Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


5386 km, Tabriz

2009.06.01. 10:00 | Ahmet | 5 komment

Első utunk a közeli park mellett nyíló lerobbant sikátorba vezetett. Innen indulnak ugyanis a minibuszok Oskuba. Bizonyos minibuszok mindig ilyen rejtélyes pontokról indulnak és soha nem fogok rájönni, hogy ennek mi az oka. Osku egyébként teljesen lényegtelen, csak ott kell átszállni iránytaxiba, ami elvisz Kandovanba. A buszon rajtunk kívül még két iráni férfi akart oda menni. Mikor leszálltunk, a két fickó mutatta, hogy abba a taxiba szálljunk be ott, az oda megy. Ketten már ültek benne, így kérdeztem, hogy ők akkor hogy jönnek. Mondták, hogy ők ebbe már nem férnek be. Meg se fordult a fejükben, hogy ők menjenek el vele.
Kandovan az iráni minikappadokya. Érdekes hely, de kezd elüzletiesedni ez is. Na nem a japán turistabuszokra gondolok, sokkal inkább a belföldi turizmusra. Mivel péntek volt, láthattuk milyen is az.
A falu létszáma gyakorlatilag megháromszorozódott délig. Az irániak egyébként a piknikezés bajnokai és koronázatlan királyai, úgyhogy itt is ipari méretű piknik folyt. A völgy egyik oldalában a barlanglakások, benne a lakókkal, másik oldalán a piknikterület. Mindenki hozott sátrat, szőnyegeket, pokrócot, grillsütőt, labdát, biciklit, húst, gyümölcsöket, nagymamát, nagypapát.
Szerencsére a falu keskeny és meredek utcáiba már kevesen merészkedtek be, így nagyon nem kellett tülekedni. A falu egyébként nem nagy, tehát ha mindenki közelről akarná megnézni, komoly dugó alakulna ki a rengeteg zsákutcában, vagyis inkább zsáklépcsőben.
Ahogy néztem, egyre kevesebben laknak a barlangokban, sokkal inkább az állatokat tartják már csak bent, és kiköltöznek a borzasztó ronda téglaházakba. Ahol sikerült belesni az ajtón, ott egyáltalán nem barlangi körülményeket láttunk. Sok házban pedig már boltokat alakítottak ki, és nagy hirdetőtáblát akasztottak az ajtó fölé, hogy „turista bóvli itt kapható”. Van egyébként kereslet, a fejkendős, fekete csadorba bugyolált magassarkúban billegő nők pont úgy nézelődnek, mint a papucsban, bikiniben csattogó németek. Utóbbiak természetesen nem itt, hanem valahol Ibizán.
A Tabrizba visszajutás problémásnak tűnt, mert mikor mi már mentünk volna, még tömött sorokban érkeztek az autók, és alig-alig távoztak. Mi iránytaxit keresve kifelé indultunk a faluból, de végül inkább stoppolni kezdtünk. Nem telt el sok idő, legfeljebb 10-15 másodperc, mikor megállt egy busz. Ez gyakorlatilag a második jármű volt. Az első is busz volt, de abban lányok utaztak, nyilván nem vehettek fel engem. Egy egyetemista csapat volt Teheránból, akik Tabrizba tartottak és minket is elvittek. Útközben beszélgettem az egyik sráccal, aki elég jól beszélt angolul. Végzős közgazdászok voltak, háromnapos tanulmányúton. A kérdésre, hogy mégis mint tanulmányoznak, röhögve csak azt mondta, hogy hát a szép helyeket. Meglehetősen felvilágosult srác volt, - mint egyébként az irániak nagy része – orvos apukával, ügyvéd anyukával. Gondolom anyagi problémákkal nem küzdenek. Bár lehet, hogy anya nem ügyvéd, hanem réteg, mert végig layert emlegetett, csak hogy gonosz legyek.
Természetesen rákérdezett, hogy hogyan bírjuk Iránban pia nélkül. Mondtam, hogy bármilyen megdöbbentő, de azért az európaiak sem sörön, meg boron élnek, és egész jól viseljük. Kérdésemre, hogy ők isznak-e néha, meg vannak-e bulik, csak kajánul vigyorgott, és egy nagy Neeeeemet mondott. Naná, hogy nem, egyetemisták, tanulnak, nem buliznak.
Végül a város szélén raktak le, ahol még tartottunk egy nagy fényképezkedést, majd fogtak nekünk egy taxit és elmondták neki, hogy hova vigyen minket. Akárhogy tiltakoztuk, ki is fizették a taxit.
Kóvályogtunk a városban, aztán üldögéltünk egy parkban, majd nekiálltunk megkeresni a költők síremlékét. Kicsit többet gyalogoltunk miatt, mint kellett volna, de időnk az történetesen volt bőven. A síremlék természetesen egy mecset, bent imádkozó emberek a tükörmozaikkal kirakott irgalmatlanul csillogó falak között. A mecset közepén meg paraván, ami elválasztja a férfi és a női részleget. Álldogáltam, nézegettem, mikor egy férfi kérdően rám nézve azt mondta: Camera? Szinte éreztem a hangjában a sértettséget, hogy mi az, hogy én arra nem méltatom a gyönyörű mecsetjüket, hogy le se fényképezem. Igazán nem akartam megsérteni.
További parkban üldögélés után elhatároztuk, hogy csak megnézzük a Kék Mecsetet. Igen, itt is van kék mecset, és ez ráadásul tényleg kék volt, míg 1773-ban össze nem dőlt egy földrengésben. Legutóbb, mikor itt jártunk, akkor még összedőlt állapotában volt, de azóta úgy döntöttek, hogy újra összerakják. Sajnos a kék csempe még nincs rajta. Ahol az eredeti megmaradt, ott viszont látszik, hogy milyen hihetetlen melóval díszítették ki annak idején. A csempék még pár méterről is festettnek tűnnek, de ha közelebb hajol az ember, akkor kitűnik, hogy ez bizony mozaik, vagy inkább intarzia.
Kicsit elüldögéltünk itt is, a mecset körüli árkádok alatt, ahol egy srác lanton játszott két barátjának. Igazán jó hangulatot kreált.
A szálloda felé menet próbáltunk valami nem tipikusan iráni utcai kaját enni, és rendeltünk egy hamburgert. Nos pont olyan volt, mint a tipikus iráni utcai kaja, csak kerek kenyérben. Azt hiszem fogyni fogunk.
Végül hátizsákjainkat felszedtük és kimentünk a buszmegállóba, hogy felszálljunk a 160-as buszra, ami a buszpályaudvarra visz. Nem sikerült, mert megállt előttünk egy autó, és a benne ülő házaspár felajánlotta, hogy elvisz minket. Csak úgy, mert jó fejek, igazából nem tudom hova tarthattak éppen. Útközben még megálltunk és egy fagyit is kaptunk. Mármint fejenként. Hihetetlen! Ha a történetet magyar környezetbe helyezem, hát abszurd. Egyrészt nem állna meg senki, még ha integetnék is. Másrészt ha megállna, biztos, hogy nem szállnék be. De hát ez itt Irán, a gonosz tengelye. Sőt, a gonosz tengelyének csapágya.

 

Címkék: irán tabriz

5258 km, Tabriz

2009.05.31. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Még reggel se tudtuk, hogy mit fogunk csinálni, maradunk, vagy megyünk tovább, egy volt csak biztos, hogy pénzt kell váltanunk. Ugyan volt egy kísérletünk a határon, de azt inkább szeretnénk elfelejteni. Tehát elmentünk a bankba, és Fontot akartunk Riálra váltani. A lányka a pult mögött azzal kezdte, hogy kiválogatta a neki tetsző darabokat, a régebbi típusúakat meg visszaadta, hogy azok nem jók, mert koszosak. Na, mondom, ez szép lesz, pénzzel a zsebünkben fogunk éhen halni. Iránban nem lehet használni a bankkártyákat sem, legfeljebb glettanyag kenésére, mert az embargó miatt ebből is kimaradnak, ráadásul ez egy olyan dolog, amit nem lehet becsempészni. Vicces egyébként, mert minden sarkon van egy ATM, de ezek csak az iráni bankrendszerhez csatlakoznak.

Pénzzel felrakodva – majd négy és fél millió húszezresekben – elindultunk vízumot hosszabbítani. Természetesen minden ki van írva angolul, mert az menő, viszont egy állami hivatal nem menőzik, így csak perzsául van kint, hogy „itten hosszabbítunk vízumot, ha akarunk”, szóval háromszor, vagy négyszer mentünk el az ajtó előtt, mire meglett. Kérdezgettük az utca egyszerű emberét, aki meglepő módon tudta is mit keresünk, de mindig arrafelé mutatott, ahonnan jöttünk, így szűkült a kör, már ha körnek lehet nevezni az oda-vissza mászkálást.
Bent csak annyit kérdeztek, hogy mobiltelefonunk van-e, mert azt le kell adni. Nagyon nem értem, mert ha – mit tudom én – kémkedni akarnék, biztos nem mobilt használnék, vagy egyszerűen letagadnám.
Ahogy indultunk az iroda felé, már hívtak is vissza, hogy itt a tisztúr, mielőtt felmegyünk megmondja a tutit. Megmondta, kaphatunk hosszabbítást, de nem most, mert még temérdek időnk, hat napunk van. Hát akkor ennyit a vízumról, mondjuk öt nap múlva visszatérünk rá. Azért érdekes kérdés ez, mert ugyan mindenhol lehet vízumot hosszabbíttatni, de vannak helyek, ahol érdemesebb, mert már van benne rutinjuk, így nem fognak három napig ülni rajta, meg aztán az se mindegy, hogy aki csinálja, az mennyire utálatos alak, mert tőle függ, hogy mennyi időre ad.
Ha már így itt maradtunk, elmentünk a Turista Információs irodába, megkérdezni, hogy mikor mennek a buszok. Itt rögtön át is szerveztük a programot a bőbeszédű bácsi tanácsai alapján, aki vízumhosszabbítással kapcsolatban azt mondta, hogy nem is adhatnak hosszabbítást, csak ha már öt napot itt töltöttünk, valamint hogy Erzurumban hülyék vannak a konzulátuson, mert hogy lehet Iránba 7 napra vízumot adni, mikor olyan nagy az ország, hogy mindig hülye példákkal kell érzékeltetni. Például ugye, ha ráraknánk Európára, akkor letakarná Párizst és Athént is. Mindenesetre én azt javasolnám, hogy azért ne rakjuk rá.
Ezután ettünk is, amiről nem szoktunk regélni, mert egyikünk sem egy gourmet, de ma olyat ettünk, ami otthon nincs. Birkaagyas szendvicset. Azt tudom róla mondani, hogy a birka agya teljesen haszontalan, amíg a birka koponyájában van, mint az közismert. Miután kiveszik onnan, pont annyira hasznos. Állagra viszonylag undorító, ízre viszont olyan, mintha tojásfehérjét zsírral felvernénk, de nem túl habosra. Az sem segít rajta, hogy amíg a polcon csábítja a vevőt, szép sárgára sáfrányozzák.
Az iráni konyhát egyébként szokták dicsérni, de nem nagyon értem, hogy miért, biztos vendégeskedni kell egy iráni családnál a megfejtéshez. Mi örülünk, ha nem halunk éhen a következő 3 hétben.
Délután meglátogattuk a tabrizi bazárt, ami igen nevezetes az országban, egyrészt, mert itt lehet kapni a környék híres szőnyegeit (és mogyoróját), másrészt mert rohadt nagy. Az útikönyv szerint 7 km2, de minden angolszász könyv metrikus információit erős fenntartásokkal kezelem, mert mi fogalma lehet egy olyan embernek a négyzetkilométerről, aki font per négyzethüvelykkel, meg köblábbal számol. Ugye, és az igazán beteg dolgok még nem is ezek, hanem amikor arról van szó, hogy 32 font/négyzethüvelykes nyomású, 17 köbláb, 1239 BTU fűtőértékű gázzal hány imperial gallon vizet lehet felmelegíteni 40-ről 120 °F-re? És mi volt az angol kisfiú ellenérve a metrikus rendszerrel szemben? Nincs benne semmi logika!
Vissza a bazárhoz. nem olyan, mint az isztambuli, kivéve, hogy szép téglás boltívek alatt rengeteg bolt van. Ez tényleg azért van, hogy a helyieknek eladják a kereskedők azokat a dolgokat, amiket nap, mint nap használnak, valamint szőnyeget. Ahogy évszázadok óta, most is tematikusan van elrendezve minden. Van cipő részleg, ruha részleg, nagyon sok szőnyeg részleg - mert az még rendesen alá is van bontva minőség, meg méret szerint -, gyümölcs, szerszám, meg minden amit el lehet képzelni, csak legyen ember, aki megtalálja. Nekünk először is inget kellett találni, mivel az egyik ingem még Törökországban hősi halált halt és a válla szétfoszlott, mikor az ágyamra vetettem magam. A leginkább dühítő az volt az esetben, hogy még teljesen tiszta volt, ami kincs, így utazás közben. Mérges is lettem, és másnap is felvettem szakadtan. Azóta is hámlik a vállam egy foltban, de nem én vagyok az egyetlen a világon, aki így járt.
A másik csapás az tegnap történt, mikor egy másik ingem hasonlóan járt, szóval pótolni kellett a felszerelést. Gazdagabb lettem egy szép barna kockás inggel.
G kicsit később séta közben kiszakította a nadrágját egy kiálló betonvassal. Nem mintha építkezéseken sétálnánk, de Iránban bárhonnan kiállhat egy betonvas. Ez egy virágtartóból állt ki egyébként.

 

Szóval visszamentünk a bazárba és vettünk cérnát, mert készletünkben csak fekete volt és visszamentünk a szállodába javítani. Bármilyen hihetetlen, én varrtam meg a nadrágot és az inget is. Nem is lett rossz, bár azt hiszem egyikünk nagymamája se írná alá az alkotásomat.

Túra

 

 

Címkék: irán tabriz

5235 km, Tabriz

2009.05.30. 10:00 | Ahmet | 2 komment

Reggel összeszedelőzködtünk, utolsó líráinkból ittunk egy kávét és kivonultunk a buszpályaudvarra. Onnan átirányítottak egy utcasarokra, ahonnan a dolmuşok indulnak a határra. Megkérdeztem, hogy mennyiért visznek el, majd a fennmaradó 2,75 lírát átadtam G-nek, akinek hivatalosan is megerősített joga van, hogy a határ előtt a maradék aprópénzt elköltse. Ebben egyébként nagyon jó, általában nem marad egy fillér se. Most sütikkel és csokikkal tért vissza, ami jó döntés volt, mert reggelit nem ettünk, az ebéd meg kétséges volt.

A Ford Transit minimális csomagtartójába szuszakolta be a cuccunkat a sofőr majd néhány sikertelen próbálkozás után csak rácsapta az ajtót is és elindultunk.
Az Ararát havas hegycsúcsait bámultuk éppen, mikor nyekkent a hátsó ajtó és félig kinyílt. Szóltunk a sofőrnek, hogy talán meg kéne állni. Lassított ugyan, de miután a tükörben szemrevételezte a helyzetet, úgy döntött, hogy úgyse nyílik és gázt adott. Erőteljes ellenvéleményen voltunk, mert a két ajtószárnyat összekapcsoló zár tartott csak, és ha az is engedett volna, akkor a hátizsák repül. Volt már ilyen élményünk Egyiptomban pár éves, és nem vágytunk átélni újra. Lelki szemeim előtt már láttam, ahogy egy laza huppanással kiesik a hátizsák, cigánykerekezik még egy keveset az aszfalton, majd egy kamion áthajt rajta. Ekkor G emelt hangon magyarul szépen megkérte a sofőrt, hogy álljon már meg bassza meg. Nem kellett tolmács, azonnal megállt, de érződött rajta némi sértettség. A lelki gondjaival nem törődve az utastérbe raktuk a hátizsákokat, úgyis már csak hárman voltunk.
A határállomás már lényegesen kulturáltabb, mint 2001-ben. Gyakorlatilag senki nem akart rajtunk kívül Iránba lépni, úgyhogy minden gyorsan ment. Még arra is volt időnk a határátlépés előtt, hogy alaposan átveressük magunkat egy pénzváltóval. Mostanában nagyon rutintalanok vagyunk. Az iráni oldalon még kikérdeztek a terveinkről a turista irodában. Pontosabban egy turista irodának kikiáltott helyiségben. Visszakaptuk az útlevelet, végeztek egy tessék-lássék vámvizsgálatot és mehettünk Isten hírével. Mentünk is, méghozzá gyalog, mert busz nem volt, taxira meg nem költünk.
A kb. egy kilométerre lévő Bazarganban aztán kiderült, hogy busz nincs, kénytelenek leszünk taxival menni Makuig.
A buszpályaudvaron kettőre ígértek tabrizi buszt. Ránéztem az órámra, még csak tizenegy volt, de egye fene, ha várni kell, hát várni kell. Miután megvettem a jegyet G kérdezte, hogy átállítottam-e az órámat. Akkor esett le, hogy a három órából máris eltelt másfél. Irán ugyanis középvastagon szarik az időzónákra, náluk +3,5 órával van több, mint Londonban. Vannak ennél perverzebbek, mint például Nepál, ahol 5 és háromnegyed óra a plusz, vagy Kína, ahol ugyan szép kerek szám, de belegyűrték az egész országot egy időzónába.
Tabrizig az út még négy óra, amit két részre oszthattunk. Az első felében bekapcsolt légkondival mentünk, ami 15°C-ot jelenet, a másodikban kikapcsolttal, ami 35°C-ot. Tehát összességében nagyon kellemes volt a klíma. Az út első felében olyan filmet vetítettek az utasközönségnek, hogy azonnal felértékelődtek a szemünkben a focimeccsek.
Tabrizban azonnal megrohantak a taxisok, de mi keményen álltuk a rohamot, és megkerestük a buszmegállót. Két fiatal férfi segített, annyira, hogy a jegyet is kifizették helyettünk, hiába tiltakoztam.
A városközpontba érve sürgősen szállás után néztünk. A kinézett szálloda tele volt, de egy mellékutcában találtunk megfelelőt. Mikor az ember megérkezik egy új városba, akkor általában ilyen földi dolgok hajtják csak, hogy szállást találjon, de azt is csak azért, mert a hólyagja már nagyon akarja, aztán legyen egy hely, ahol ehet. Utána jöhet bármi más. Például a csapban mosás hideg vízzel, teregetés. Régebben említettem, hogy hoztuk madzagot. Csak mondom, hogy érdemes volt, ki van használva.

Címkék: irán tabriz