Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


39421 km, Vientiane

2009.11.08. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Elsőként a Haw Pha Kaew, vagyis a híres Smaragd Buddha templomát látogattuk meg. Természetesen a Smaragd Buddha pillanatnyilag Bangkokban tekinthető meg. Egyébként ez volt a királyi templom, ma buddhista művészeti múzeum, és működő templom egyben. Kicsit furcsa ez így, el tudom képzelni, hogy a hívő besétál és felnyal egy aranyfüst lemezt a kiállított szobor homlokára, és pénzt nyom a markába. Mindkettőnek volt nyoma, bár az aranyozás lehet, hogy azelőtt történt, hogy a Múzeumba került volna a darab.

Innen a Wat Si Muangba mentünk, ami a város leglátogatottabb temploma. Természetesen ezt is lerombolták, és csak 1915-ben építették újjá, úgyhogy az épület maga nem túl érdekes, viszont itt van a város oszlopa. A legenda szerint, mikor a fővárost 1563-ban Vientiane-be költöztették, a bölcsek kijelölték a templom helyét, ahol kiástak egy gödröt a város pillérének. Felhúzták a nagy kőoszlopot a gödör fölé, és várták, hogy egy önkéntes feláldozza magát a szellemeknek. Végül egy terhes nő ugrott a gödörbe, akire aztán rárakták az oszlopot. Ha volt szívük, akkor nem lassan engedték le.
Az oszlop ma is a templom közepén áll, szépen learanyozva, szobrokkal és hívőkkel körülvéve.
A templom egy másik részében szerzetesek áldást osztottak kis fehér madzagok formájában, amit a hívők csuklójára kötöttek. Járt még a madzag mellé szenteltvizes lefröcskölés és mantrázás is. Kicsit arrébb mások egy Buddha szobrot emelgettek, ami a legenda szerint megválaszolja a kérdést, amit a háromszori felemelés során a hívő megfogalmaz magában. Ha megjön a válasz, akkor illik ajándékot hozni.
Maga a szobor nem túl nagy, és ha nem tudnám, hogy Buddha, akár aranyozott krumplinak is hihetném. Ez a szobor túlélte a sziámi támadást.
A templomjárás után kerestünk egy gyógyszertárat, és beszereztünk szúnyogriasztó spray-t, meg ha már ott voltunk, benéztünk egy másik piacra is. Sok érdekeset nem láttunk, viszont G sikerrel beletoccsant a szennyvízbe, és a felfröccsenő foslé térdig beborította, a járda szélén kulacsból öblítgettem le róla. Na, ezért sem szeretek szandálban járni.
Késő délután elsétáltunk a közeli Wat Ong Teu Mahawihanba. Mondanom sem kell, hogy az eredetit lerombolták, majd az egészet újraépítették, ahogy az errefelé szokás. Egy darabig elüldögéltünk a hatalmas bronz Buddha szobor előtt, és megállapítottuk, hogy kicsit lenéző a tekintete.
A nagy fáradtságra való tekintettel lementünk a Mekong partjára és ittunk egy sört, illetve megvacsoráztunk egy kifőzdében, remélem, nem fogjuk megbánni.
Este aztán véletlenszerűen benézve az ágy mögé két dolgot fedeztem fel ott. Egy pár zoknimat, meg G napszemüvegét. Elhúzva az ágyat aztán kiderült, hogy nem G napszemüvege volt, hiszen az egy fröccsöntött kínai szar, Adidas felirattal, hanem egy Ray Ban, ráadásul eredeti. Legrosszabb esetben is sokkal jobb minőségű hamisítvány, szóval megtartjuk. A tulajdonosa úgyis valahol egy másik földrészen szentségel már. A kérdés csak az, hogy mit csináljunk a régivel? Dobjuk az ágy mögé?

 

 

Címkék: laosz vientiane

39417 km, Vientiane

2009.11.07. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel megfelelően sokáig szöszöltünk ahhoz, hogy ne tudjuk eldönteni, hogy reggelizzünk, vagy rögtön ebédeljünk. Csak a kávé volt biztos, abból viszont kaptunk egy korsóval, és jó erőset. Reggeli után csak úgy káprázott a szemem a magas vérnyomástól.

Ezután a város talán legnagyobb sugárútján indultunk el a diadalív felé, útközben belebotlottunk a Fekete Sztúpába, így azt is megnéztük. Azért fekete, mert az aranyborítást elhordták róla a sziámiak. Vientiane-ben, és fél Laoszban úgy kezdődik mindennek a története, hogy miután a sziámiak lerombolták, újra felépítették. Egyébként a legenda szerint ez a sztúpa a várost védelmező hétfejű sárkánynak az otthona (aki például ebben a háborúban a saját sztúpájának az aranyát sem tudta megvédeni).
A sugárúton tovább sétálva felbukkant a diadalív, ami mellett már előző este elsuhantunk. Ezt egyrészt a franciáktól koppintották, szerintem a sugárúttal, meg a körforgalommal együtt, másrészt azért próbáltak belevinni valami laoszit. A város nyüzsgésére jellemző, hogy a hatsávos út közepéig simán besétáltam fényképet csinálni.
Közelebb érve aztán láthatóvá válik a diadalív történetének néhány egyéb aspektusa is. Például betonból van, ami egyrészt ronda, másrészt viszont ingyen volt, a cementet ugyanis az amerikaiak adták, igaz reptér építésére. Hát, akárhogy forgatták a terveket, csak ez lett belőle. Néhányan ezért csak függőleges kifutópályának hívják.
Ráadásul nincs is befejezve és erre az angol nyelvű ismertető tábla is felhívja a figyelmet. A laoszi marketing egyik igen szép példája egyébként ez a tábla, melynek egyik mondata szerint „...közelebbről még inkább olyan, mint egy betonszörny.” Egyébként közel sem ennyire ronda, akár be is fejezhetnék.
A helyieket egyébként nem zavarják a negatív vélemények, mindenki boldogan sétálgat a környéken, amit a fényképészek ki is használnak. Mindegyik nyakában digitális gép lóg, az oldalán meg egy kis fotónyomtató. A náluk lévő technika használtpiaci árát tekintve sem tudom elképzelni, hogy valaha megtérülne a befektetés, bár nyilván tévedek, mert azért ennyi fényképész nem lehet annyira hülye, hogy veszteséget termeljen.
Innen továbbsétáltunk, továbbra is a városból kifelé, a Pha That Luang felé, amely egy szép nagy aranyozott sztúpa, ami a nevéből ki is derülne, ha értenénk a nyelvet. Ez Laosz legfontosabb sztúpája, kicsit olyan, mint nekünk a Parlament és a Korona együttvéve.
Mire odaértünk, teljesen kitisztult az ég, ami egyrészt azt jelentette, hogy szépen ragyogott az aranyozás, másrészt azt, hogy baromi meleg lett. További apró problémát jelentett, hogy déltől egyig zárva volt, de addig megtekintettük a bazár választékát. Volt színarany Buddha és Szűz Mária medál is pokrócról árulva, valamint döglött állatok szárított darabjai. Egy részük védett, egy részük meg szigorúan védett, nagyrészük meg hamisítvány volt.
Kicsit még üldögéltünk a napon, hogy biztos legyen az agyvérzés, míg eljött a nyitás ideje. A hívőkkel együtt körbejártuk a sztúpát, aztán a cipőt levéve felmásztunk az első szintre, ahol szintén körbejártunk. G a négy kijárat közül rossznál ment ki, és nem túl meglepő módon nem találta a cipőinket. Én meg őt nem találtam. Egy kicsit így fogócskáztunk, de aztán csak egymásra találtunk, ahogy ez lenni szokott. Természetesen együttérzően röhögtem.
Az árnyékban üldögélve néztük, ahogy az ütődött távol-keleti fotóscsoport sorba áll, hogy ugyanarról a pontról tök ugyanolyan képet csinálhasson, mint a másik tíz. Olyan volt, mint egy Oscar-díj gála, ahogy egy csoportban állva nyomták a gombot. Nem mondom, hogy nem fotogén az épület, de azért nem csinálnék róla 150 képet egy ponton állva.
Miközben én is fényképezővel sétálgattam, azt látom, hogy egy szerzetes erősen mutogat rám, és hangosan röhög. Aztán mutogatott a másik irányba és még hangosabban röhögött rajtam, a hülye falangon. Akkor esett le, hogy közben megfeledkeztem róla, hogy egy sztúpánál vagyok és rossz irányba kezdtem el megkerülni. Akkor már én is röhögtem, intettem, hogy leesett ám, és elindultam a másik irányba. Ezek a szokások néha megnehezítik az ember életét, nagy ám ez a sztúpa ahhoz, hogy csak úgy örömből kerülgesse az ember a tűző napon.
A szerzetesek éppen valami ünnepre készülődve hordták ki a zászlókat és izzadtak rendesen, nem is nagyon foglalkoztak vele, hogy melyik irányból kerülik az objektumot.
Ezután ugyanazon az úton indultunk vissza, mint amelyiken érkeztünk, de útközben benéztünk a piacra. Túl sok érdekeset nem láttunk a tehénszarvból és talán tehénkoponyából, valamint bőrből fabrikált orrszarvútrófeán kívül. Biztos vagyok benne, hogy lehet kapni eredetit is, de azt talán még Laoszban sem raknák ki a piacon.
Továbbsétálva beugrottunk még a Wat Si Saketbe is. Elsőként az udvarán megettük a piacon vásárolt papayát a kókuszpálmák árnyékában.
Ez az egyetlen templom, amit nem romboltak le a sziámiak, talán azért, mert sziámi stílusban épült, aztán nem vitte rá őket a lélek. Azért természetesen az értékeket elhordták. A templomot körülvevő árkádok alatt több száz Buddha üldögél, szépen sorban. Az apró falfülkékben meg még több apró Buddha figyel kettesével. A templom maga kellemesen öreg kinézetű, bár sokszor restaurálták. A falakat belül freskók díszítik, mindenféle buddhista történetet bemutatva, bár az egyes epizódok teljesen véletlenszerűen kerültek elhelyezésre. Természetesen a templom működik, annak ellenére, hogy belépőjegyet kell venni. Jó ideig elnézelődtünk, aztán egy vacsorával gondosan lezártuk a napot.

 

 

Címkék: laosz vientiane

39406 km, Vientiane

2009.11.06. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel a megbeszéltek szerint nyolckor találkoztunk, hogy reggelizzünk. Körkérdésünkre kiderült, hogy rajtunk kívül mindenki hideg vízben zuhanyozott. Mindenkinél rosszul volt ugyanis bekötve a cső, ahogy nálunk is. Itt is utólag beépíthető vízmelegítő volt, mint a legtöbb helyen, úgyhogy nem volt bonyolult letekerni a gumicsöveket és átkötni. A szerelő szerint ugyanis a helyes megoldás az volt, hogy a falból kiálló csonkra köti a zuhanyrózsát, a vízmelegítőből lógó csövet meg visszakanyarítja a vízmelegítőbe. Fájdalom! És ezt megcsinálta mindegyik szobában.

Reggeli után aztán kipakoltunk a szobából, a hátizsákokat a háziakra bíztuk, és elindultunk. Az út valakinek a telkén vezet át, aki kihasználva a lehetőséget kirakott egy sorompót, és csak 2000 kip ellenében engedi át a népet, hogy aztán pár száz méterrel arrébb újabb 5000-et kelljen leperkálni belépőért, bár ez már igazán nem számít, hiszen a csónakért 100.000-et kell fizetni, ezért is törekedtünk arra, hogy csapatosan jöjjünk.
A barlang bejárata egy függőleges sziklafal tövében, sűrű erdőben van. A barlangból kilépő folyó kis kék vizű tavacskát képez, igen jól néz ki. Először is ezen a tavacskán szállítják át a látogatókat, a motorcsónakok a tó feletti zúgó után, a barlangban várnak. A járművek nem túl bizalomgerjesztők, ha beszáll a három utas, pluszba vezető hátra, a kisegítő lámpás ember előre, akkor a pereme csak öt centire van a víz felszínétől. Ehhez hozzáadódik még az is, hogy hátulról folyamatosan azt hallja az ember, hogy a vezető lapátolja ki a vizet. A csónak amúgy is inkább hosszú, mint széles, szóval billeg az istenadta, miközben a sötétben halad felfelé. Egyszer aztán megálltunk és közölték, hogy „walk” Mivel a meder túl sekély volt, ki kellett szállnunk és bokáig érő vízben kellett sétálni pár métert, aztán lehetett visszaszállni. Én természetesen bakancsban jöttem. Szerencsére tényleg nem volt mélyebb a víz sehol, mint a bakancs szára, de ez csak azután derült ki, hogy levettem és mezítláb folytattam. Nem volt egy kellemes élmény, a meder ugyanis szikla, abból is az érdes, hegyes fajta.
Következő sétálós megállásunknál már volt part, ahonnan még feljebb lehetett mászni és megnézni a cseppköveket. A világítás itt rendesen meg volt csinálva, nemcsak pár neoncső volt szétdobálva, így tényleg szép volt. Sőt annyira visszafogták magukat, hogy csak egy lila lámpát szereltek be, a többi sima fehér volt.
Leérve aztán a barlang mennyezetén alvó denevéreket kezdte el az egyik fickó dobálni, hiába mondtuk, hogy hagyja már őket. Nem egészen értették szerintem, hogy mit nyafogunk, hiszen csak denevérek voltak. Mikor aztán felébredtek, akkor elkezdtek felszállni, pont mint a filmekben. Egy fekete foltból csak ömlöttek kifelé százszámra. Hihetetlen, hogy hány denevér fér el egy négyzetméteren!
Továbbcsónakáztunk a hét kilométer hosszú barlangban. Helyenként hatalmas csarnokokat szeltünk át, bár ezt csak sejteni lehetett, mert világítás nem volt, csak az a két lámpa, ami a két csónakosnál volt, azt meg arra használták, hogy megtalálják a sziklákat, amiknek nem akarnak nekimenni. Amúgy is szótlanok voltak egész úton, szóval sokat nem tudtunk meg, de így sem volt rossz.
A barlang túloldalán aztán kiraktak, de nem igazán jöttünk rá, hogy mit is magyaráznak, így utólag azt hiszem, hogy vissza lehetett volna menni gyalog, az erdőn keresztül is a faluba. Ez is jó lett volna, de meg akartuk várni a csapat másik felét. Ezt ők úgy értelmezték, hogy nem akarunk gyalogolni, úgyhogy visszatereltek a csónakba, és elindultunk lefelé, most már sokkal gyorsabban. Barátaink közben elhúztak szembe, vadul integetve. A barlangban se lassítottunk, lefelé jobban ment. Kiszállni sem kellett mindenhol, de ahol igen, ott sikerült megmerítenem a bakancsomat, amit a gyaloglásra készülve gondosan felvettem. Mindig öröm, ha az ember vizes cipőben gyalogolhat.
A kiindulási ponton aztán leültünk, G és a belga srác kekszet majszolgatott, én meg zoknit csavartam, fényképeztem, zoknit csavartam, stb.
Közben megtalált minket egy teljesen szétcsúszott srác azzal, hogy nem találkoztunk-e a barátaival, akiket előző nap elveszített, amikor leesett a motorjáról. Saját bevallásai szerint az elmúlt napokban túl sokat költött drogokra meg alkoholra és ezért furcsa dolgok történtek vele, például napjában ötször leesett a motorjáról. Volt is egy szép nagy monoklija meg kisebb sérülései.
Vártunk egy jódarabig, de barátaink nem kerültek elő, így arra jutottunk, hogy biztos gyalog mentek vissza, mi is elindultunk hát, mert még el akartunk jutni Vientiane-be, illetve Tha Khaekbe.
A faluban pont várt egy pickup, éppen csak beugrottunk hátizsákjainkért, és már mentünk is Na Hinbe, ahonnan G-vel mi ketten azonnal át is ültünk egy másikba, ami Vieng Khamba ment. Belga barátunk inkább előbb elment enni, így elbúcsúztunk tőle.
Mikor Vieng Khamban leszálltunk, pont ott állt egy Vientiane-i busz, de nem szálltunk fel, mert már kopogott a szemünk az éhségtől. Nagy örömmel fedeztük fel, hogy van kolbász, így kértünk azt is a levesünkbe. Persze kiderült, hogy édes. G teljesen fel volt háborodva, hogy hogy lehet édes egy kolbász, pedig hát édeskolbásznak nem volt rossz. Tény, hogy Gyulainak pocsék volt.
Evés után szép hosszan vártunk, de egyetlen busz sem jött. Közben megérkezett a belga is, akit meg körbefuvaroztak pár egyáltalán nem útba eső helyre, azért nem érkezett meg eddig. Szép türelemmel vártunk, arra gondolva, hogy ha már két órája ment el a busz, akkor a következő igazán nemsokára jönni fog. Jött is, úgyhogy még egyszer búcsút vettünk a sráctól.
Sötétben buszozni unalmas, de ha a busz tévéjén laoszi klipek mennek, akkor kimondottan fájdalmas, mivel a laoszi kajánál csak a laoszi zene borzasztóbb.
Sajnos a környékbeli nyelvek tökéletesen alkalmatlanok éneklésre, mert ha a szó hanglejtését megváltoztatják, akkor mást jelent. Arra meg egészen kicsi az esély, hogy a szöveg hanglejtése és a zene dallama szinkronban legyen.
A videoklipek kivitelezése egyébként a városi tévé színvonalát hozza, a lényeg itt is az, hogy legyen benne egy jó nő, bár a sztori inkább népmesei. Általában arról szól, hogy a szegény legény beleszeret a lányba, sok munkával meggazdagodik, és övé lesz a lány. Ez lement mosogatófiúval, parasztlegénnyel, kőművessel. A kevésbé fantáziadúsakban egy fickó énekel, - és sajnos mozog is hozzá – a háttérben meg a jó nők előadják a táncitáncit, amit valamelyik kultúrház önjelölt koreográfusa összeállított. És mivel Ázsiáról van szó, talán mondanom sem kell, hogy a képernyő alján megy a szöveg, hiszen ami zene, az egyben karaoke alapanyag is.
A buszról este tízkor pateroltak le valahol Vientiane határában. Tuk-tukkal bevitettük magunkat, hogy legalább a térképen rajta legyünk, aztán elkezdtünk szállást keresni. Az első helyen a pofátlan ár kétszeresét kérték, a második se volt sokkal jobb, de elfogadtuk, mert nagyon szerettünk volna már lepakolni, aztán enni. Valamiért a fővárosokban a szállások mindig a vidéki ár duplájába kerülnek. Lehetne az oka mondjuk az ingatlanok magasabb ára, de azért mégiscsak Vientiane-ről beszélünk, a világ legfalusiasabb fővárosáról!

 

Címkék: laosz vientiane