elkövetett odakoppintás. Később visszaraktam a darabokat, pont olyan szép és masszív lett, mint amilyen előtte volt.
Volt még idő sötétedésig, úgyhogy taxival elvitettük magunkat a város legnagyobb fekvő Buddhájához. Régebben egy nagy ülő Buddha volt, de az összeomlott, gondolom a fekvő biztonságosabb. A szobor egyébként egy üzemcsarnok jellegű acélszerkezet alatt heverészett, már csak egy daru hiányzott fölüle, és azt mondtam volna, hogy ez csak valami Buddhagyár lehet.
Az udvaron nézelődő apácák sokkal fotogénebbek voltak, és nem is bánták, ha csinálunk róluk pár képet. A myanmari emberek amúgy is szeretik a fotózást, pláne, ha utána megnézhetik az eredményt. Egy helyi idegenvezető, aki két német turistát pesztrált, mondta, hogy a nyolcvanas években vitt egy csoportot, amiben valaki polaroid géppel fényképezett. Azt még a szerzetesek agya se vette be, meg voltak győződve, hogy nem lehet földi eredetű a dolog. Tényleg van benne valami varázslat, ahogy az ember szeme előtt előjön a kép.
Átmentünk egy másik templomhoz is, de egy hasonló jellegű épületben üldögélő szobor megtekintéséért két dollárt akartak, azzal a jelszóval, hogy kell renoválásra. Nyilván a helyi melósok csak dollárért hajlandóak lapátolni. Kihagytuk, annyira nem volt jó.
A domb túloldalán lévő parkba akartunk menni, mert este állítólag szépen tükröződik a tó vizében a Shwedagon paya. Soha nem fogjuk megtudni, mert itt is le akartak gombolni rólunk egy csomó pénzt, konkrétan többet, mint amennyit egy tükörkép megér. Egyébként is kétségeim vannak ezzel a tükörképpel kapcsolatban, túl messze van a tó hozzá.
A tükörkép helyett egyenesen az eredetihez mentünk. A belépőt szedő nénik itt is zsebre dolgoznak, ugyanis jobban le akartak húzni, mint három hete. Jeleztem, hogy múltkor még nem ennyi volt, erre csökkentették az árat.
Már kezdett sötétedni, felkapcsolták a kivilágítást. Talán még többen voltak, mint mikor nappal jártunk erre. Biztos jobban ráérnek az emberek este, meg az idő is kellemesebb. Nappal meg lehet vakulni a fehér márványpadló és az aranyozott sztúpák között. Sajnos a felújítás nem ért véget, a sztúpa fele továbbra is takaró alatt van.

 

Címkék: myanmar yangon

52955 km, Yangon

2010.02.19. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Ötre volt állítva a vekkerünk, de háromnegyed ötkor ébredtünk, mert a szomszédot akkor verte fel a személyzet. Gondolom kért ébresztést, persze annyira nem bízott bennük, így ötkor megszólalt nála a vekker is. Nálunk nem, mert lenyomtuk. Borzasztónak tartom a vekker hangját, évekig keltem ötkor. Ennek következményeként sokkot kapok a Határ úti metrómegállóban, ahol csipogtatják azokat a szarokat, amiknek pontosan ugyanolyan hangjuk van, mint annak idején az enyémnek volt. A mostani vekkerünk kíméletesebb, és különben is kellemesebb dolgok miatt ébreszt. Most például azért tette volna, hogy felmenjünk a Golden Rockhoz. Ha ezt a nevet így magában egy fordító elé vetnénk valószínűleg valami olyan fordítást kapnánk vissza, hogy a rock aranykora, de nem, ez tényleg egy arany szikla. Kyaiktiyo néven ismerik Myanmarszerte, nagy tiszteletnek örvendő zarándokhely. A legenda szerint Tissa király egy remetétől ajándékba kapta Buddha egy hajszálát, amit addig a remete a kontyában rejtegetett. Kapott hozzá instrukciót is: keressen egy sziklát, aminek olyan a formája, mit a remete koponyájáé, és építsen rá egy sztúpát a hajszálnak. Eddig egész reális a sztori, bár nem vagyok benne biztos, hogy egy kontyban könnyű megtalálni azt a hajszálat, amelyik csak oda van eldugva. Persze nyilván Buddha hajszála tök más, mint egy porbafingó remetéé. Meg különben is, honnan szerezte? Na mindegy, szóval a király szerencsére egy alkimista apa és egy naga (kapaszkodj: sárkánykígyó!) hercegnő anya leszármazottja volt, így nem okozott problémát a megfelelő kő megtalálása a tenger fenekén, majd annak a hegy tetejére szállítása sem. A kő azóta is ott egyensúlyozik egy szikla peremén, és csak azért nem esik le, mert a tetején ott a sztúpa Buddha hajszálával. Mondjuk vannak csúnya dolgok a piacon, de egy alkimista-sárkánykígyó párzási jelenetet biztos sokan letöltenének a netről. Kicsit szkeptikus vagyok a történettel kapcsolatban. Persze biztos ezt sem szabad szó szerint érteni.

Szállodánk alkalmazkodott a turisták és zarándokok igényeihez, így a hat órakor induló első teherautó előtt megreggelizhettünk, majd az utat is megmutatták, hogy hol kell felnyomulni a járműre. Meglepett a járművek sokasága, ami csak arra várt, hogy felszállítsa a tömeget. Nem igazán értem, hogy miért ragaszkodnak a teherautókhoz. Valószínűleg ez így maradt abból a korból, mikor még nem volt busz, vagy ezt is a remete rendelte el. Mindenesetre a járművek nem szállítanak trágyát szezonon kívül, ez jól látszik rajtuk. Mindegyiknek nyolc sor deszka képezi a berendezését, valamint egy nagy ketrec van a plató mögé szerelve, oda lehet rakni a poggyászt. A platóra való felmászást lépcsők segítik, ami mellé a teherautók beállnak. Egy deszkára szigorúan minimum hat embernek kell ülni. Ezt ázsiai seggel még éppen meg lehet csinálni, de a mi sorunkba a négy európai mellé bezsúfolt két helyi közül az egyik rögtön indulás után feladta, és átmászott a csomagos ketrecbe. Pár perc után nagyon szerettem volna csatlakozni hozzá.
Sofőrünk nyilván ismerte az utat, de ez még nem jelentette azt, hogy hittem is benne, hogy túléljük. Irgalmatlan tempóban nyomta neki, igazából csak azért, mert lendületet gyűjtött ott, ahol lehet, hogy aztán fel tudjon menni ott, ahol igazából annyira nem lehet. Meredek volt az út, sok hajtűkanyarral, amik lehetőséget nyújtottak a jobbra-balra csúszkálásra és erőteljes billenésre, illetve sok volt a gödör is, ami meg pattogást adott az örömökhöz. Az egész út olyan volt, mint egy hullámvasút, csak itt őszinték voltak a sikolyok.
Végre megérkeztünk lekászálódhattunk a platóról azzal a megnyugtató tudattal, hogy végig kell csinálni ugyanezt lefelé is. Sokan már lefelé tartottak, ők a hegy tetején töltötték az éjszakát, és valószínűleg onnan nézték a napkeltét. Kevéssé tűntek vallásos áhítattal telítettnek. Inkább úgy tűnt, hogy egy jó buli volt.
Miután végre megtaláltuk a megfelelő utat a sok egyéb szent helyre vezető út között, elindultunk felfelé. Meredek volt, jó hogy nem üzemi hőmérsékleten kellett megtennünk, hanem így reggel hét felé. Sokan nem mentek még felfelé, inkább szembe jöttek az emberek. Legtöbben gyalog, de volt, akit hordszékben hoztak. Az utóbbiak egytől egyig halálosan komoly fejet vágtak, talán azért, mert érezték, hogy röhejesen néznek ki a négy hordár vállán pattogva.
Felfelé csak néhány barna ruhába öltözött szerzetes araszolt, tyúklépésben, láthatólag imádkozva. Kezükben adománygyűjtő tál, fejükön meg valami műbőr üléshuzat volt. Hasonlót sem láttunk eddig. Nem hiszem, hogy az út elejét valami platón tették volna meg.
Az út mentén meglepően sok volt a szemét. Úgy látszik, a szent hely tiszteletben tartása és a szemetelés nem kapcsolódik össze az agyakban. Mondjuk a kevésbé szent helyeken se kellene mindent elborítani nylonnal. Nem annyira meglepő módon sok volt a bazáros is, viszont meglepő volt a kínálat specialitása. Például csak itt kapható bambuszból készült játékfegyver, melynek az oldalán kis kurbli van, azzal lehet előcsalni a fegyverropogásra emlékeztető kattogást. Természetesen az alkotók agya itt is eldurrant, és nem álltak meg a pisztolynál vagy a gépfegyvernél. Lehet kapni másfél méteres halálvetőket és gyilokszórókat, vagy Buddha tudja micsodákat. Láthatóan népszerű szuvenír.
A hegy tetején aztán a külföldieket azonnal beterelik egy kis irodába, ahol lehetőség nyílik a jegyvásárlásra kemény valutáért. Érdekelne, hogy mi alapján válogatják ki, hogy ki fog jegyet venni. Mondjuk minket nem bonyolult kiszúrni, de a szomszédos országok lakói ugyan milyen látványos jellemzőben különböznek?
Kiperkáltuk a fejenként hat dollárt, meg a kettőt a fényképezőért. Meg sem kérdezték, hogy van-e, azonnal számláztak egyet, pedig simán letagadtam volna. A visszajárót is dollárban adták, természetesen a bankjegyek fele nem felelt meg a myanmari standardnak, ezeket kéjes örömmel baszkodtam vissza, ahogy ők is visszadobták a dollárjainkat az Inle tónál. Legalább nem húzták a szájukat, adtak helyette tiszta, gyűretlen bankjegyeket. Nem mintha nekünk nem lenne mindegy, de hát miért ne legyünk szarrágók, ha egyszer lehetőség nyílik rá. Különben is, ez a pénz a kormánynak megy, nem valamiféle fenntartásra, pláne nem szemétszedésre. Myanmarban amúgy is fétise van a szuper ép dollároknak, miközben a kyat bankjegyek némelyike olyan állapotban van, hogy seggtörlésre se használnám, de nem is lenne alkalmas, továbbá az is csak javítana az állapotán. Készítettem is egy képet arról a dollárról, amit nem fogadtak el, és arról a kyatról, ami még gond nélkül használható.
Természetesen a szent hely közelében már le kellett venni a cipőt, és mezítláb lehet megközelíteni a sziklát.
Tényleg a hegy peremén egyensúlyozik, tényleg arany, és a remetével vagy nagyon elbánt a sors, vagy a király rossz követ hozatott fel. Ilyen fejjel én is remetének mentem volna!
A szikla és a rajta álló sztúpa megéri a fáradozást, meg a sok imádkozó hívő is. Sajnos a környezet nem az igazi, kicsit sok a modern, ronda épület a környéken. Természetesen lehet aranylemezeket ragasztgatni a kőre, amit nem hagyhattunk ki, pontosabban én nem hagyhattam ki, G meg nem vehetett benne részt. Valamiért itt is le vannak tiltva a nők. Szóval a készlet egy újabb darabját is felnyaltam egy szent helyre. Remélem, segít, mégha minden tekintetben hitetlen vagyok is.
Elnézelődtünk, üldögéltünk, aztán csak elindultunk lefelé. A séta kevésbé volt fárasztó, mint felfelé, de valahogy hosszabbnak tűnt és talán még meredekebbnek.
Sokan vártak járműre, de egy sem volt. Vagy egy órát álldogáltunk, mire érkezett egy teherautó. Természetesen azonnal eltűnt a rend és fegyelem, meg az udvariasság is, és a lépcsőt mellőzve mindenki ott mászott a teherautóra, ahol tudott, és úgy furakodott fel, ahogy tudott. Csatlakoztunk a mozgalomhoz, így feljutottunk, de leülni már nem sikerült. Kitartóan tartotta egy-egy ember a kezét a kiszemelt helyünkön, jelezve, hogy az foglalt. Mi meg szép lassan ültünk lefelé, jelezve, hogy nem érdekel. Nyertünk. Lefelé szerencsére ésszel mentek a teherautók, gondolom, a sofőrök is tudják, hogy lefelé nehezebb megállni.
Ugyan vonattal akartunk Yangonba menni, de a lustaság megint győzött, így buszjegyet vettünk, és megebédeltünk a busz indulásáig. Az út nem volt igazán hosszú, pár óra múlva befutottunk a Yangoni busznegyedbe, ahonnan taxival mentünk a városba. Elsőre bepróbálkoztunk a szállodával, ahol az utolsó éjszakára foglaltunk szobát, de ez még nem az utolsó éjszaka volt, ennek megfelelően nem is volt hely. Semmilyen hely, még a folyosón sem.
Viszont találtak egy szobát egy közeli helyen. Hát, ahogy a szállásbeli tendencia alakult az elmúlt két éjjel, nem kellett csalódnunk. A ventillátorként funkcionáló légkonditól eltekintve egy pakisztáni szoba minőségét hozta, csak négyszeres áron. Ez van, ezt kell szeretni!

 

Címkék: myanmar yangon

49923 km, Yangon

2010.01.30. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Nem buliztuk szét magunkat az év végével, mondjuk úgy ittunk egy sört aztán annyi, ennek ellenére a reggeli felkelés elég nehézkes volt, köszönhetően egyrészt annak, hogy az utcán viszont buliztak, másrészt annak, hogy hajnali három óra harminckor szólalt meg a vekker. Összepakoltunk, és teljes harci díszben levonultunk a megbeszélt helyre, hogy várjuk a buszt. Az utcán még jócskán voltak emberek, bár nagyrészük leginkább hazatalálni próbált, vagy csak úgy egyáltalán megállni a lábán. A sarkon heverő véres poló és a mellette eldobott gumikesztyűk arra utaltak, hogy volt, akinek nem ez volt a legjobb bulija.

A busznak elvileg négykor kellett volna jönnie, de nem jött. Ennek marhára örültünk, mert ki volt fizetve, meg nem is maradt túl sok bahtunk a taxizáshoz. Húsz perc várakozás után aztán meggyőztünk egy taxist, hogy mégiscsak vigyen el a szokásos 4-500 helyett 360-ért, amit meg is tett, rekordidő alatt. Öt előtt már a reptéren voltunk. rögtön be is csekkoltunk, kiöntöttük a vizet, mert az olyan veszélyes, hogy nem lehet a gépre vinni, és bevonultunk a tranzitba, azzal a jóleső gondolattal, hogy a maradék kevéske időnkben frissítjük a blogot, meg elküldünk pár e-mailt, hiszen van wifi, ki van írva. Egyedül arról feledkeztünk meg, hogy a mosoly országa leginkább a kaján mosoly országa. Ilyen értékes dolog, mint egy nyamvadt internetkapcsolat annak a pár tévelygő utazónak, aki laptopot cipel, nem fér bele a büdzsébe. Csatlakozás után a kívánt weblap helyett a király vigyorgó képe jött fel, meg két kis ablak, user, illetve password, valamint egy rövid, de szívet melengető szöveg arról, hogy hol is lehet jó pénzért szerezni ilyeneket. Bontottuk a kapcsolatot. Némi próbálkozás után, rátaláltunk a KLM hálózatára, ami viszont eléggé darabos volt, és sajnos nem találtuk a forrását, hogy közelebb kerüljünk.
Ezzel a szerencsétlenkedéssel el is ment annyira az idő, hogy szállhattunk is fel a gépre. Jó, hogy nem engedték fel a vizet, mert esetleg lelocsolhattam volna vele a pilótát, ugyanis a fülke ajtaja végig nyitva volt. Ilyet is régen láttam már!
Kaja valahogy nem jutott, pedig el tudtuk volna viselni. Helyette kaptunk három kitöltendő papírt, amin mindenféléről kellett nyilatkozni. Leszállás után ezeket aztán senki nem nézte meg, csak elpakolta.
Az útlevélvizsgálatnál már láttuk, hogy kint vár két srác egy szállodából a foglalással rendelkező utasokra. Történetesen mi is ezt a szállást néztük ki, úgyhogy G rögtön le is csapott rájuk, és szerencsére nem tiltakoztak az ellen, hogy minket is elvigyenek. Ezzel megtakarítottunk magunknak egy taxizást.
A szállodában aztán kiderült, hogy sajnos nincs annyi szoba, mert volt, aki mégse utazott tovább. Ezen egy rendkívül irritáló srác teljesen kiakadt, pedig hát neki se volt foglalása, viszont ingyen befurikázták, és körbetelefonálták neki a környező szállodákat. Persze nem lehetett a kedvére tenni, pedig még egy limonádét is hoztak neki, hogy lenyugodjon. Azt is csak fintorogva szagolgatta. Nem értem, hogy minek utazik az ilyen.
Minket is csak úgy tudtak elhelyezni, hogy G kapott egy ágyat a dormitóriumban, én meg egyet a folyosón. Viszont reggelit is kaptunk, ezért már hajlandó lettem volna a küszöbön is aludni. Reggeli után lepakoltuk a cuccainkat, és elindultunk a városba, először is pénzt váltani. Az árfolyam nem volt valami rózsás, de így is nylonszatyorban kaptuk meg a pénzt.
Ha már a városban voltunk, ellátogattunk a Shwedagon Payához, ami Myanmar egyik legszentebb helye.
A bejáratnál természetesen le kellett venni a cipőt és a megőrzőben hagyni. Itt egy kicsit buddhistábbak az emberek, úgyhogy a zoknit is le kellett venni.
Fedett lépcsősoron másztunk fel a dombra, ahol a zedi (chedi, stupa, chorten, stb.) áll. Kiérve az alagútból ott tornyosult felettünk. Nemcsak baromi nagy építmény, de gondosan le is van aranyozva. És amikor arról beszélek, hogy aranyozva van, akkor nem arra gondolok, hogy ráfújtak pár karton aranyszínű neoluxot. Az aranyozás vakítóan verte vissza a nap fényét, amire rátett még egy lapáttal a fehér márványpadló, a körben álló kisebb zedik, valamint a körön kívüli szentélyek tetejének aranyozása. Gyakorlatilag hunyorogva álltam és folyt a könnyem, mintha a napba néznék, pedig most felújítás miatt a központi zedi nagy rész le van ponyvázva.
Kicsit leültünk az árnyékba bámulni a csodát, meg az embereket, akik jöttek bámulni a csodát. Turista nem sok volt, csak hívők. Legtöbbjüknek be volt kenve az arca a helyi divat szerint faporból készült krémmel. Elég viccesen néznek ki a szétmaszatolt sárra emlékeztető make-uppal.
Az útikönyv kiolvasása után beálltunk mi is a hívők közé, és körbesétáltuk a zedit, ami körül rengeteg szentély van, mindegyikben legalább egy, de inkább több Buddha szoborral. Az igazán menők feje körül színesen villogó ledglória is van. Megnéztük a régi harangot is, amit az angolok lenyúltak annak idején, de mikor hajóra akarták rakni beleejtették a folyóba. Végül nem tudták kiszedni a 23 tonnás kis aranyost, így „jóvanakkó ottrohaggyáe” felkiáltással visszaadták a helyieknek, mondván, hogy ha annyira kell nekik, akkor halásszák ki. Kihalászták.
Cipőinket páronként 50 kyat váltságdíj fejében visszaszereztük és elindultunk ebéd után nézni. Itt szeretném megjegyezni, hogy a helyi pénznem írásmódjának és kiejtésének még annyi köze sincs egymáshoz, leginkább csetnek mondják.
A közeli piacon ettünk valamit rábökéses választás útján. Mellettünk egy kis asztalnál serényen csomagolta egy fickó a bételt kis egységcsomagokba. A leveleket lekente kis mésszel, arra jött a bétel, meg még jó pár hozzávaló, amikről fogalmam sincs, hogy mik voltak, aztán villámgyorsan összehajtotta őket, és kis zacskóba csomagolta, és a vevő már vihette is. Általában az utolsó darabot be se csomagolta, az rögtön ment a vevő szájába. Hát, hiába, közel van India. Ez egyébként az arcokon is látszik. Sokkal kevésbé ázsiaiak a vonásaik és sokkal sötétebb a bőrük. Érdekes így országról országra haladni és látni, hogy a határátlépés csak bürokratikus esemény, valójában nincsenek határok. Az arcok, szokások, nyelvek, vallások úgy folynak egymásba, mint a színskála színei. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy ez már nem piros, hanem kék, de hogy hol is volt a határ, azt senki nem tudná megmondani.
Hazafelé menet még benéztünk a Sule Payához, de most nem mentünk be. Kicsit fáradtak voltunk már. Kokettáltunk a gondolattal, hogy beülünk egy moziba megnézni az Avatart, de arra jutottunk, hogy csak elaludnánk, szóval helyette egy kávét ittunk meg és hazaballagtunk. Éppen nekiálltunk olvasni, mikor bejelentették, hogy lett szabad szoba, mert aki lefoglalta, sikertelenül vette az országba való bejutás akadályát, vízum nélkül érkezett, következésképpen ugyanazzal a géppel ment is vissza.
Szóval lett szobánk, meg még buszjegyünk is a továbbutazáshoz, bár a kettő között semmilyen összefüggés nincs. Utóbbit egyszerűen megvettem a recepción. Szállodánk, a Mother Land Inn 2 alkalmazottai egyébként nagyon lelkesek, és mindent megtesznek. Egy baj van velük, sokan vannak, és ha elfordulok egy pillanatra, mire visszafordulok, már egy másik tök ugyanolyan lányka áll ott, aki nem érti, hogy miről beszélek. Néha mondjuk én sem értem, miről beszélek.

 

Címkék: myanmar yangon