Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


27540 km, Tangkou

2009.09.03. 10:00 | Ahmet | 1 komment

Reggel hétre állítottam az órát, de már fél hétkor felkeltem. G saját bevallása szerint annyira alföldi származású, hogy részéről a hegyeknek leginkább képeslapokon, valamint panellakások nappalijában lévő posztereken van a helye, nem a talpa alatt, különösen, ha lépcsőn kell megmászni. Az Emei Shan megmászása után arra jutott, hogy a meglévő egy pár térdét még sokáig szeretné használni, és ehhez a lépcsőn való hegymászás nem járul hozzá, úgyhogy mehetek egyedül. Szóval maradt, hogy olyan szórakozásoknak hódoljon, mint a mosás. A ruhák száradásához nem fűztünk nagy reményt, mert a szobánk olyan dohos, mint egy rosszul szigetelt pince.

A reggeli zörgés után felmálháztam magam és elindultam, hogy a mondott helyen buszra szálljak, ami elvisz a bejárathoz. Talán már nem lep meg senkit, hogy egy hegyre belépőt kell venni, nem is olcsón.
Tulajdonképpen ahogy kitettem a lábam a szállodából, már meg is állt egy autó, hogy elvigyen felfelé, persze nem ingyen. Beszálltam, és már mentünk is felfelé. Titokban azért drukkoltam, hogy minél feljebb menjünk, mert szép dolog a hegymászás, de a falu 500 méteren van, a hegycsúcsok meg 1800 méter felett. Végül 900 méterig autókáztunk, ott aztán vehettem jegyet, és kezdhettem a lépcsőzést, mert természetesen itt is ki van építve minden ösvény.
Még csak hét óra volt, de már tömegek másztak felfelé. Legtöbbjük diák, az idősebbek inkább felvonóval mentek. A mászás a szokott táncrend szerint zajlott. Komótosan araszoltam felfelé, tudva, hogy sok van még hátra, közben mellettem csacsogva húztak el a diákok, hogy aztán pár száz méter múlva kerülhessem ki őket, mikor guvadó szemmel, vörös fejjel hirtelen azt vették észre, hogy marhára le kell ülniük, mert nem kapnak levegőt. Aztán megint elrohantak mellettem, megint kerülgettem őket. Általában háromszor szoktak elmenni mellettem, én meg négyszer kerülgetem őket, és többet nem találkozunk. Pedig én vagyok a síkvidéki, aki a hegyekről is csak könyvben olvasott. A könyvekben viszont nem írnak a teherhordókról, akikre figyelni kell, mert ők nem figyelnek senkire. Mondjuk megértem az álláspontjukat, mert én is meg akartam dögleni felfelé, ők meg 50-60 kiló cuccot visznek vállrúdon. Ha pihenni akarnak, akkor csak fordulnak egyet, leteszik a teher egyik végét, középen alátámasztják a vállrudat egy bottal, és kibújnak alóla. Így mikor tovább akarnak indulni, nem kell nagyot emelni. Viszont mikor megfordulnak, hogy a súly egyik felét a lépcsőre rakják, akkor aki közel áll, az pofán lesz verve három karton sörrel, esetleg 48 üveg 550 ml-es ásványvízzel. Természetesen ez csak a rúd egyik vége, a másikon ugyanennyi lóg. A teherhordóknak nem meglepő módon olyan a vádlijuk, mint egy bivalycomb. A fizetésük nem tudom, mennyi lehet, de a felvonó áránál olcsóbb kell, hogy legyen.
Két óra alatt értem fel oda, ahova a felvonóval eltart az út akár három óráig is, mondjuk ebből az időből a legnagyobb rész a sorban állással telik. Út közben vesztettem néhány liter vizet, ami szépen folydogált a halántékomon, majd tovább a nyakamon, végig a hátamon. Az ingem és a nadrágom olyan vizes volt, mintha elkapott volna egy nyári zápor, pedig ez a keleti lépcső volt, ami nem olyan durva.
A hegy tetején aztán elindultam körbe, hogy felmásszak egy-két csúcsra, megnézni mégis milyen a kilátás. Először a Hit Kezdete nevű csúcshoz mentem. Sokat már nem kellett felfelé menni, hogy elérjem a tetejét 1683 méternél. Sokkal keményebb küzdelem volt, hogy átverekedjem magam a tömegen. Rosszul gondoltuk, hogy hétvégén kell megküzdeni 800.000 kínai turistával. Akkor valószínűleg mind az egymilliárd-háromszázmillió itt van.
Az ösvények nem túl szélesek, nagyjából két ember fér el rajtuk, így a kínaiak nagy hatékonysággal tudják blokkolni. Arra meg senki ne számítson, hogy egy kínai előreengedi, vagy félreáll. Arra a következtetésre jutottam, hogy ha túl akarnak élni egy olyan országban, ahol ennyien laknak, akkor valószínűleg meg kell próbálniuk agresszívebbnek, hangosabbnak, nyomulósabbnak lenniük, mint a többi. És ehhez tartják magukat. Egy fél méter előnyért bármikor letaposnak, akkor is, ha minden felszállónak helyjegye van a buszon. Ahogy autóval, úgy gyalog sem néznek se jobbra, se balra, ha pihenni akarnak, akkor megállnak ott, ahol vannak, ha el akarnak indulni, akkor elindulnak, akkor is, ha te éppen egyenes vonalú egyenletes mozgást végzel azon a helyen. Ilyenkor bizony félre leszel lökve. És nemcsak a fiatalok, hanem az öregek is így közlekednek. Ilyen viszonyok mellett talán érthető, ha én is leszarom, hogy ők mit akarnak, és ha az utamba állnak, akkor fellököm őket. Egyébként nem szoktak az ilyesmin felháborodni. Ez így természetes.
Mellesleg, miután kiharcoltam a helyemet a hegycsúcson, kitűnő kilátásban volt részem. Szerencsére az idő is jó volt, reggel egészen meglepődtem, hogy süt a nap. Ilyet már meglehetősen régen láttunk, meg aztán előző nap még az eső is esett. A szomszédos hegycsúcsok teljesen abszurd formákban törtek az ég felé. Az oldalukon, ahol volt egy-egy repedés, melyekből fenyők nőttek ki, hogy modellt álljanak valami kínai tusfestményhez.
A hegycsúcsoknak, meg az érdekesebb helyeknek egyébként pont olyan neveket adnak, mint egy festménynek. Ott van például a „Virág nyílik az ecset hegyén”, vagy a „Lila felhő hegycsúcs”, esetleg a „Mennyei főváros csúcs”. Az utóbbit egyébként megmásztam. A „Ragyogó csúcsot” kétszer is megmásztam, egy apró navigációs hiba miatt. Szerencsére nem sokat mentem rossz irányba, így nem kellett sokat mászni se, pedig 1841 méter magas. Meg aztán nem is volt túl meredek, ellenben a Mennyei fővárossal, amihez a lépcső sokkal lentebbről indult, és egyenesen tört a csúcs felé. Itt is volt alkalmam keringőt járni néhány sráccal a 45°-os lépcsőn, de mikor hirtelen tényleg meredekre váltott, akkor végképp lemaradtak.
Itt is szerencsém volt, mert ugyan közben megérkeztek a felhők, vagyis ott körülöttem teremtődtek, mire felértem a hegy tetejére, el is tűntek. A kilátás gyönyörű volt, bár ez csak a harmadik legmagasabb csúcs a maga 1810 méterével. Az igazán hajmeresztő ebben a csúcsban az volt, ahogy le kellett jönni róla.
A lefelé vezető ösvény még hosszabb, mint amelyik felfelé jön, mivel a hegy másik oldalán van, és szerintem meredekebb is. Az út gyakran vezetett alagutakon, sziklahasadékokon keresztül, ami nagyon romantikus lett volna, ha nem folyamatosan attól fosok, hogy legurulok a végeláthatatlan lépcsőkön. Természetesen elég meredek volt ahhoz, hogy csak oldalazva tudjak rajta járni, mert másképp nem fért el a lábam a lépcsőfokokon. Sarokra lépve meg kikészíti az ember a térdét, ami rossz, meg aztán fáj is. Szóval szépen leoldalaztam vagy 6-700 métert függőlegesen, onnan már újra lehetett a tömeggel vonulni a hétköznapi lépcsőkön a kijárat felé.
Azt hiszem, hogy el lehetett volna tölteni több időt is a különböző csúcsok és ösvények bejárásával, de nem egy nap alatt. Ugyan időm lett volna még, de kilométerből, és pláne szintemelkedésből így is pont elég volt egy napra.
A kijáratnál már vártak a buszok, hogy leszállítsák a tömeget. Gyakorlatilag kétpercenként indultak és még így is sokat kellett várni.
A szállodában aztán ruházatomat égetésre javasoltam G-nek, mosás helyett, és gyorsan lezavartam egy hideg sört. Egy hasonlóan hideg zuhany után aztán vacsora után néztünk, elindultunk gyalog a falu felé. Menet közben aztán elkapott minket egy fickó, Mr. Hu, aki már délután győzködte G-t, hogy menjünk az éttermébe, és kocsival elvitt. A kaja jó volt, mindenféle csont és hasonlók nélkül. Ezt egyébként már a felvezető szövegben is külön kiemelte Mr. Hu, alighanem elbeszélgetett már a külföldiekkel a kínai kajáról. Vacsora után még vissza is furikázott a szállodába. Sőt, még buszjegyet is tudtunk venni másnapra.

 

 

 

Címkék: kína tangkou

27511 km, Tangkou

2009.09.02. 10:00 | Ahmet | 2 komment

Reggel ismét szinkronban keltünk. Elindultunk gyalog a „közelben” lévő buszállomásra, hogy aztán félóra elteltével, néhány liter víz leizzadása után megállapítsuk, hogy elköltözött. Sebaj, rutinosan az egyes busszal átmentünk a vonatállomáshoz, ami mellett a térkép szerint a másik buszállomás volt. Nos nem, nyomát sem leltünk. Tavalyi az útikönyvünk, de Kínában ennél gyorsabban változnak a dolgok.
Némi szentségelés után végső kétségbeesésünkben fogtunk egy taxit, és elvitettük magunkat a buszállomásra. A taxis természetesen a rövidebb út helyett körbevitt az egész városon, amiről ismét megállapítottuk, hogy legalább olyan ronda, mint a többi kínai város. A GPS tracklog alapján aztán egyértelműen kiderült, hogy nem sokat kellett volna még gyalogolnunk, hogy megtaláljuk az állomást.
Jól indult ez a nap is, már fel voltunk készülve mindenre. Van valami törvényszerűség ebben, az így induló napok általában még szarabbul végződnek. Meglepő módon kaptunk Hangzhouba jegyet elég hamarra, de ez még nem jelentette az utunk végét, mivel ott csak át kellett szállnunk. Hangzhouban persze pillanatok alatt kiderült, hogy Tangkouba, ahová igyekeztünk, a másik buszállomásról indulnak a buszok, ami egészen véletlenül a város másik végétől van még vagy 9 km-re. Átbuszoztunk oda, de már fel voltunk rá készülve, hogy lecsúsztuk az utolsó buszt, tehát csak pénteken érünk a Huang Shanhoz, amit aztán a hétvégére érkező 800.000 kínai turistával együtt kell megmásznom., Meglepő módon nem így lett, kaptunk jegyet, és fél óra múlva már a Tangkouba tartó buszon ültünk. Alig öt órával később a vaksötétben kiraktak minket Tangkouban, ahol egy fickó – meglepően jó angolsággal – rögtön lecsapott ránk, hogy itt a szállodája, aludjunk ott. Mivel addigra már nem kis mértékben voltunk fáradtak, aránylag elfogadható áron kivettünk tőle egy aránylag jól bútorozott, erősen penészszagú szobát. Már csak egy feladatunk volt: kaját keresni. Hát ez nem volt egy sikertörténet. A szálloda környéki éttermekkel nem boldogultunk, mert vagy kínai menüt hoztak, és néztek ránk várakozóan, vagy a kézzel írott angol menü mellett voltak nekünk nem tetsző árak. Végül visszamentünk a szállodába és ott rendeltünk édes-savanyú csirkét (ennek a neve benne van az útikönyvben). Hogy a nap kezdetéhez megfelelően végződjön robbantott csirkét kaptunk. Ez azt jelenti, hogy a csirkét csontostul-bőröstül feldarabolják, és abból készítik el a kaját. Következésképpen egyet nem lehet úgy harapni bele, hogy az embernek ne állna csontszilánk a nyelvébe, vagy ne harapna valami undorító mócsingra.

 

 

Címkék: kína tangkou