Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


47866 km, Ko Lipe

2010.01.07. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A térképünk és a helyiek véleménye szerint is a parthoz közeli Ko Kra nevű szigetecske körül nagyon szépek a korallok. Búvárszemüveget és békalábat béreltünk, hogy kiússzunk megnézni. Indulás előtt vastagon bekentük magunkat napkrémmel, bár utólag kiderült, hogy még a teddyhengeres felvitel is kevés lett volna, legközelebb glettvassal próbálkozunk. Szóval felszerelkeztünk és úszni kezdtünk. A víz nagyon sekély, többnyire homokos, de befelé haladva egyre több a korall. A bérelt cuccaink nem voltak éppen a legjobbak. A békaláb dörzsölt, ami elég kellemetlen, mert percek alatt sebes lesz az ember lába, ráadásul nem is lehet vele mit csinálni, muszáj továbbúszni. Az egyik szemüveg is engedte a vizet. Mindezekkel együtt elértük a szigetecskét, aminek a partján kicsit pihentünk, majd körbeúsztuk az egészet. A zátony tényleg csodálatos. Rengeteg korall, temérdek hal van, amiket többnyire nem ismerünk. Kivétel a barracuda és a bohóchal. Némelyik egyébként olyan ízléstelen színösszeállításban pompázik, mint egy kínai gyerekjáték. A szigetkerülés után visszaúsztunk a partra. Kifelé lényegesen könnyebb volt, vittek a hullámok. Először is lecseréltük a rossz búvárszemüveget, aztán hazaszaladtam két pár zokniért. Ezt a búvártrükköt még Vietnámban tanultuk. Zoknival nem dörzsöl a békaláb, bár aki ezt nem tudja, az bizonyára jót röhögött a két hülyén, aki zokniban mászkált a homokban. Újabb napkrémadag után visszamásztunk a vízbe. Az új szemüveg már jó volt, és zoknival az úszás is kényelmes volt.

Megint elúsztunk Ko Kráig, hogy egy újabb pihenőt tartsunk. A sziget homokos partja tele volt hatalmas törött csigaházakkal. Azt hiszem, ehető csigák lehetnek, mert a legtöbb meg volt égve. Találtunk teknőspáncéldarabokat is a homokban, gondolom, ők is úgy végezték, mint a csigák.
Ko Kráról a parttal párhuzamosan úszva indultunk a következő szigetre, aminek még neve sincs. Pont olyan messze van a parttól, mint Ko Kra, csak kb. 700 méterrel arrébb. A kettő között meg egy hosszú korallzátony van, ami végig gyönyörű. Az úszás nem volt túlzottan kimerítő. Búvárszemüveggel meg pipával nem kellett a víz felett tartani a fejünket, csak lebegni, és lagymatag lábtempókkal hajtani magunkat. A víz elég meleg ahhoz, hogy órákig ellegyen benne az ember anélkül, hogy fázni kezdene. Mi is legalább egy órát töltöttünk azzal, hogy átlebegjünk a korallok felett. A partra úszva aztán visszasétáltunk a kiindulási helyünkre, ahol két dologra döbbentünk rá. Egyrészt arra, hogy összesen legalább négy órát töltöttünk a víz tetején lebegve, másrészt arra, hogy ez az idő bőségesen elég volt arra, hogy leégjünk. Utóbbi miatt le is mondtunk a további úszkálásról. Helyette csendespihenőt tartottunk.
Vacsora után újra kivonultunk naplementét nézni. A mai kicsit jobban sikerült.

 

 

Címkék: thaiföld ko lipe

47865 km, Ko Lipe

2010.01.06. 10:00 | Ahmet | 1 komment

Ittunk egy jeges kávét, ahogy szoktuk, és rendeltünk egy taxit. Szóval egy csónakot. A környéken az úgynevezett „long tail boat” a divat. Magyarra fordítva elég hülyén néz ki a neve, nem is próbálkoznék inkább ilyesmivel. A csónak egyébként klasszikus csónak alakú, mint amilyet a gyerekek rajzolnak. A nevét már a modern kor hozta el, ugyanis a propeller az, ami a hosszú farok végén van. Ez is szép példája a szegényember találékonyságának. A tradicionális csónakra ugyanis úgy szereltek motort, hogy a tatra gömbcsuklóval felraktak egy bármilyen elérhető motort, a propellert meg egy jó három méter hosszú rúd végére helyezték. A hosszú rúd sem divat, így lehetett egyszerűen megoldani, hogy a propeller tengelye közel vízszintes legyen és előre tolja a hajót, ne felfelé. Nyilván a motoron kívül mindent otthon barkácsolnak, így lehet olcsó. A nálunk megszokott csónakmotort fel sem lehetne szerelni, mert a csónak vége hegyes meg magas is.

Szóval egy ilyen csónak jött értünk. Csak úgy kalózosan belegázoltunk térdig a vízbe és bemásztunk. Költséghatékonyság keretében egy olyan csónakba pakoltak, ami két utast már vitt snorkelezni, minket meg csak kiraktak a szomszéd szigeten, Ko Adangon.
A parton rögtön látható volt, hogy ennek a nemzeti parknak is percei vannak csak hátra. Eddig megúszták a szigetek, hogy „fejlesszék” őket, csak Ko Lipén folyt építkezés, mivel nem volt a nemzeti park része. Most már az, és ezzel úgy tűnik, hogy az a fura helyzet állt elő, hogy ha Ko Lipe a nemzeti park része és lehet rajta építkezni, akkor a többi szigeten is meg kell engedni. Legalábbis ez a gyanúm, mert eddig a nemzeti park státuszra hivatkozva csak a parkőrállomásokon volt néhány bungaló, amit a nemzeti park üzemeltetett. Most ahol partot értünk, egy befejezés előtt álló szállodát találtunk, az ösvényt meg nem. Szerencsére ténfergett arra pár munkás, akik útbaigazítottak.
A szálloda vízellátásáért felelős nagy fekete műanyagcső mentén kaptattunk felfelé, az erdőn át, a Kalóz vízeséshez. A legenda szerint ezt a vízesést használták édesvízforrásként a környék kalózai. Tényleg voltak itt kalózok. A nemzeti park nevét is adó Ko Tarutao volt régen Thaiföld Szibériája, ahol a politikai foglyokat tartották. Elsőre úgy tűnik, hogy azért a hely lényegesen kellemesebb, mint Szibéria volt, de igazából nem lehetett egy leányálom. Sokan meghaltak maláriában, meg egyéb kellemes betegségben, amit trópusokon el lehet kapni. Az ellátmány meg hol megérkezett a börtönbe, hol nem. A helyzet annyira nem volt kellemes, hogy még az őrök sem élvezték. Olyannyira nem, hogy egy szép napon összeálltak a fogvatartottakkal és közös vállalkozás keretében kalózkodni kezdtek. Azért kíváncsi lennék, hogyan zajlott le az átmenet.
A dzsungel nem volt rossz, pedig egyetlen állatot sem láttunk. A vízesés, ahogy azért elvárható volt egy kis sziget vízesésétől, maga is meglehetősen kicsi volt. Pihengettünk egy keveset, aztán elindultunk a parkőrállomás felé. Az ösvény az erdőben vezetett, párhuzamosan a parttal. A vadvilág itt sem akart rajtunk ütni, csak egy gyíkot láttunk, meg valami varánuszszerűséget, amint elrohant a fák között a víz felé.
Nagy túra nem volt ez sem, összesen talán három kilométer, viszont a strandra vezetett. Lehet, hogy nem mondok újat, de a nap sütött, a tenger botrányos kék árnyalatú volt, a homok meg fehér. Tulajdonképpen nem más, mint porrá tört korall és kagylók egyvelege. A homok finomsága attól függ, hogy a sziget melyik oldalán áll az ember. A jellemző szélirány felőli oldalon egészen durva, a túloldalon meg egész finom.
Intenzív ejtőzésbe kezdtünk, amit délután ötig folytattunk, akkora jött értünk a csónak, hogy visszaszállítson.
Este még kisétáltunk Ko Lipe nyugati oldalára megnézni a naplementét. Ez a sziget védett oldala, ráadásul egy öböl, úgyhogy a part olyan, mintha nullás liszt borítaná. A naplemente mérsékelten volt giccses, de majd megnézünk egy másikat.

 

 

Címkék: thaiföld ko lipe

47857 km, Ko Lipe

2010.01.05. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel egy kávé után elindultunk a parton, minden különösebb cél nélkül. A nap ragyogóan sütött, a tenger kék volt, a homok fehér. Mikor elértük a homokos strand végét, búvárszemüveget béreltünk, és letáboroztunk egy kis öbölben, amiről kijelentettük, hogy a mi strandunk. Pár percen belül érkezett egy olasz páros, onnantól már nem volt már annyira a mi strandunk, bár azt hiszem, nem zavartuk egymást különösebben.

Néha úsztunk egyet, megnézni, hogy mégis mit csinálnak a halak, összeszedtünk pár csigát, kagylót, koralldarabot, olvasgattunk, és csendben leégtünk. Hiába kentük magunkat, hiába hevertünk az árnyékban, a víz tetején lebegve így jár az ember.
Érdekes módon G járt rosszabbul, pedig ő mindig alaposabban bekeni magát, mint én. Lehet, hogy az én bőröm már feladta, és inkább le sem ég, hiszen úgysem tanulok belőle.

 

Címkék: thaiföld ko lipe

47856 km, Ko Lipe

2010.01.04. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A nap azzal kezdődött, hogy úgy hajnali kettő körül végre elaludtunk, majd úgy folytatódott, hogy fél hatkor felébredtünk. Vonatunk meglepő módon pontosan érkezett Hat Yaiba, reggel fél hétkor. Kilépve a vonatból azonnal ránk talált egy felhajtó, aki utasokat keresett Pak Barába. Mivel mi is arrafelé tartottunk, meghallgattuk az ajánlatát és el is fogadtuk. Megvettük jegyet a minibuszra Pak Barába, majd onnan speed boatra Ko Lipére. Az út teljesen eseménytelen volt, de az is lehet, hogy csak átaludtam. Nem értem, hogy miért tudok egy minibuszban ülve aludni, ha a vonaton fekve nem sikerül.

Kipakolva a cuccainkat megkezdődött a szokásos thai kavarás, amiben szerintem semmi logika nincs. Ha az ember meg akarja érteni, hogy mit csinálnak, akkor garantáltan elbukik és csak ideges lesz, meg aggódni kezd. Jobb hagyni, játsszanak csak!
Először is beszedték a jegyeket, majd bilétákat osztottak helyettük. Persze villámgyorsan belekeveredtek, hogy kitől szedték be a papírt, és kinek adtak már bilétát. Aztán matricát is adtak, hogy ragasszuk magunkra, így jól látható, hogy hova tartozunk. Utána a csomagokra raktak különféle címkéket, aztán egyetlen oldalkocsis motorral átszállították őket a kikötőbe, ami nem volt messzebb ötven méternél. Itt először is jegyet kellett venni a nemzeti parkba, mivel úgy néz ki, Ko Lipét is bevonták a területbe. Gondolom, ezzel a lépéssel megnégyszereződött a látogatók száma. Aztán ellenőrizni kellett, hogy a csomagjainkat tényleg áthozták-e és meg kellett mondani hova megyünk, hogy a cuccot úgy rakják be. Felmerül a kérdés, hogy mire szolgáltak a matricák?!
A hajó, vagyis speed boat gyakorlatilag egy nagy motorcsónak, vagy ötven üléssel, meg négy baromnagy motorral. A hátizsákjainkat szépen beadogatták, azokkal a flegma mozdulatokkal, amivel dolgozni szoktak az emberek. Folyamatosan azt vártam, hogy valamelyiket beleejtik a vízbe, csak abban bíztam, hogy ez kivételesen nem a miénk lesz. Sikerrel vették a bepakolás akadályát, jöhettek az emberek. Szigorúan a biléta sorszáma szerint beszállhattunk, hogy aztán oda üljünk, ahova szeretnénk.
Az út elvileg másfél óra, gyakorlatilag kettő, ami bruttó kettő és fél. A kikötő elhagyása után a playboynak öltözött „kapitány” rátolta a gázkarokat, és innentől 55 km/h sebességgel hasítottunk a szigetünk felé. Közben megálltunk még Ko Tarutaon, de nagy fel- és leszállás nem volt.
Ko Lipe partja mellett egy úszó stéghez kötöttünk ki, kb. száz méterre a parttól. Itt nagy transzparens hirdette, hogy a helyi hajósok támogatása végett innen helyi hajóval kell menni, ami bárhova elvisz a szigeten, viszont plusz 50 baht, avagy lehet partra úszni. Ezt mondjuk az elején marhára nem mondták. Az összeg ugyan nem nagy, de kulturált országokban ilyet azért nem csinálnak. A stéget egyébként jól láthatóan nem annyi ember és cucc számára alakították ki, mint amennyi a hajókból általában kiszáll, úgyhogy hegyén-hátán álltak a csomagok meg az emberek, míg mindenkinek sikerült beszállnia egy csónakba. Mindez fájdalmasan lassan zajlott.
Végre partot értünk a botrányosan fehér homokon, a pofátlanul kék víz szélén, amin hajók lebegtek, mintha nem is a vízben volnának, hanem felette.
Az információs iroda tanácsára átsétáltunk a sziget túloldalára, ahol találtunk is egy kellemes bungalót, helyi viszonyok szerint olcsón, ázsiai viszonyok szerint drágán. Viszont a tenger csak egy lépés, úgyhogy ki is mentünk a partjára.
Úsztunk egy kicsit, de tényleg csak módjával, aztán építettünk egy csodálatos homokvárat, ha már ilyen sok homok van. Meg kell, hogy mondjam, várépítéshez nem a legjobb alapanyag, de tényleg szép. A várunk udvarát beültettük korallfákkal, aztán ledőltünk olvasni, ami nálam elég gyorsan átcsapott alvásba. Figyelmetlenségemet kihasználva a környék kutyái porig rombolták a várat. De tényleg, csak azon ugráltak! Nem mintha nagy csapás lett volna az öt perc alatt felhúzott palota elvesztése. Azt tervezzük, hogy az elkövetkező napokról még ennyit sem tudunk majd írni.

 

Címkék: thaiföld ko lipe

47231 km, Úton

2010.01.03. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel kinyargaltunk az állomásra, és ahogy ígérte a fickó, válogatni lehetett a jegyek között. Az esti vonatra vettünk jegyet, hálókocsiba, mivel az út legalább tizenkét óra Hat Yaiba. A jegyek birtokában aztán visszamentünk a szállodába és kijelentkeztük, a cuccokat a recepción hagyva. Sokmindent nem lehet Hua Hinben csinálni, így kimentünk a strandra, bár a fürdést elnapoltuk zuhanyzó hiányában. Nem tartozik a legszebb élmények közé a fél napos vonatozás sós ruhában.

A homokban ülve mindketten kiolvastuk a könyvünket, aztán vacsoráztunk, majd kiballagtunk az állomásra. A vonat persze késett, mert mindig késik. Már sötét volt, mikor felszálltunk. A kalauz gyorsan átalakította az üléseinket ággyá, amin még ülve megettük a bevásárolt pótvacsorát, aztán ledőltünk.
A kocsi elrendezése valószínűleg annak köszönhető, hogy a vasút nyomtávja itt kisebb, ezért a vagonok is keskenyebbek. Az ülések olyan elrendezésben voltak ugyan, mint a magyar vonatokon, és a számozás alapján is ugyanannyi utasnak szánták őket, jóval keskenyebbek voltak annál, hogy kényelmesen két ember elférjen rajtuk egymás mellett. Ággyá alakítva viszont elég szélesek voltak egy embernek. Én a felső lehajtható keskeny vackon kaptam helyet, de ez nem nagyon befolyásolta az éjszakai boldogságomat.
Az alvásból nem lett sok, mert a lámpák teljes erővel világítottak. Ugyan ez a hálókocsi teljesen más volt, mint az eddig megszokottak, le lehetett függönyözni az ágyakat, de ez sem segített. Üveges szemekkel zakatoltunk át a következő napba.

 

Címkék: thaiföld úton

46908 km, Hua Hin

2010.01.02. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel, immár teljes harci díszben megint a buszállomás felé tartottunk, bár meg sem fordult a fejünkben, hogy gyalog menjünk. Először egy oldalkocsis motor akart elvinni negyvenért, aztán biciklis riksák harmincért, de nyilván ebből kettő kellett volna. Végül egy pickuppal mentünk negyvenért. Én nem értem, hogy mi határozza meg az árat, csak a távolság? Azért ha két ember és két nagy, illetve két kicsi hátizsák felzsúfolódik egy oldalkocsira, az nem ugyanaz, mintha egy pickup vinné mindezt.

Hua Hinbe szerettünk volna eljutni, de nem volt közvetlen járat, úgyhogy Petchaburiba mentünk először. A helyiek persze csak Pethburinak hívják, hogy jól összezavarjanak. Két órát pattogtunk a busz hátuljában, hogy aztán megtudjuk, innen sincs busz Hua Hinbe, el kell mennünk Cha’amba, hogy ott átszálljunk, viszont Cha’amba sincs busz a buszállomásról, hanem el kell menni valahova és onnan mennek buszok. Itt teljesen elvesztettük a fonalat és inkább követtük egy srácot, akivel felszálltunk egy buszra, amiről aztán negyed óra, vagyis másfél kilométer után leszálltunk, onnan mentek ugyanis a minibuszok. A minibusz elvileg kényelmesebb, meg gyorsabb, meg jobb, viszont egyáltalán nincs csomagtartója, ami azt eredményezte, hogy a cuccok az út nagy részét egymás hegyén-hátán, illetve az én térdemen töltötték. Annyira nem volt luxusutazás. Cha’amban aztán sofőrünk közölte, hogy ez itt Cha’am, lehet kiszállni. Mikor a jegyet vettük, a maca azt mondta, hogy szól a sofőrnek, hogy hova akarunk menni. Hát, vagy azt mondta, hogy Cha’amba, vagy a sofőrt nem érdekelte, mert kirakott valahol az út szélén, aztán viszlát. Jó is, mikor egy városban térkép nélkül kell kitalálni, hogy hol lehet a következő buszra felszállni. Bepróbálkoztunk egy-két emberrel, de nem jutottunk sokra. Végül egy ladyboy jött segítségünkre, aki megmutatta az irányt. Persze közben megkérdeztünk még pár embert, végül egy kávézó tulajdonosa elgondolkozott és kiagyalt egy remek win-win stratégiát. Minket leültetett egy kávéra, ő meg elmotorozott és szólt a minibusz sofőrnek, hogy majd kanyarodjon arra. Így is lett, aminek nagyon örültünk.
A minibusz az ígért időpontban meg is érkezett, még a csomagoknak is talált helyet a sofőr az első ülésen, és mehettünk is összeszedni a többi utast. Meglepetésünkre csupa fiatal lány szállt be különböző helyeken. Kicsit az volt az érzésünk, mintha esti műszakra mennének a lányok, de a külsejük nem felelt meg az ilyen jellegű munkához. Nem a szépségük, hanem a felszerelés.
Természetesen megint egy ismeretlen helyen raktak ki, ahonnan találomra indultunk el egy irányba. Utcanév vagy felismerhető dolog, ami a térképen is rajta lett volna, egy sem volt. Szerencsére kiderült, hogy jó irányba indultunk, és szállást is találtunk, habár brutálisan túlárazottat. Hua Hin volt az első thai nyaralóhely, akárhanyadik Rama utasítására építették, és a mai napig itt van a királyi nyaraló. Szóval ez itt a thai Monte Carlo. Ez alapvetően két dologban nyilvánul meg: az árakban, meg abban, hogy az éttermekben van terítő. Az árak jobban fájtak.
Hogy szép sorjában intézzük dolgainkat, először jegyet vettünk az esti thai boksz meccsre. Itt meglepő módon kedvezőbb a jegyár, mint Bangkokban. A terem meglehetősen kicsi, de ez lényegtelen.
Innen a vasútállomásra mentünk, hogy jegyet vegyünk másnap estére, de nem jártunk sikerrel, összesen egy hely volt, de megnyugtattak, hogy mindig mondanak le helyeket, menjünk vissza másnap tíz körül.
Ezekután elmentünk vacsorázni. A kiválasztott helyen épp a széket próbáltam kirángatni, ami teljesen beragadt az asztal alá, mikor elengedtem a hátizsákom pántját, hogy két kézzel próbálkozzak, megfeledkezve arról, hogy már kikapcsoltam a csatot, hogy levegyem. A fotóscucc nagy nyekkenéssel landolt a betonon. Isten és minden szentjeinek nevét felemlegettem, nem éppen dicsőítés céljából. Vacsora után a szobánkban kiderült, hogy nem teljesen ok nélkül, a teleobjektív fókuszmotorja kicsit megreccsent. Működik ugyan, de csak kínkeservvel, nyögve állít élességet. Remek!
A bokszmeccs kilenckor kezdődött. A szerencsejáték Thaiföldön tilos, így fogadások nem mentek, legalábbis nyíltan nem, dohányozni tilos volt, úgyhogy az alvilági illegális meccsek helyszínére emlékeztető terem füsttel sem volt tele, de egy sört azért vettünk. Igazából nem is egy meccs volt, hanem öt. A székeken ülő nézők szinte kizárólag turistákból álltak, eltekintve a néhány jelenlévő úgynevezett „thai girlfriendtől”. Az első két meccsek fiatalabb korosztály vívta, és egyáltalán nem csak turistáknak szóló bemutatót tartottak. A ring aljában, a nézőtérrel szemben persze megtelt a hely thaiokkal, akik lelkesen ordították a jótanácsaikat, szóval megvolt a hangulat. Mindkét meccs idő előtt véget ért. A második comb KO-val ért véget, ha lehet ilyet mondani. Konkrétan úgy combon rúgták a srácot, hogy percekig nem tudott felkelni.
A harmadik meccs két gyereké volt, életre-halálra. Hát lehet, hogy kicsik és még tapasztalatlanok voltak, de igen komolyan vették a harcot. Alapvetően a végén inkább a vesztessel éreztem együtt, mint a győztesnek örültem. Szegény kissrác kapott egy komoly gyomrost, az edzője szedte fel a padlóról és nyújtotta kicsit meg, hogy enyhüljön a fájdalom.
A két utolsó meccset már megfontoltabb felek vívták, ennek megfelelően nem is volt olyan látványos, bár itt is volt adok-kapok, meg fejberúgás fröccsenő izzadtsággal.
Ha a bokszolók nem is annyira, mi jól szórakoztunk.

 

 

Címkék: thaiföld hua hin

46679 km, Kanchanaburi

2010.01.01. 10:00 | Ahmet | 1 komment

Ugyan rengeteg ellenállhatatlan ajánlat volt a piacon, mi mégis úgy gondoltuk, hogy az Erawan vízesés meglátogatását sokkal kevesebből is ki lehet hozni, mint amennyiért egy ilyen utat reklámoznak. Főleg, hogy a hirdetett kirándulások általában magukban foglaltak még ezeregy dolgot, ami minket annyira azért nem érdekelt, hogy pénzt adjunk érte.

Az egyik ilyen dolog a Hellfire, vagyis Pokol tüze hágó meglátogatása volt. Ez egy elég kegyetlen szakasza volt a halálvasútnak, amit a japánok építettek, pontosabban építtettek a hadifoglyokkal. Ennek a vasútvonalnak a része a híd a Kwai folyón is. A filmet gondolom, nem kell bemutatni, a lényeg az, hogy a híd megépítése KISZ építőtábor volt a többi szakaszhoz képest, ahol gyakorlatilag puszta kézzel építettek hatalmas töltéseket, illetve vágták a sziklába a vasútvonal helyét. A gyilkos szakaszok legkegyetlenebbike volt ez a Hellfire hágó. Szép dolog meglátogatni, de egészen őszintén azon kívül, hogy rengetegen belehaltak az építésébe, nem túl látványos. Olyan ez, mint meglátogatni a Don kanyart, ott is csak egy folyó van ma már.
Szóval kislattyogtunk a buszállomásra, ami nem volt közel. Menetközben megtekintettük, ahogy elsuhan a busz, ami nekünk is jó lett volna. Így aztán egészen sokat vártunk a következő indulására. Indulás után nem sokkal kiderült az is, hogy nem kellett volna annyit gyalogolnunk, simán felszállhattunk volna közelebb is. Végül legalább a nemzeti park bejáratáig elvitt, ahonnan nincs messze a vízesés.
Egyébként a vízesés kifejezés nem teljesen pontos, mert a völgy hosszában hét vízesés van, pontosabban hét akkora vízesés, amit már számon tartanak, meg egy csomó kis zúgó. Mi gyakorlatilag egy menetben felloholtunk a legfelsőhöz, majd onnan ereszkedtünk szépen lefelé. A vízesések és zúgók a Szalajka patak Fátyol vízesésére emlékeztetnek, ugyanúgy kirakódnak az ásványi anyagok és medencéket képeznek.
A legfelső vízesés is ilyen sziklákon folyik le, jó magasról. A völgy tetején viszont látszott, hogy régen ennél jóval nagyobb vízesés volt itt, csak azóta már talált magának egyszerűbb utat a víz. Most már csak a kirakódott, legalább negyven méter magas kúp emlékeztet arra, hogy hajdan ott ömlött lefelé a víz.
G azonnal nekivetkőzött a fürdéshez. Természetesen felkészülve érkeztünk, fürdőruhával, törölközővel felszerelve. A sziklákon lecsorgó víz egy sekély medencét képezett itt, ami tele van halakkal.
Nagy divat errefelé a „halmasszázs”, ami arról szól, hogy bedugják az emberek a lábukat egy medencébe, ami tele van apró halakkal, amik aztán lecsipkedik az elhalt bőrt. Nem tudom, hogy ez miért jó. Nyilván a medence tulajdonosának azért, mert a sok hülye fizet, na de a lábak tulajdonosainak?
Csak azért mondom ezt, mert itt is ezek a halak voltak, csak már egy kicsit nagyobb példányok, amik egyből G lábára támadtak. Ennek meg a sekély, sziklás helynek köszönhetően nem is maradtunk sokáig, hanem néhány vízeséssel lejjebb másztunk. Itt egy szép kerek szikláról ömlött lefelé a víz egy nagy medencébe. Persze halak itt is voltak, készen a lábrágásra. Roppant kellemetlen élmény, ahogy rárontanak az ember lábujjaira, különösen mikor a lábhoz tartozó egyén azon küzd, hogy el ne csússzon, vagy ne lépjen valami hegyes kőre. Amit művelnek, az nem fáj, csak kicsit csikis. Mivel azonban nagyobb halak, mindig ott motoszkál az emberben, hogy ezek csak az első bátortalan csipkelődések, mi van, ha megjön az étvágyuk.
Az egyetlen megoldás, ha az ember beleveti magát a vízbe, és nem áll meg. Utóbbi elég nehéz, mert a vízesés alatt jól esik a víz dögönyözése.
G még egy pár percig kint tipródott, átkozva a halakat, de végül csak becsobbant ő is. A víz hideg volt ugyan, de egyáltalán nem annyira, mint egy mérsékelt övi országban. Úsztunk pár kört, aztán kiültünk a medence szélére, ahonnan a víz egy medencével lejjebb zubogott. Kényelmesen le lehetett mászni a természetes jacuzziba, ahova lezúdult a víz, és nézni, ahogy a pár szinttel lejjebb egy monitorgyík, - olyan, amit Bangkok egyik csatornájában is láttunk – úszik éppen. Ha hirtelen szembeúszna velem egy ilyen méteres gyík, biztos nyelnék pár korty vizet.
Mikor fázni kezdtünk, összeszedtük a cuccainkat, és megint lejjebb mentünk néhány vízeséssel.
Itt a víz két, nagyjából félgömb alakú sziklán folyt le szép egyenletes rétegben, kicsit úgy, mint a Blahán a gombákról. Azon kívül, hogy alattuk egy szép kis tó alakult ki, aminek a mélysége is jó volt az úszáshoz, kényelmesen fel lehetett mászni a tetejükre, és lecsúszni. Nem hittem volna, hogy csúszda is van a természetben. Mármint hogy olyan, amin tényleg le lehet csúszni, anélkül, hogy cafatokra szaggatná az ember seggét. Remek volt!
Kis csúszdázás után aztán újra szedelőzködtünk, hogy még kényelmesen elérjük az utolsó buszt Kanchanaburiba.

 

 

Címkék: thaiföld kanchanaburi

süti beállítások módosítása